Nagy Gergely
Húsz-harminc év közötti munkanélküli hölgyeket keresünk. E hirdetéssel indult a Fényérzékeny történet forgatása.
– Ozsda Erika nemrégiben Mexikóban a legjobb nõi alakítás díját kapta a Fényérzékeny történetért, ez a rendezõ érdeme is. Egyébként egyáltalán: a filmet látva színészi alakításokról beszélhetünk?
– Mindenhol van színészi játék, ahol színészek szerepelnek...
– Azért kérdezem, mert a szereplõk sokkal inkább élnek, léteznek, funkcionálnak a filmben, semmint játszanak.
– Akkor ez a legnagyobb dicséret, amit a film kaphat, mert azt akartuk, hogy dokumentum-hitelességgel ábrázoljuk azt a helyzetet, amelybe a fõhõsnõ került.
–...aki elvált asszony, foglalkozása fotós, hirtelen elveszti összes munkalehetõségét, nem keres pénzt, a nyakába szakad minden. Élettársa összetöri az autóját, amellyel taxizni akart, fõbérlõnõjük kidobja õket a lakásból. Az asszony gyerekét, akit a nagymama nevel, elrabolja a Münchenben élõ ex-férj.. Nem sok ez egy kicsit? Van ilyen?
– Szerintem hétköznapi történet. Sok ilyen sorssal találkoztunk. Amikor a forgatókönyvet írtuk, kerestük a szereplõket, sok ilyen fiatal nõ jelentkezett. Végighallgattuk a történetüket, megannyi mélyinterjú. Azokhoz képest ez egy hétköznapi sztori!
– Hogyan csináljátok, feladtok egy hirdetést, hogy „szerencsétlen sorsú lányok-asszonyok kerestetnek”?
– Nem egészen. Húsz-harminc év közötti, munkanélküli hölgyeket keresünk – elég ennyi. Jelentkeznek, és ki fog derülni, milyen sorsok vannak a háttérben.
– Miért fontos, hogy ennyire a „valóságból” indulj ki?
– Ha dokumentum-hitelességû filmet akarunk csinálni, akkor fontosak a részletek, hogy hihetõ legyen minden, a szereplõk viselkedése, beszédstílusa. Ehhez kellenek az elõtanulmányok. Valahogyan mindig visszatérek ehhez a módszerhez. Közben másfajta filmeket is forgattam, a Homo Novust, a Pókokat, amely fekete komédia, most készült el a Vérvonal, ez inkább pszichológiai dráma... De dokumentum-filmesként kezdtem a pályámat, és fontos, hogy idõnként a teljesen hétköznapi valóságból induljak ki, hogy tudósítsak, elmondjam, amit látok, fölhívjam rá a figyelmet. Ezek fikciós filmek egytõl-egyig, de ragaszkodom ahhoz, hogy dokumentumhatásuk legyen, hogy úgy érezze a nézõ, ez vele is megtörténhet.
Ez a stílus valamikor a hetvenes évek közepén alakult ki. A „budapesti iskola” Dárday István Jutalomutazásától datálódik. Én voltam az elsõ asszisztense. Már több dokumentumfilmet készítettünk együtt a Balázs Béla Stúdióban. Amikor önálló játékfilm lehetõségéhez jutottam, elkészítettem Kardos Istvánnal az Adj, király katonát! Kardos fikciós-forgatókönyvírói tudása és az én dokumentum-filmes múltam találkozott, és ez talán megújította a „budapesti iskolát”.
– Hogyan lehet úgy instruálni a színészeket, hogy ne „játsszanak”, hanem pusztán létezzenek a szerepükben?
– Minden jelenet elõtt megbeszéljük, hogy mirõl szól, elemezzük a fordulatokat, a kulcsszavakat. Azon múlik minden, hogy a szereplõt hogyan választod ki. A jó választás már fél siker. Ha a színész érti, mit kell képviselnie, akkor a munka könnyen megy.
– Ozsda Erikát miért választottad, mi az, amit õ tud, amire ezekben a filmekben szükség van?
– Õ az Adj, király, katonát! fõszereplõje volt ’82-ben, nem egészen tizenhét évesen. Nagyon jó színésznõnek tartom, vezetõ színésznõ lehetne belõle, de valahogy idegenkedik attól, hogy hivatásossá váljék. Azt a fiatal nõfigurát, akit én meg akartam mutatni, õ képes megjeleníteni. Vissza-visszatérek hozzá.
– Azt mondtad, a hetvenes években indult ez a dokumentarista stílus. Az akkori idõk kulcsmondatát Cseh Tamás énekelte: „elutazott tõlünk Valóság nevû nagybátyánk...” Van megfogható, ábrázolható magyar valóság?
– A jelenre gondolsz? Nyilván átalakult a valóság, bonyolultabb lett. Ami nagyon szomorú, hogy rendkívüli módon szétnyílt a társadalmi olló, hétnyolcszázezer a munkanélküli, sok a lecsúszott, a létminimumon élõ. Ha a hetvenes-nyolcvanas években fontos volt a hátrányos helyzetûekrõl beszélni, akkor ma még fontosabb.
– De mire mennek vele, ha magukat látják viszont a filmvásznon?
– Arra nem lehet számítani, hogy szétvernék a mozikat azért, hogy bejuthassanak a filmre... Minthogy azonban a televízió volt az egyik koprodukciós partnerünk, a tévé is játszani fogja. Láthatják azok is, akiknek se pénzük, se kedvük, se idejük moziba menni. Õrök kérdés, hogy ha valaki megnéz egy filmet, mi történik vele, megváltozik-e a sorsa...? Azt hiszem, ha valaki viszontlátja a saját sorsát, nemigen tud vele mit kezdeni, csak regisztrálhatja, hogy a fene egye meg, én is így élek. Talán fölhívhatjuk azok figyelmét, akik tudnak is valamit tenni, de lehet, hogy csak egy tudósítás marad mindez.
– Nagyon lepusztult városban játszódik a filmed. Valóban ennyire szakadtak volnánk?
– Ha, mondjuk, a Váci utcán vagy a Duna-parton sétálok, úgy érzem, mintha nem is itt élnék. Ha pedig elmegyek a Keleti vagy a Garai tér felé, még sokkal keletebbre, Moszkvában érzem magam. Bódék, mindenütt árulnak valamit, tülekedés, sár...
– Lehet, hogy ez a mi „couleur locale”-unk? Nem vállalhatnánk ezt a szakadtságot, hogy „kérem, ez van”...
– Ha azokat az embereket kérdezed, akik benne élnek, azt mondanák, sürgõsen takarítsuk el!
– Az egyetlen figura, aki kívül van mindezen, a volt férj, aki Münchenben él Nem jelenik meg a filmben, de faszereplõvé válik, amikor kiviteti magához a gyereket és nem engedi vissza. A Nyugat elrabolja a gyerekeinket, a jövõnket...?
– Szó sincs róla nem kell ezt a dolgot így magyarázni. Õ csak egy része a nõ történetének, a történet egyik mozgatója.
– De feláldoztál egy gyereket...
–Nem. Lehet, hogy sokkal jobb sorsa lesz...
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/02 15-16. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1037 |
