Filmvilág

Magyar film

Jegyzet a rendezőkről

Kell-e szeretni őket?

Sztárjaink nincsenek, történeteink nem elég vonzóak, derűsek, egzotikusak, reklámra nincs pénzünk. Szükség van ránk? Mit kellene tenni, merre kellene elindulni?

Egy ártatlan levéllel kezdődött: régi filmjeink anyagait kell felszámolnunk, ehhez kértük a rendezők segítségét. Az első levelek egyike, mely Szörény Rezsőé volt; visszajött „meghalt” megjegyzéssel. Azt mondta mindenki: tévedés, és lázas nyomozásba kezdtünk. Három nap után derült ki: nincs tévedés. Kollegánk, barátunk, pályatársunk évek óta minden kapcsolatot megszakított a filmszakmával. És valóban meghalt. Négy hónappal azelőtt halt meg, hogy észrevettük. Négy hónapig senkinek sem tűnt fel. Egy tenyérnyi ország tenyérnyi szakmájában, maroknyi filmrendező közül az egyik.

Manapság szinte mindennapos közhely a filmrendezők ócsárlása. Van, aki azt mondja el, hogy a rendezők egy generációja nem akarja kiadni a kezéből a hatalmat. Mások a tehetséges emberek háttérbe szorítása miatt aggódnak, a bürokraták és művészek uralmát sokallják a feltörekvő producerekkel szemben. Ezek az emberek – mondják –, akik a régi rendszerben is a sajátjukként kezelték az állami tulajdont, most is a sajátjuknak tekintik, és visszaélnek vele: saját filmjeiket csinálják a mások rovására. A filmgyárat felszámolták, a magyar film meghalt, és mindennek maguk a filmrendezők az okai. Még olyan nyilatkozat is elhangzott, mely szerint a filmes szakma a legellenszenvesebb szakmák egyike Magyarországon. A filmeket lehet szeretni, de a filmrendezőket nem.

A filmrendezés mindig is mitikus szakma volt: hiszen a rendező parancsol mindenkinek, bármit mond, megvalósul, a rendezők lábai előtt tehetséges írók és gyönyörű színésznők hevernek, a rendezőé az első éjszaka joga, a modern kor pallosjoga... Ráadásul a rendezők a diktatúra alatt is kivételes helyzetben voltak: ha virágnyelven is „odamondhattak” a hatalomnak, a hajuk szála sem görbült ettől, sőt, utazhattak, ünnepelték őket külföldön és belföldön egyaránt. Ezek, ugyanezek, persze hogy szeretnék kivételes helyzetüket megtartani az új rendszerben is.

A gyanútlan néző olvassa a cikkeket, eközben a tévé-képernyő magabiztos filmes nyilatkozóira gondol, az eltékozolt milliókra, a csillagászati gázsikra, az önmegvalósítók féktelen tobzódására, és kinyílik a bicska a zsebében.

Magyarországon az utóbbi 30 évben 161 rendező készített játékfilmet. Ezeknek közel fele vagy meghalt, vagy jóideje nem foglalkozik játékfilm-tervekkel. A megmaradt 60-70 rendező nagyobbik része reklám-, referencia-filmekkel, tévéműsorokkal keresi kenyerét. Mások producerkednek, vagy hivatalt vezetnek. A nemzetközileg ismert, úgynevezett középnemzedékből legalább tizenöt rendező évek óta nem készít filmet. A magyar játékfilmrendezők eddigi minimális fizetésüket is elvesztették, ha el akarják tartani családjukat, vagy nyugdíjhoz akarnak jutni, más foglalkozás után kell nézniük. Ezek többnyire sikeres pályát futnak be: a rendezéshez szükséges gyakorlatiasság, műveltség, írnitudás, szervezőkészség j ól kamatoztatható mindenütt. Van közöttük politikus, filozófus-író, menedzser, színházigazgató, egyetemi tanár külföldön és belföldön egyaránt. A magyar filmrendezők nagy többsége eddig sem játékfilmekből élt. Utoljára talán a hatvanas években lehetett csak játékfilmekkel foglalkozni. Azóta a tévé, a reklámfilmek vagy a stúdiókban, műhelyekben betöltött posztok tették lehetővé a szakma aktív tagjai számára, hogy egy-egy filmre felkészülhessenek. A produceri, film-szervezési munkák sokasodtak, és egy-egy film között egyre hosszabb lett a felkészülési idő.

Egy megvalósult játékfilmre a világon mindenütt legalább tíz ötlet, öt filmnovella, három kész forgatókönyv esik, a meg nem valósult tervekre többnyire ugyanannyi energiát kell fordítani, mint a megvalósultakra. Egy film az ötlet születésétől a bemutatóig legalább két évig készül. Ez alatt a két év alatt a rendezőnek tökéletes fizikai és lelki kondícióban kell lennie. Mindennap több száz önálló döntést hoz, szinte mindegyik súlyos anyagi következményekkel jár, és ezeket a döntéseket legtöbbször egyedül kell meghoznia. Csak ritkán van lehetőség a javításra, a szellemi és anyagi felelősség is a rendezőé.

A filmrendező egész életében a gyors, határozott, önálló döntésekre kondicionálja magát. Egy film a semmiből születik – egyszer egy ötletből, másszor egy irodalmi anyagból –, de a maga anyagi valóságában először a filmrendező döntései nyomán elevenedik meg, ölt testet. Mert bár azt szokták mondani, hogy a film kollektív műfaj, és tanácsokat illik kérni és elfogadni, a film a maga teljességében a filmrendező fejében születik meg. Minden döntése – milyen legyen a színész frizurája, milyen képkivágásban jelenjék meg, hogyan szólaljon meg a zene – ennek az imaginárius filmnek a lenyomata: a rendezőnek mindent ehhez a képzeletbeli filmhez hasonlítva kell eldöntenie. Ez a legvonzóbb és egyben a legveszélyesebb a filmrendező munkájában: kis szerénytelenséggel Istennek képzelheti magát. A semmiből teremt egy univerzumot, amely ugyan csak egy filmszalagon jelenik meg, de valóságos, hús-vér emberek, helyszínek, hangok és formák, sőt valóságos, öntörvényű idő jelenik meg benne. A rendező történetével, szereplőivel, helyszíneivel, képeivel és hangjaival tetszés szerint bánhat: legfeljebb a technika korlátai állhatnak útjában. És az időtartam: a másfél-két óra az álom határa. (Bár vannak, akik ezt a határt is feszegetik,) Egyetlen dolog szab valódi határt a filmrendező képzeletének: a hatás. Az, hogy hogyan hat mindez a nézőre. Mert bárki bármit mond is, minden, amit a rendező tesz, egyetlen célt szolgál: az, amit ő érez, átél, lát, története elképzelésénél, ugyanúgy hasson a nézőre, mint rá. A sikernek is ez az egyetlen, belső mércéje: ha a néző akkor sír vagy nevet, amikor én akarom, ha át tudom adni a belső élményt valaki másnak, ráadásul nem is keveseknek. És itt a legnagyobb veszély, amely a filmrendezőre leselkedik: ha egyszer sikerült ez az „átadás”, hajlunk rá, hogy elhiggyük: legközelebb is elég ráhagyatkoznunk érzéseinkre, legközelebb is sikerünk lesz. Egy-egy nagy siker után a rendező hajlamos arra, hogy megkeresse magában ugyanazokat az érzéseket, reflexeket, fizikai és lelkiállapotokat, amelyek az előző filmet létrehozták, és megpróbálja megismételni mindazt, amit akkor érzett, látott, gondolt. Ilyenkor a belső film többnyire elszakad a külsőtől, a valóságtól (amely a celluloidon létrejön), és a rendező, ha nem eléggé figyel, csók a moziban jön rá: egészen más filmet látott ő belül, mint ami létrejött, a külső és belső film nem fedi egymást. Van, aki még idejében rájön a tévedésre (ezek a szerencsésebb, nyitottabb alkatok, vagy éppen jobb munkatársaik vannak, akik rá tudnak hangolódni a rendező hullámhosszára, és még idejében jeleznek), de van, akit elragad a forgatás hangulata, színészei, saját magabiztossága, és csak a mozibeli csúfos bukás ébreszti rá: végzetesen tévedett.

Mert a siker magabiztossá tesz. A bemutató közönségének tapsa, a kritikák és a fesztiválok lelkesült hangulata, a nézőtér csendje és semmihez sem hasonlítható felhördülése, a könnyes szemek a kivilágosodó vetítőteremben mind-mind azt igazolják: jó vagyok, jól gondolom, kezemben vannak, sikerült. Aki sohasem tapasztalta ezt az érzést (amely egyszerre hasonlít egy hadvezér vagy egy politikus sikerélményéhez és egyfajta kábítószeres állapothoz), az nem értheti ennek az ellenkezőjét: a megsemmisülést, a tehetetlenség és összeomlás, a sértődöttség érzését egy füttykoncert után. Tehetetlenséget, hiszen többnyire ha akarna, sem tudna változtatni az elhibázott művön. Sértődöttséget, mert első reakcióként másokban kezdi keresni a hibát. Erre a helyzetre nincsenek receptek (mint ahogy a siker elviselésére sem). Van, aki föladja, van aki görcsösen megpróbálja utolsó sikerének elemeit megismételni, van aki divatokat, előképeket keresve próbál újra nekivágni. Akárhogy van, a következő film már csupa szorongás: sikerül-e? Csak kevesen tudják túltenni magukat egy pillanatnyi sikertelenségen – ezek többnyire fiatalon, kezdőként kóstoltak bele –, a többséget, különösen, ha két-három filmen keresztül „futott velük a ló”, összeroppantja. Ilyenkor azok a szerencsés alkatú rendezők, akik némi szkepszissel tudták átélni sikereiket, ők hamarabb magukhoz térnek. Rosszabb esetben befelé fordulás, depresszió, súlyos, sokszor egész életre szóló sérülés a következmény. Különösen nehéz a helyzet egy diktatúrában: itt a feudális viszonyok még a legfüggetlenebb személyiségeknek is szinte kötelezővé tették a kompromisszumok keresését, a hatalomhoz való közeledést. És ezt a hatalom el is várta tőlük. Egyéni tisztesség és szerencse kérdése volt: ki mennyire tudta megőrizni saját integritását. Az integritást egy kemény diktatúrában lehetetlen volt megőrizni, nálunk, egy oldottabb változatban, az igazi tehetségek esetében majdnem mindig. Ez a feudális viszony, amely eltorzít, bizonyos értelemben kényelmes volt: a filmrendező mérhetetlen felelősségét legalább részben át tudta hárítani a hűbérúrra. Ha viszont valaki túllépett egy – soha meg nem húzott – határvonalon, vagy a hatalom nem tartott már igényt rá, a mellőzöttség, az erkölcsi és fizikai összeomlás várt a rendezőre, és ezt kevesen élték túl. De a piaci viszonyok sem kedveznek túlságosan független filmrendezőknek: a siker vagy sikertelenség egycsapósra romba dönthet karriereket.

Lehet, hogy néhányan magukban visszakívánják a személyekhez kötődő, vacsorákon vagy magánvetítéseken elintézhető ügyleteket, a kemény, szabályozott, nyilvános kuratóriumi szisztémával szemben? Nem hiszem. A szabadság a művész számára mindennél előbbrevaló kell legyen. Talán csak arról van szó, amit az egyszerű polgár kíván vissza a kádári diktatúrából: a biztonságot, a megszokott viszonylatrendszerek langymelegét.

A sikerre és bukásra érzékenység nem valamiféle mimózalélek, túlságos sérülékenység következménye. Éppen az előbb elmondottak miatt a filmrendező tökéletesen tisztában van azzal: kizárólag rajta áll vagy bukik az a film, melyet készít, amelybe súlyos milliókat fektetnek, amelyért több száz ember ereje megfeszítésével dolgozik, amelytől sokszor egzisztenciák tucatjai függnek, tehetséges emberek további életútja, karrierje. A filmrendező tudja: mindent meg kell tennie a siker érdekében. Ha kell, erőszakosnak kell lennie, kíméletlennek magával és másokkal szemben, akár saját természete ellenére is: tériszonyban szenvedők artistává változnak, galamblelkű intellektuelek oroszlánná válnak, ha filmet csinálnak. A filmet át kell hajtania minden akadályon, minden terhét magán viselve. Közben szüntelenül szerepet kell játszania: a magabiztos, felkészült, sohasem tévedő főnököt, aki mindig készen áll a megfellebbezhetetlen, biztos válaszra. A piaci viszonyok között dolgozó filmesek számára különösen nagy a felelősség: Michael Cimino A mennyek kapuja című filmjének költségvetési túllépése a producert, a Fox vállalatot csődbe vitte, de szinte az egész amerikai producer-rendszer belerendült. Ezt a fajta felelősséget mi csak most kezdjük tanulni: sok kollégám még ma sem érzékeli; hogy az állami védőháló már hiányzik alóla. A felelősség azokra is súlyos terhet ró, akik – mint mostanában nem egyszer – saját pálya- és vetélytársaik forgatókönyveiről döntenek. Szabad-e útjára indítani egy forgatókönyvet, amikor nem vagyunk meggyőződve annak jó minőségéről; szabad-e beugratni valakit egy filmbe, amikor érezzük rajta: nincs igazán jó formában, vagy egyszerűen csak érezzük a bukás szelét? Szabad-e saját ízlésünket ráerőszakolni valakire, aki másképp gondolkodik, mint mi? Mi számít: a méltányosság, a nemzedéki szempontok, a hírnév, a megszokás vagy talán az általa képviselt eszmerendszer?

Nem kerülhető meg a kérdés: dönthet-e filmrendező kollegái műveiről. Nem kellene mindezt rábízni a külső szemlélőre? A válaszom egyértelmű: senki sincs, aki jobban tudna megítélni egy még meg nem valósult filmtervet, mint az, aki már maga is készített filmet.

Nemcsak azért, mert ismeri a forgatókönyvírás jelzésrendszerét, a gazdaság megvalósíthatóság korlátait, hanem mert ismeri az embert, aki a filmet készíteni fogja: ismeri erényeit, gyengéit, pillanatnyi állapotát. Ilyen szempontból egy kis ország filmgyártása előnyben van egy nagyiparral szemben. Igen, de az irigység, a kenyérféltés, a rosszindulat...? Biztosan van ilyen is. De a filmrendezők között, mint minden szűk szakmában, létezik egy ki nem mondott szakmai összetartás, szolidaritás: mindnyájunk jól felfogott érdeke, hogy jó filmek készüljenek. Akárcsak az artisták a cirkusz kupolájában, felelősek vagyunk egymásért, ha ezt néha a szakmából kiszorulók, különösen az önmagukat kiszorítók tagadják is.

Van a felelősségnek egy szélesebben értelmezett, a művészet számára fontosabb aspektusa: és ez a filmrendező morálisfelelőssége. A film mint műfaj szuggesztivitásával, a láttatott dolgokat a valóság igazságaként elfogadható erejével tetszés szerint befolyásolhatja a nézőt, alakíthatja erkölcsi rendszerét, világképét. A diktatúrák nem tévedtek: számukra valóban a legfontosabb művészet volt a film. Azok a filmrendezők, akik erőszakra, zsidó vagy kulákgyűlöletre szítottak, a dekadencia vagy a „régi uralkodó osztály leleplezésére” szegődtek, bizony bűnösök. Mindazok, akik a felhőtlen boldogságot árasztó filmjeikkel tettek eleget a hatalom várakozásainak, vagy az erőszak és a kegyetlenség erkölcsi felmentését sugallták műveikben, akik a valóságot meghamisítják, ugyancsak osztoznak az erkölcsi felelősségben, mert cinkosok. És itt már nem lennék olyan egyértelműen biztos pályatársaim makulátlanságában. Az a filmrendező, aki 1956. november 3-án részt vett az egyetemista diákparlament utolsó ülésén, majd alig tíz év múlva úgy rendezte meg ugyanezt az eseményt filmjében, hagy ott a színpadon fasiszták ágálnak, nem állja ki az erkölcsi megméretés próbáját.

Van-e lehetősége a filmrendezőnek, hogy morális alapon visszautasítsa egy film elkészítését, ezáltal talán évekre tétlenségre kárhoztatva magát? Kell legyen lehetősége. A filmcsinálás a kompromisszumok művészete, de ezek nem lehetnek erkölcsi kompromisszumok.

A kelet-közép-európai filmrendező viszonylagos szellemi-morális védettségben alkotta filmjeit: tudta, hol húzódnak a frontvonalak, ki ellen harcol, tudta, hogy a lövészárokban nincs egyedül, hogy hátországa – a néző – támogatja ebben a harcban. Mostanra elfogyott a regimentje, de elfogyott az ellenség is: áll egyedül a harcmezőn és legfeljebb azt kérdezheti: mivégre vagyunk a világon? A politika napi kérdései már senkit nem érdekelnek a filmekben. A közönséget olyan filmek vonzzák, melyek valami, általunk eddig elutasított ideált – filmideált – képviselnek. Sztárjaink nincsenek, történeteink nem elég vonzóak, derűsek, egzotikusak, reklámra nincs pénzünk. Szükség van ránk? Kell-e csatlakozni a tömegtermelés diadalmas menetéhez? Lehet-e utánozni az utánozhatatlant, vagy szélmalomharcot folytatni ellene?

Csak a szorongás marad: mit kellene tenni, merre kellene elindulni? Lesz-e igény, lesz-e pénz arra, ami az eszébe jutott, amit olyan világosan lát maga előtt hajnalonként, amikor újra és újra megpróbálja elhessegetni filmálmait? Lesz-e még partner, aki szóba áll vele, akivel megoszthatja kétségeit, akire rábízhatja magát, akivel ápoltathatja sérüléseit, aki társa és szurkolója? Lesz-e még valaki, aki megérti, miért ragaszkodik olyan nagyon a filmkészítéshez? Egyáltalán: meddig bírja még, az izmai nem ereszkedtek-e meg nagyon, hogy a forgatás hajszáját kibírja, az idegei eléggé épek-e, hogy a rázúduló feszültségeket túlélje, a reflexei elég gyorsak-e, hogy a jelenetek ritmusát, tempóját feszesen tarthassa? Nem fásult-e bele a hosszú várakozásba, a mellőzöttségbe, az önmagának és másoknak hazudozásba, megvan-e még az érzékenység mások, a világ iránt? Tud-e még filmet csinálni, és ha tud, még meddig: mikor jön el a pillanat, amikor már nincs más, mint a rutin és a szürkeség, és amikor abba kell hagyni, ha lehet? És mikor győzi le a test, a saját teste egy hajnalban, mint Máriássy Félixet, Huszárié Zoltánt, Gábor Pált, Szörény Rezsőt és a többieket?

Ahogy Alexander Muge híres filmcíme mondja: az artisták a cirkusz kupolájában bizonytalanok. Ezt a harcot magukkal, a saját kétségeikkel, saját tehetségükkel vagy tehetségtelenségükkel kell megvívniuk. De ha már mást nem tudunk értük tenni innen lentről, a nézőtérről, szurkoljunk nekik.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1994/02 08-10. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1035