Rédey Soma
A moziban nőtt fel, a mozi volt mindene. Azt szerette volna elérni munkáival, hogy a film, ez az alantasnak tekintett műfaj, a zene-, a tánc-, a képzőművészet szintjére kerüljön.
Mi volt a mozihoz fűződő első élménye?
A tolnai mozi, az 1904-ben épült, akkor még Rózsa mozinak keresztelt faborítású épület. Mintha egyben a szülőházamat is jelentette volna, annyira lelkesedtem érte. Az 1920-as években keresztelték át Fortuna mozinak, amelyben némafilmeket vetítettek, először kézi, majd villannyal működtetett vetítőről. A zenét a messziről híres és ismert Rácz Ferenc, cigány muzsikus-zeneszerző játszotta; a város apraja-nagyja járt a vetítésekre. (Később az átalakulások miatt a mozi 1948-ig Nemzeti, majd Szabadság néven üzemelt tovább.)
Honnan ered a mozi, a film iránti szeretete?
Nagybátyám műbútorasztalos és lelkes amatőr fotós volt. Mivel apám, hajós lévén, szinte egész életében úton volt, ezért igen sokszor voltam a bácsikámnál. Tőle megkaptam mindent, amire gyerekként vágytam, a lehullott és megmaradt fadarabkákból játékokat barkácsolhattam magamnak. Egyszer, tizenéves koromban, egy nagyobb betegség levett a lábamról. Magas lázzal feküdtem nagybátyámnál az ágyban, felkelni sem tudtam. A mai napig határozottan emlékszem azokra a piros fényekre, melyek a szobában derengtek, a nagybátyám ugyanis ezt a helyiséget használta sötétkamrának a filmek előhívására. Lázas félálomban figyeltem, ahogy a háttérben a vörös fénytől megvilágítva a fotográfiák negatív képe óriási méretben vetült ki a szoba meszelt falára.
Gyerekkoromban igen sokat voltam nagyanyámnál is. A parasztház verandáján a napsütésben sokat játszottam, a nagyítóval és nagybátyámtól kapott üveglencsével a fényt irányítgattam és vetítgettem a ház falára.
Később sokat sétáltam a városban, különösen érdekelt a mozi környéke. A koraesti órákban a mozival szemközti háznál rendszeresen megálltam, és órákon át néztem, ahogy a gépészteremből kivetített diapozitív képe kivetült a ház falára, mint egy fényreklám. Ezekben az időkben Gruber Illés volt a tolnai mozi grafikusmestere, ő festette azokat a képeket, amelyek a filmek reklámozásához kellettek. Néhány évvel később a grafikus meghalt. Umbrai, a mozi tulajdonosa, a város tehetős embere, nagyon szigorúan betartotta a szabályokat: gyerek a moziba be nem mehetett. Nekik az iskolában vagy otthon volt a helyük. Addig-addig kerülgettem a mozit, míg végül Umbrai elé kerültem és kértem tőle, hadd mutassam meg a diaképeimet, hiszen épp senki nem volt, aki ezeket a képeket elkészítette volna. „Na, lássam!” – mondta erélyesen Umbrai és félénken nyújtottam át az előzőleg otthon, a nagybátyám segítségével elkészített első diaképeket. „Na, nézd már…” – mondta mikor a képek a mozi vetítőgépének lencséje elé kerültek. Ebben a pillanatban, remegő lábakkal először pillantottam meg az óriás felületen festett képeimet, és amit láttam, attól majd’ elsírtam magam, mert a diakép először teljes homályban, felismerhetetlenül jelent meg a falon. Az üveglapok, amik közé a kép fóliáját ragasztottam teljesen bepárásodtak. Csak hosszú percek után száradt meg és élesedett ki lassan a remekmű. Umbraiékat azonban teljesen meggyőzte, ettől kezdve én festettem a mozifilmek reklámdiáit.
Később szabad bejárásom lett a moziba. Az apámtól kapott bélyeggyűjteményemet gyorsan elcseréltem a moziban filmszalagok lepotyogott képkockáira. Ezek a képkockák nagyon megragadtak, mert végtelenül izgatott, hogy mitől mozdul meg a film, hogyan lesz az állóból mozgó kép. A nagybácsim segítségével ezekben az időkben készítettem el első házimozimat. Fából fabrikáltam keretet a megszerzett, lepotyogott filmkocka- és filmtekercs-maradékoknak. Ettől kezdve apámtól bélyeg helyett az UFA és más filmgyárak megvásárolható filmrészeit kaptam ajándékba. A saját magam által eszkábált kivetítőt kézzel tekergetve oda-vissza játszhattam le filmjeimet, hol lassabban, hol gyorsabban mozgatva, időnként meg-megállítva. Tolnán akkoriban Hess bácsi volt a játékkereskedő. Árult mozifilmet is, ám egészen más használatra, méterre vágva és kis tekercsbe összetekerve ugyanis remek játékszernek bizonyult: ezt meggyújtva, füstösen égve nagyszerű rakétának használták a gyerekek. Így aztán abból készítettem mozit magamnak, amit a sors adott. Mikor a mozis munkából összegyűlt némi aprópénzem, elsiettem Hess mesterhez és vettem egy-egy méter filmszalagot. Ezeket otthon összeragasztottam, így készítettem filmjeimet: a véletlenszerűen egymást követő filmszalagok részleteiből.
Milyen iskolába járt akkoriban?
Elsősorban szülői elképzelések indíttatására műszerész iskolát végeztem, ez felvértezett minden tudással, amit egy mozigépésznek tudnia kellett. Második otthonom ekkor már tényleg a mozi lett. A földszinti páholy első sorából csodálattal néztem a terem hófehér falfelületét és vártam, hogy kezdődjön a vetítés. Mivel mindenhova volt kulcsom, bármikor bemehettem a vetítőterembe. Vetítővásznat a teremben ekkor még nem alkalmaztak, a falat viszont évente háromszor, négyszer is fehérre meszelték, hogy a legtisztább legyen. A legjobban ezeket a pillanatokat szerettem, amikor képzeletemben már a film kezdete előtt peregtek a képkockák: a mozi világa megjelent a szemem előtt.
Más feladatom is volt még a moziban. A filmplakátok és diák készítése mellett a mozi hangkeverő pultját is nekem kellett kezelnem. Ez két gramofont jelentett: az egyik az előtérben szólt, a másik pedig a nézőtéren. 350 gramofonlemez közül válogathattam a filmek előtti és a szünetekben hallható aláfestő zenéhez. Később már annyira jól ment a diaképek festése, hogy szinte egész Tolnán minden kereskedőcég hozzánk járt, hogy fessük meg a reklámplakátjaikat. Ezekből a munkákból azért jutott némi többlet-zsebpénz nekem is.
Később aztán mozigépész lett.
Igen, 1947-től lettem mozigépész. A kalandos úton megszerzett tisztséget nagy szeretettel töltöttem be. Legelső vetítésemen úgy álltam a vetítőgép mellett, mint ifjú Rubljov a harangöntéskor.
Mikor szerezte első filmfelvevőjét?
Az 1940-es évek végén a párt előírta, hogy minden egyes filmfelvevő kamerát be kell szolgáltatni a tanácsnak, hogy azokat mind szétverjék és megsemmisítsék. A mozi tulajdonosának, Erzsébet asszonynak a vőlegénye, Koncz János, nagy amatőrfilmes hírében állt. Neki egy 9,5 mm-es filmkamerája volt, ezt kellett volna a rendelet szerint leadnia. Én viszont az addig megkeresett és félretett pénzemen megvettem tőle, és attól a naptól kezdve fegyverként kellett rejtegetnem ezt a féltve őrzött kamerát. Az első időkben, még mikor nem volt pénzem nyersanyagra, film nélkül rögzítettem a képzelet filmjeit. Szinte együtt éltem vele, a világot ettől a naptól kezdve a kamerámon keresztül láttam.
A filmekről szinte mindent tudott, mire a főiskolára került. Mi újat tudott tanulni a szakmától, kik voltak a legnagyobb hatással önre ezekben az időkben?
1949-ben vettek fel a Filmművészeti Főiskolára. A család nem nézte ezt jó szemmel, tisztességes szakmát szántak nekem, a műszerész-pályán maradva. Ekkor azonban jött egy lehetőség, a moszkvai filmfőiskola ösztöndíjat hirdetett operatőrök számára. Lehetőségem lett volna ezt a soha vissza nem térő alkalmat kihasználni, hogy operatőri ismereteimet a legnagyobb orosz mesterektől szerezzem meg. Anyám hosszú heteken keresztül imádkozott, hogy ne jöjjön össze az utazás, épp elég lett volna a családnak, hogy Budapestre költözöm, nemhogy Moszkvába menjek, ahonnan ki tudja, mikor térek vissza. Úgy tűnt, a kérése meghallgatásra talált, abban az évben az oroszok úgy döntöttek, mégsem vesznek fel operatőrt, hanem filmesztéta-szakot indítanak helyette. Maradtam tehát Budapesten.
A főiskolán Hegyi Barnabás volt a tanárom, aki zseni volt. Két fontos dolgot mindjárt a legelején megtanított nekem. Azt, hogy NEM, soha nem szabad kiejteni ebben a szakmában. A másik, hogy munkáim során sok emberrel fogok kapcsolatba kerülni. Három lépés távolságot azonban lehetőleg mindenkitől meg kell tudni tartani. Értettem, mire gondolt. Ezekhez az elvekhez mindvégig tartottam is magam. Hegyi debütáló filmje az 5-ös számú őrház volt (1942, rendezte: Bán Frigyes). A filmet egy egészen kis stúdióban vették fel, az operatőri munka viszont zseniális: olyan atmoszférát teremtett, amitől felejthetetlenné vált a munka. Már emiatt is igen nagyra becsültem őt.
A főiskolán sanyarú évek következtek, nem volt lehetőség filmfelvevővel dolgozni. Az iskola Pajtás-gépeivel kellett fotósorozatokat készíteni a forgatókönyv-vázlatokhoz. Hegyi hetente egyszer, szombatonként várta a tanítványokat a lakásában, ilyenkor mutattuk be neki a képeinket. A Pajtással a legnagyobb problémánk az volt, hogy a keresőjében nem a filmnél használatos képméretarányt láttuk. Hoztam hát a saját, tükörreflexes Duflex fényképezőgépemet, melynek a képmérete sokkal inkább hasonlított a mozi képméretéhez. Ezzel Hegyi osztályában teljesen kilógtam a sorból, de neki nagyon tetszett az ötletem.
Két nap ragyogott az égen, mert Hegyi mellett ott volt Eiben István is. A Fortuna moziban eltöltött évekre emlékeztetett, ahol szintén két főnököm volt, nehezen tudtam eldönteni, hogy melyiket szolgáljam. A vizsgafeladatomat végül Eibennek készítettem el. Ő később megengedte, hogy asszisztense legyek az Egy pikoló világos (1955), majd a Külvárosi legenda (1957) forgatásánál. Mindkettőt Máriássy Félix rendezte.
Mi volt az első önálló operatőri munkája?
Zolnay Pállal 1961-ben készítettük az Áprilisi riadó című filmet. Az akkor még Vince munkacímet viselő alkotás 1945-ben a tanyavilágot, a földosztást mutatta be. A filmnek egy fontos jelenete volt, mikor a földet bevetették búzával. Lassan haladtunk a munkával; a tavaszi forgatásnál nehézséget jelentett, hogy időközben a frissen kihajtott zöld búzaszárak sárgulni kezdtek. Jöttek a különféle ötletek, hogyan lehetne megoldani azt a helyzetet, hogy ugyanazon a háttéren az egyik képen zöld, a másikon meg már sárga színű lett a búza. A drága stúdiófelvételektől kezdve, díszletek megépítésén át sok minden került szóba. Ekkor álltam elő javaslatommal, hogy fessük le a búzaszálakat. Teljesen őrültnek tartott mindenki. Ezt a minősítést azóta többször is megkaptam ötleteimre. Aztán végül úgy döntöttek, hogy a búzaszálakat lefestik, mégiscsak ez bizonyult a legjobb megoldásnak.
Novák Márk a Balázs Béla Stúdióban jött oda hozzám, hogy csináljunk filmet közösen. Akárcsak én, Novák is be volt oltva egy másfajta, a szokványostól eltérő látásmóddal. Az első találkozásunktól kezdve rengeteg időt töltöttünk együtt, hetente kétszer együtt voltunk, nevettünk mindenen. Volt vagy ezer forgatókönyv-terv a fejünkben. Képzeletbeli filmeket forgattunk a Lukács cukrászdában üldögélve, a platánsor alatt a csicsergő madarakat hallgatva.
A tényleges film elkészítésének ötletét egy Filo-plakát adta. Egy elrettentő beállítású kép indított el bennünket, mely korábbi munkáimra, a tolnai mozi-diákra emlékeztetett. Így született az Egyes számú filmplakát, melyre ma leginkább a filmklip jelző illene. A következő munkánk, a Kettes számú filmplakát (amelyet később Csendéletre kereszteltünk) a Contax D típusú fényképezőgépemmel készült. Bibliai vonatkozású ötletünkhöz három szimbolikus témát választottunk: a kenyeret, a halat, és – az üvegfúvó iparosságon keresztül utalva – a bort, vagy vizet. A felvételek elkészítéséhez elutaztunk Nagymarosra, ott fotóztuk le a parasztházat az idős parasztnénivel, egy kenyérrel a kezében, majd az öreg halászt a vízen a csónakjával. Az üvegfúvást pedig a Parád melletti üveggyárban fotóztuk.
Az ötletünk az volt, hogy robbantsuk fel az egész általunk teremtett világot. Egy szelet kenyeret, egy pohár vizet és egy halat helyeztünk el egy krómlapon (így a csendéletbe minden belekerült) és megkértünk egy hivatásos tisztet, Krecsmár századost, hogy adjon le két lövést a tárgyakra. A Magyar Tudományos Akadémia filmszolgálatának lassítógépével (mely kb. 1000 kép/másodperccel rögzített) és egy normálgéppel vettük fel a lövést. A hangaláfestést és zenét szintén kalandos úton találták meg hozzá. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat üzemében sétálgatva véletlenül bukkantam rá egy orgonára. Mikor megláttam és kicsomagoltam a posztóval betakargatott és akkurátusan, 100-as szögekkel ledeszkázott hangszert, igencsak meglepődtem: az orgona ugyanis korábban a Filmművészeti Főiskola Ódry-termében állt, még a főiskolás éveim alatt. Rendbe hoztam a hangszert, majd ezen vettük fel a Csendélet zenéjét.
Honnan jött a Kedd ötlete?
A Kedd – politikai vonatkozása mellett – alkoholellenes kampányfilmnek készült. Trükk-felvételekkel tűzdelt filmünkben a figura hol iszik, hol nem iszik, rohan, de hogy útja hova vezet, nem derül ki. A kor kocsmái valóban mindig tele voltak, az emberek tényleg mindenre ittak. Novákkal imádtuk a burleszkeket. A filmnek ez lett a vivőereje, ami egybentartja az epizódjait. Intellektuális vonatkozásai révén némiképp párhuzamba állítható a francia újhullám alkotásaival. A fiú szerepére Hável László pantomimszínészt találtuk meg; ideális alaknak bizonyult. Ő kapta a filmben a mumus szerepét. A filmgyárnál épp üres filmtekercseket pakoltak le egy teherautóról, ekkor pillantottam meg ezt az igen nagydarab rakodómunkást. Odamentem hozzá és megkérdeztem, nem akar-e szerepelni a filmünkben, ő pedig elvállalta. Így találtam meg Simor Bélát a másik főszerepre. A film a tiltott és tűrt kategória határvonalára került.
Ma már kevesen tudják, de 1956. október 23-a, az egyetemisták tüntetése, a forradalom kezdete keddre esett. Két nappal később, 25-én csütörtökön lövettek a tömegbe a Parlament előtti Kossuth téren. Senki nem tudta, hogy kedd van-e vagy csütörtök. Ezt a mai napig keverik az emberek. A film erősen utal ezekre az eseményekre. Egy balesettel kezdődik a kisfilm, a figuránk elesik, mire a másik, a (Simor által játszott) nagytestvér felkacag. A kalandok, a háborús képek is utalások. A film a kedd és csütörtök közötti időt játssza el. A futóversennyel a Balczó és Onyiscsenko közötti nagy párviadalra szerettünk volna utalni. A Margitszigeten is igen sokat forgattunk. Ezek a külsők, „plein-air” felvételek később Jancsónál igen erősen visszatérő motívumok lettek. Henri Langlois volt az egyetlen, aki mindenre ráismert a Keddben. Annyira megtetszett neki, hogy kivitte Cannes-ba, ahol a kisfilmek kategóriájában be is mutatták. „Vigyázzon, maga nagyon tehetséges!” – mondta nekem Langlois.
A film nálunk nem kapta meg a kellő visszhangot, erősen elhárították. Ezt követően terveztünk egy játékfilmet is, egy musicalt. A filmre azonban sem pénzt, sem engedélyt nem kaptunk. Akkoriban más ideálok alapján kellett filmet forgatni, akkor épp Galambos Lajos műveinek megfilmesítése volt soron. A Szent János fejevételére Novák Márkot azzal a kikötéssel kérték fel, hogy nem dolgozhat együtt velem. Így innentől kezdve nem is dolgoztunk együtt. Többször is mondtam Novák Márknak, hogy vállalja el a munkát, ez mindenképp lehetőséget jelent számára. A filmet végül Szécsényi Ferenccel forgatta le.
A rövidfilmjeiből szerkesztett Örökmoziban benne van minden: az élete, a mozi, de a filmtörténet egésze is. Honnan merített az egyes epizódok elkészítéséhez?
Moziban nőttem fel, a mozi volt mindenem. A Filmintézet mozijának elnevezése is az Örökmozira utal.
A filmnek akkoriban valamennyire a szovjet vezetésről is kellett szólnia. Így jött a filmem legelején Lev Nyikolajevics, ő vezeti be a filmet. Végigvonul az Örökmozin, akár egy rózsafüzér, Lao Csu gondolataival, a film, mint erény, mi öröktől való.
A Poézis öreg bácsija farag. Mindenből öreget farag. Az Aréna Goethe Veronáját idézi, utalva és szembeállítva Weimarral. Emberek rohangálnak keresztül-kasul. Sajnos nem volt elegendő pénz az elkészítéséhez, sokkal többet szerettem volna belevinni. A filmhez Vadász János mikroszkóp-felvételekre alkalmas kameráját használtuk, az 1000-2000-es teleobjektívvel sikerült megteremteni a film mikro-világának egyik részét. Gujdár József szintén sokat segített a munkában. A filmkockák kipreparálása és a mikroszkóp-felvételek nagy részének elkészítése neki köszönhető.
Mindig is szerettem volna elérni a munkáimmal, hogy a film, ez az alantasnak tekintett műfaj, a zene-, a tánc-, a képzőművészet szintjére kerüljön. Az általam elképzelt látásmódot csupán néhány esetben sikerült játékfilmbe is átültetni: a Szerelem (1970, Makk Károly) vagy a Macskajáték (1974, Makk Károly) esetében. A Study I-II.-ből készült Shine-al azt szerettem volna, hogy a nézők azt lássák, ami a filmezésben benne van. Sajnos azonban csak kevesen értették meg. Az általam elképzelt világban ott van minden: a Mount Blanc tisztaságú hófehér fal, melyre kivetíthetjük képzeletünk filmjét. A Shine vetítésének estéjén ezt a világot akartam elhozni a nézőknek. A kerettel, a némafilmmel, a sztár-szereplőkkel, az abszurdfilmes közeggel. A Shine egyben horror- és szexfilm is. Egyúttal a mozi születését idéző személyes üzenetnek is szántam. Először egy meleg fényt, egy gyertyalángot látunk, a film megszületését. Majd egy fotót, mint a valóság rögzítésének lehetőségét.
A Shine nagyon hosszan készült. Többször elfogyott a pénz, ami a befejezéséhez kellett volna. Egyszer szó szerint a szemeteszsákokból kellett összeszednem a Filmgyárban a tekercseit, elkezdték kidobálni őket. Ekkor sikerült némi pénzt összeszedni rá és kimenteni a már elkészült részeket. Háromnapi forgatásra elegendő összegem volt. Darvas, Latinovits, Tordai, Psota és Gyurkovics ingyen jöttek el játszani. Vitéz Benkő Gyulát kértem meg, hogy játssza el Várkonyi Zoltánt. Ez a jelenetsor különösen jól sikerült.
Az Örökmozi végén, az elengedett galamb Noé galambját idézi. A fényképész elengedi a galambot, mely ezúttal nem tér vissza az olajággal. Hanem elpusztul, elég. Ezt követően a hideg fényforrás, az elektronikus vihar már mindent ellep. Végül csak a tiszta képernyő marad, a nevek, akiknek a mozi köszönhető. Ez jelenti a kezdetet és a véget is egyben.
A beszélgetés 2009. április 3-án és 2009. december 4-én készült.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/11 32-35. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10348 |
