Barkóczi Janka
Shirin Neshat és Shoja Azari filmjének főszerepét a magyar Tóth Orsi játssza. Az alkotók költészetről, politikáról és lelki rokonságról vallanak.
A Nők férfiak nélkül hatalmas fesztiválsiker, amit a nyugati művészvilág egységes ovációval fogadott. De mi a helyzet az irániakkal? Ők is hasonlóan lelkesek?
Shirin Neshat: A film mindenhol nagyszámú iráni közönséget vonz, ahová csak eljut. Az emigrációban élők többsége valószínűleg látta már, de ami ennél is fontosabb: Iránban sem maradt ismeretlen. Annak ellenére, hogy a hatóságok azonnal betiltották, a feketepiacon gyorsan az egyik legkeresettebb tétellé vált. Jellemző például, hogy a saját, Iránban élő nővérem már jóval az amerikai bemutató előtt hozzájutott DVD-n. Ennek azért is örülünk különösen, mert a Nők férfiak nélkül irániakról szól és elsősorban nekik készítettük. Amennyire tudjuk, otthon és az emigránsok egyre kiterjedtebb körében egyaránt sokakat érintett meg.
Shoja Azari: Rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk. Negatív kritikát elsősorban az adaptáció alapjául szolgáló regénnyel összehasonlításban fogalmaztak meg. Shahrnush Parsipur azonos című könyve közismert alkotás, nehéz volt rajta feltűnés nélkül alakítani. Úgy tapasztaltuk, hogy a nézőket elsősorban a történet emocionális ereje ragadja meg. Még az egyébként haladó gondolkodású fiatalabb rétegeket is sikerült meglepni vele. Ez nem véletlen, hiszen olyan képet mutatunk nekik a saját hazájukról, amire ők aligha emlékezhetnek. A díszletek kialakításával, a kosztümökkel, sőt még a zeneválasztással is egyértelműen a sah uralmának időszakát idézzük. Ebből akár még a kort jól ismerők is sokat tanulhatnak.
1953-ban a CIA segítségével levezényelt puccs egycsapásra meghiúsította a demokratikus átalakulás lehetőségét az országban. A sah elnyomó rendszere tovább működhetett, egészen az iszlám forradalommal bekövetkezett radikális változásig. Az Egyesült Államokban érthető okokból agyonhallgatják a témát és Európában sem igazán érdeklődnek iránta. Számotokra miért fontos mégis bemutatni?
S. N.: Az iráni társadalmat ma a legtöbben barbár és elmaradott muszlim szervezetnek tartják, amelytől jobb óvakodni. Azt azonban hajlamosak elfelejteni, hogy éppen a nyugati intervenció miatt kerültünk ebbe az áldatlan állapotba. Lassan már maguk az irániak sem emlékeznek arra, hogy milyen volt Irán a puccs előtt. Az ország természetesen abban az időben is rengeteg problémával küzdött, de a szabadabb kozmopolita kultúra egykori létezését nem lehet megkérdőjelezni. Más volt a politikai légkör és a maitól teljesen eltért a nemzet vizuális kultúrája akkoriban. A film segítségével ezeket a különbségeket szerettük volna megértetni és azt, hogy tulajdonképpen mi juttatott bennünket ekkora bajba.
S. A.: Szándékosan olyan történetet választottunk, ami elég egyetemes ahhoz, hogy bárki könnyedén követhesse. A négy főszereplő nő privát küzdelmét az is átérzi, aki egyébként semmit sem tud a közel-keleti történelemről, mivel az öregedés, a prostitúció vagy az anorexia problémája világszerte erősen jelen van a mindennapokban. A nyugati siker titka szerintem nagyrészt ebben keresendő, de meglepő módon Magyarországon valami mást is tapasztaltunk. Számunkra a Cinefest miskolci bemutatója messze a legnagyobb élményt jelentette az európai turné állomásai közül. A vetítés után rendezett közönségtalálkozón a nézők rendkívül intelligensen reagáltak a filmre, és nyilvánvaló volt, hogy minden metaforát, minden utalást megértettek belőle. A nyugat-európai társaiknál sokkal pontosabban dekódolták az üzenetet, ami minden bizonnyal a történelmi tapasztalat hasonlóságaiból származik. Megdöbbentő és lenyűgöző érzés volt, amikor ezt felfedeztük.
Tóth Orsi: Ezt a lelki közösséget egyébként már a forgatási munkák során lehetett érezni. Nagyon sokban hasonlítunk egymásra, azzal együtt, hogy természetesen különbözőek is vagyunk. Nemcsak a történelmünkben vannak párhuzamok, de a két térség vallási háttere is csak első látásra olyan eltérő. Valljuk be, hogy a kereszténység bizonyos formáiban legalább annyira korlátozó tud lenni, mint az iszlám. Egy ponton túl már mindegy, hogy pontosan miről szólnak a szabályok, mert maga a szabályozottság a lényeg. Az elnyomás és tiltás elemei így mindkét kultúrába beépültek.
A filmben ezzel együtt számos hagyományos perzsa motívum jelenik meg. Kert, virágok, költészet...
S.A.: A kert valóban nagyon fontos szimbólum a mi kultúránkban, amire számos utalás történik a művészetekben. A kert az Édenkert, egy hely, ahol élhetünk a halál után. A filmben konkrétan az emigráció és a béke jelképe, ahol végül találkoznak és nyugalmat lelnek a film hősnői. Persze bizonyos értelemben ez is hasonlít a kelet-európai gondolkodáshoz, mert a költészet fontossága, a melankóliára való hajlam és a misztikum iránti vonzalom szintén rokonít bennünket.
Ez a miszticizmus azért elég távol áll az iráni filmek és Kiarostami jól megszokott realizmusától.
S. N.: Az eredeti irodalmi anyag mágikus realista stílusa természetesen erősen befolyásolt bennünket. Mégis azt gondolom, hogy azok, akik emigrációban alkotnak, eleve másként tekintenek bizonyos témákra. Mi távol vagyunk a nyomasztó valóságtól, és inkább valami furcsa fikcióként éljük meg azt. Az iráni film (és az irodalom) egy ideje két különböző irányba fejlődik. Míg az országban élők erősen szociológiai ihletésű dokumentarista darabokat készítenek a saját tapasztalataikról, az elszakadtak maximum benyomásaikat és emlékeiket örökíthetik meg érzelmileg felfűtött és szükségszerűen szürrealista módon. Marjane Satrapi Párizsban készült képregényei (Persepolis, Asszonybeszéd) nagyjából ugyanazzal a bizarrsággal hívják fel magukra a figyelmet, mint ez a film.
S.A.: A sah ideje alatt és jóval Kiarostami előtt egyébként már megjelent egyszer a filmkészítés spirituálisabb vonulata Iránban. Bahman Farmanara filmjei erre a lehető legjobb példát szolgáltatják. A sah bukásával egy időben azonban ez a hangvétel is egy csapásra eltűnt.
T.O.: A térbeli távolság valóban olyan szabadságot ad ezeknek az alkotóknak, amilyennel máshol csak ritkán találkozni. Kifejezetten jó érzés volt egy ilyen párossal dolgozni, mert még a maguk zárkózottságában is elképesztően nagyvonalúak tudtak lenni. Talán, mert olyan szigorú világból érkeztek, amelyhez képest a filmezés szabadsága önmagában is elképzelhetetlenül nagy változást jelent, kreatív téren gyakorlatilag bármit meg mertek tenni. Valljuk be, hogy a felszabadultság egy művésznél igazán nem hátrány...
A filmben szereplő négy női figura négy különböző szellemiség képviselője. Ki a kedvenc karakteretek?
S. A.: Hát a legcsinosabb.
Azt valahogy mindjárt gondoltam...
S.N.: Nekem az Orsi által játszott Zarin a legkedvesebb, mert az ő alakja különösen szuggesztív. A legtöbben például észre sem veszik, hogy a film végéig szinte egyetlen szót sem szól. Nála a beszéd helyett teljes egészében a test szimbolikájára helyeztük a hangsúlyt. Egy csontsovány, kimerült lány, aki egy személyben is magában hordozza a történet üzenetét. Az ő utazása tulajdonképpen az egész problémát leképezi. Orsival egyébként először egy rövidfilmet forgattunk 2005-ben Zarin címen, amit később teljes egészében beemeltünk az egész estés változatba. Ebből aztán adódott is némi kontinuitási problémánk, mert a két film között eltelt két évben Orsi nagyon minimális, egy-két dekányi, alig érzékelhető súlyt szedett fel, amit a nézők mégis rögtön kiszúrtak. Meglepetésünkre többen is örömmel konstatálták, hogy a mágikus kert egyik funkciója ezek szerint, hogy itt az ember hirtelen a gyógyulás útjára lép.
Az általatok bemutatott fiatal nők kifejezetten aktívak, már-már agresszívak. Valós ez a kép?
S.N.: Mindegyik hősünk az iráni társadalom egy-egy archetípusát jelképezi. Egészen eltérő az értékrendjük és különböző társadalmi osztályokból származnak. A misztikus, a politikai aktivista, a prostituált és a hagyománytisztelő konzervatív jellegzetesen ismerős karakterek. A fiatal lányok Iránban ma a valóságban is nagyon komoly szerepet játszanak a közgondolkodás alakításában. Ambiciózusak és műveltek, pontosan tudják, hogy bizony rajtuk is sok múlik. Amikor a filmhez castingoltunk, éppen ezért eredetileg mindegyik női szerepet irániaknak szerettük volna adni. Sajnos rá kellett jönnünk, hogy a nyugaton élő második és harmadik generációs leszármazottak gondolkodása már elég távol áll a miénktől, és így csak keveset értenek az általunk vázolt problémákból. Amikor Mundruczó Kornél filmjeiben felfedeztük Orsit, nagyon megörültünk, hiszen megtaláltuk az ideális személyt, aki európai létére is képes volt azonosulni ezekkel a konfliktusokkal.
S. A.: Azért azt meg kell jegyezni, hogy a nők lehetőségeinek ábrázolásában a film jelentősen eltér az eredeti regénytől. A könyv szerzője ugyanis nálunk sokkal realisztikusabban ábrázolja ugyanezeket a női figurákat és nem sok reménnyel kecsegtet a sorsukat illetően. Mi viszont adtunk nekik egy esélyt azzal, hogy a film végén eljuthattak a varázskertbe és maguk vehették kézbe az életüket. Nem véletlen, hogy abban a pillanatban búcsúzunk el tőlük, ahol már biztosan ők irányítanak, de még nem lehet tudni, hogy milyen lesz pontosan az általuk elképzelt jövő.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/11 16-17. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10340 |
