Székely Gabriella
A Magyar Mozgókép Alapítvány 1991-ben született a magyar filmkultúra támogatására. Feladatai közé tartozik többek között a magyar játékfilmgyártásra szánt költségvetési összeg elosztása. Ezt a munkát az Alapítványon belül az úgynevezett Játékfilm Kuratórium végzi. A kuratóriumhoz egyéni és úgynevezett csomagterv-pályázatot lehet benyújtani. A stúdiók „csomagterv”--pályázatot adnak he, amely keretösszegre szól és tartalmazza azokat a filmeket, amelyeket a stúdió az adott pályázati idõszakban tervez elkészíteni. A kuratórium maga dönti el, hogy melyik gyártótál fogad el csomagtervet. Egy régebbi elképzelés szerint az elosztható pénz negyven százalékát egyéni pályázatokra, hatvan százalékát stúdió-csomagtervre kell megítélni. A két pályázattípus közötti legfõbb különbség az, hogy az egyéni pályázat egy meghatározott film tervét foglalja magában, a csomagtervre megszavazott pénzt pedig az évekkel ezelõtt létrehozott állami stúdióvállalatok kapják. A szakmán belül az utóbbi idõben vita bontakozott ki arról, vajon az egyéni terveket, vagy a csomagterveket tolna-e helyes elõnyben részesíteni, illetve arról, hogyan lehetne az egyre szûkülõ központi támogatást igazságosan elosztani. Három év tapasztalatáról beszélget Jancsó Miklós, Makk Károly, Szomjas György, Szederkényi Júlia, Simó Sándor, a Hunnia Stúdió igazgatója és Kovács András Bálint.
– A kép rózsásnak látszik. A huszonötödik magyar játékfilmszemlén húsz filmet mutatnak be. A bûvös húszas szám ez, mint a régi szép idõkben... Akkor tehát minden rendben van, a rendezõk rendeznek, a nézõk néznek a moziban...
Jancsó Miklós: Nekem a filmes kuratóriummal és az egész Mozgókép Alapítvánnyal az a problémám, az volt négy évvel korábban is – többek között ezért különböztem össze velük annak idején –, hogy nem gondolták végig: nem elég filmeket gyártani, azokat forgalmazni is kell. Nem biztos, hogy csak a Duna Televízió számára érdemes a filmeket rendezni. Nem lehet megkerülni a szembesülést azzal, hogy miért és hogyan csinálunk filmet. Akár egy egész évi dotációt arra kellett volna fordítani, hogy egy nemzetközi forgalmazási szervezetet hozzunk létre, feltérképezzük azokat a csatornákat – mert vannak ilyenek –, ahol a mi eltérõ, nem hollywoodi filmjeink találkozhatnak a közönséggel.
Igazából tovább él a régi szisztéma, amit megszoktunk. Állami stúdiókban osztják el a pénzt. Mennyire kell egyáltalán életben tartani a stúdiót, mint régi állami intézményt? Egy stúdióvezetõ, ha tisztességes, lehetne igazából producer is.
Simó Sándor: A Hunnia Filmstúdió privatizáció elõtt áll. A vagyonunk, az úgynevezett alapító tõke, forgótõke, tizenkét millió, ezt adta valaha a magyar állam, amikor a stúdiót megalapította. Vannak ingóságok, elhanyagolható értékek. Azután a film mint vagyoni érték – természetesen azokról a filmekrõl van szó, amelyek 1987 június elseje után készültek.
Vannak továbbá vállalataink, és a vállalatainkba befektetett tõkehányad természetesen nettó értékben ugyancsak vagyonként jelenik meg. Ilyen a Hunnia
Plusz például, amely forgalmazással foglalkozik.
Azok a rendezõk, akik hosszabb idõn keresztül és rendszeresen dolgoztak a stúdiónkban, konzorciumba álltak össze, õk vásárolnák meg a stúdió 75 százalékát. Országgyûlési határozat mondja ki ugyanis, hogy a 25 százalékot tartós állami tulajdonként kell kezelni. Nem zárja ki mindez természetesen valamely pénzcsoport belépését, sem a külföldi tõkét, egyébként számos jelentkezõnk van. Azonban az ÁVRT-vel lebonyolított, gyakorlatilag elsõ egyeztetés során õk és mások is, úgy tetszik, a külföldi részvételt nem preferálják.
Jancsó Miklós: Nekem az az érzésem, hogy ez a privatizáció semmi másra nem szolgál, mint arra, hogy továbbéljen a Magyar Mozgókép Alapítvány, ez a – hogy is mondjam – demokratizált Aczél György, mert ez semmi más, mint Aczél György demokratikus mázzal leöntve, hogy ezek a stúdiók elsõként iratkozhassanak fel a csomagtervekre.
Simó Sándor: Mi csomagterv nélkül is tudnánk produkálni filmeket, talán hármat-négyet is egy évben.
Jancsó Miklós: Értem én, Sándor, de emögött igazából az húzódik meg, hogy egy létezõ stúdió azért privatizálódik, hogy reménykedhessen: az alapítványtól továbbra is kap támogatást. Ez a privatizálás lényege.
Makk Károly: Ha most privatizálják ezt a stúdiót, privát stúdió lesz és te azt mondod, mindig tudsz három-négy olyan filmet produkálni...
Simó Sándor: Legalábbis remélem.
Makk Károly: Reméled. Na most, kérlek szépen, mi a különbség aközött a még nem létezõ stúdiód között, és aközött az elképzelt stúdió között, amit én, mondjuk, Szederkényi Júliával és Jancsó Miklóssal bejegyzek, és azt mondom, hogy mi is egy stúdió vagyunk?
Simó Sándor: Én azt remélem, hogy a privatizáció után semmi. Legalábbis arra törekszem. Most még van különbség.
Makk Károly: Nekem valami azt sugallja, hogy mégiscsak olyan struktúra született, amelyben van egy kuratórium határozott elképzeléssel errõl-arról-amarról. Az egyik fõ elképzelése, ami a játékfilmet illeti, hogy a 25 százalékos állami részvételû privatizált stúdiókat részesítse elõnyben a nem preferált maszekkal, mely pejoratív kifejezést én már nehezen viselem el.
Jancsó Miklós: Egyfelõl. Másfelõl pedig nekem mindezek után úgy fest, mintha egyfajta központi dramaturgiáról volna szó. Már bocsánat! Mert mi történik, ha beterjesztek oda egy elképzelést? Döntenek felõle, mint annak idején a Háy Gyula-féle központi dramaturgia 48-49-ben. Mi a dolog lényege a csomagterv esetében? Az eddigi megbízható stúdiókat preferálják, õk osztják tovább a pénzt.
Szomjas György: Sokszor elhangzott már, hogy ha csak egyéni tervekrõl dönt a kuratórium, akkor úgy viselkedik, mint a régi központi dramaturgia, ha a csomagtervet díjazza, fennáll az a veszély, amit említettél, hogy konzerválja a meglévõ struktúrákat. Az egész alapítványi szisztémáról én azt mondanám, és ezen belül a sokat szidott csomagterv-rendszerrõl, hogy az a „békés átmenet” a koncepciója. Azt akartuk, hogy a pénz szétosztása differenciáltan történjék, a rosszul dolgozó stúdiók megszûnhessenek, illetve új mûhelyek alakuljanak helyettük. Ennek a lehetõsége az alapszabályban biztosítva van, és a folyamat meg is indult. Több új csoport, cég alakult – a Magic Media például – amelyek „stúdiószerûen” mûködnek, csomagtervet nyújtanak be.
Makk Károly: Nekem semmiféle rálátásom nincs a dolgokra, csak a saját példámat tudom elmesélni. Amikor egy forgatókönyvvel jelentkeztem, azt mondták: pályázz egyénileg, mert a stúdió-csomagterv úgyis meglesz, te pedig megkapod az egyénit, s akkor jobban jár a stúdió. Aztán felhívtak, hogy nem, ez nem jó, mert úgy döntöttek a kuratóriumban, hogy az egyéni pályázatokat nem preferálják, az enyémet is tegyék be a csomagtervbe. Ezek a játékok arra engednek engem következtetni, hogy a demokratikus szabályok vagy szabályozó rendszerek, amelyekrõl olvashattunk az alapító okiratban, nem mûködnek. Nincsen olyan kontroll, amely a mûködést szavatolná.
Csomagterv, vagy nem csomagterv? Egy nagyobb dobozban lévõ kisebb doboz. Az alapítvány kényszerhelyzetben van, akár esik, akár fúj, kötelezettségei vannak, és ezt a nagyon kevés pénzt úgy kell elosztani, hogy az alapító filmes szakma meg legyen elégedve. Ezt a kevés pénzt nem lehet úgy elosztani, hogy mindenkinek elég legyen, és innentõl kezdve megítélésem szerint racionálisan nem lehet kezelni azokat a problémákat, amelyekrõl dönteni kellett. Az alapítók és a kuratórium vitája körülbelül így fest: három millióval kérek én többet, de akkor annak kell adni ötöt, mert már megígértem menet közben...
Szomjas György: Miért mondod, hogy ez a szervezet irracionális?
Makk Károly: Azért, mert nem a magyar filmkultúra, -gyártás legfontosabb irányzataira kell hogy koncentráljon, hanem arra, hogy az összes alapító igényét kielégítse.
Szomjas György: A kuratórium ne foglalkozzon semmi mással, csak mérje össze a pályázatokat (beleszámítva az elõzõ idõszak teljesítményét is), és ennek megfelelõen szeletelje föl a tortát. Mindenki koncepciókat vár az alapítványtól, pedig nekünk kellene koncepciót kialakítanunk.
Makk Károly: Annak idején ez az alapítvány arra volt jó, hogy tudatosítsa a költségvetéssel, hogy a filmgyártáshoz pénz kell. Innentõl kezdve olyan flexibilis dolognak kellene tekinteni, amely napról napra képes konszenzussal, észszerûen mûködni. Én sokszor elmondtam, hogy a csomagtervet nem tartom szerencsésnek. De ha nincs csomagterv, akkor ki vagyunk szolgáltatva a mindenkori játékfilm-kuratórium tagjainak, õk fogják megmondani, milyen filmet csináljunk. És kérdezem én, hogyan jön létre egy olyan hiteles grémium, amelyik el tudja dönteni a forgatókönyvek elolvasása után, hogy mibõl legyen film?!
A stúdiómûhelyeket mindig alkotómûhelynek nevezzük, de nekem az a tapasztalatom, hogy ezek nem igazi mûhelyek, hanem bizonyos korosztályi csoportosulásoknak olyanfajta véd- és dacszövetségei, melyeknek nem a legjobb film elkészítése az elsõdleges célja, hanem a szekértáborokhoz kötõdött emberek szociális, presztízs kérdéseinek megoldása.
– Szederkényi Júlia, aki most készítette elsõ igazi nagy játékfilmjét, hogyan léphet bele ebbe a véd- és dacszövetségbe?
Szederkényi Júlia: Esetleg sehogyan sem. S jobb is, ha nem. Nem tudom meghatározni, hogy valójában mik ezek a stúdiók, bár nyomoztam hosszan, és sikerült a keletkezéstörténetükrõl egyet-mást megtudnom. Az a helyzet, amely a stúdiókat annak idején létrehozta, megszûnt: az eredeti funkciójukban nincs szükség rájuk. Vezetõségeik személyi összetétele, amely némi garanciát adott legalább a szekértáboroknak, hogy képviseli érdekeiket, sorra megváltozott. Tehát ma a magukat stúdióknak nevezõ szervezõdések közül kettõ, ha mûködik úgy ahogy, hol nagyszerûen, hol elviselhetõen. Ezek a stúdiók természetükbõl fakadóan zártak. Zártak voltak a privatizációs folyamat elõtt is, és ha a folyamat befejezõdik, még egyértelmûbben azok lesznek, tehát semmilyen értelemben nem érdekük, hogy elõsegítsék az egészségesebb mozgást a szakmában. Ha az egyéni sorsokat és a stúdiók sorsát figyeljük, akkor valóban az alapítvány kuratóriuma a központi dramaturgia. Ha a csomagtervekrõl beszélünk, akkor maga a stúdió a központi dramaturgia, amely ezeknek a könyveknek, terveknek a sorsát meghatározza. A gondot én ott látom, hogy még a két jól mûködõ stúdió is teljesen megbízhatatlan, kiszámíthatatlan, a tervek sorsát illetõen. Tehát a szabadságuk és a „profizmusuk”, a „produceri erõ”, amely jó esetben mûködik, rossz esetben nem, nagyon furcsa és kellemetlen viszonyban van a legalábbis viszonylagos biztonságérzettel, amely ahhoz szükséges, hogy érdemes legyen dolgozni. Ez az „erõ” igen gyakran önkényt jelent, a jobb stúdiók is akár évekig lebegtethetnek egy-egy olyan, beindításra váró produkciót, amelynek sorsa pedig egyedül az õ kezükben van. A rosszabbak ezt módszeresen teszik. Erre a magatartásra több példát láttam, mélyen csodálkozom az eljárások cinizmusán, és aki így viselkedik, azt nem tartom értelmiséginek. Ez ennyi. Komoly és felelõs embernek nem lehet azt kockáztatnia az életben, hogy a megvalósulás egészen minimális esélyeivel, vagy az esélyekrõl mit sem sejtve kezdjen a munkának. Ez hazardõrség. Én magamat hazardõrnek tartom, ezért dolgozom. A hazardõrséget viszont olyan dolognak tartom, aminek meg kell találnia az arányait. Azt elvárom, hogy legalább keressék mások is, ha engem érint. Egyébként ha azt mondjuk, hogy két stúdió van, amely úgy-ahogy mûködik, akkor viszont nincs meg a kapacitása ennek a két stúdiónak, hogy legalább azokat a filmeket elkészítse, amelyeket õ maga is preferálna.
Simó Sándor: Így van.
Szederkényi Júlia: Amúgy köztudott, most már mindenki tudja, hogy melyek azok a stúdiók, ahová nem szabad bevinni a forgatókönyvet, mert morálisan és egzisztenciálisan is tönkreteszik.
Szomjas György: Hadd legyek én egy kicsit optimistább, nem vitatkozom Szederkényi Júliával, mert õ így látja, és ez nyilván így is van egy bizonyos szemszögbõl, de azt mondom, ha azok a bizonyos stúdiók, amelyekrõl most beszélünk, nem integrálják a szellemi erõket, például õt vagy a hozzá hasonlókat, szerintem meg fognak szûnni.
Simó Sándor: Itt van a kutya eltemetve, ha hihetnénk, hogy így lesz, akkor a helyükre belépne valaki más. Amíg ezek a stúdiók állami vállalatok, elemi dolog volna például, hogy a stúdióvezetõ ne csinálhasson filmet a saját stúdiójában. Ha az embernek módja van eldönteni, hogy mondjuk, száz-százharminc millió forintból harmincat mire költ, akkor nonszensz úgy döntenie, hogy ezt õ költi el.
Makk Károly: Ezek a stúdiók most privatizálódnak, megveszik a saját stúdiójukat, és attól kezdve csak õk fognak filmet csinálni. Ki garantálja azt, hogy azok, akik így mûködnek, ne mûködhessenek tovább.
Szomjas György: Mi az, hogy ki és mi garantálja?! Az elõbb leintettetek, amikor azt mondtam, hogy a rossz stúdiók meg fognak szûnni. Rosszul mondtam: azt szeretnénk, hogy az alapítványi pénzbõl kevesebbet, vagy semmit se kapjanak.
Makk Károly: Megint visszakanyarodnék oda, amit Jancsó Miklós is említett. Fel kellene térképeznünk a piacunkat. Európában rengeteg csatorna van. Ha intézményesen nem készítik fel az embereket arra, hogyan lehet megtalálni ezeket a helyeket, hogyan lehet olyan filmeket csinálni, amelyek valahogyan kifejezik ugyan az alkotói marhaságot, de ez a gondolat elhelyezhetõ egy osztrák, egy német, egy skandináv televízióban, egy 120 személyes moziban Franciaországban, tragikus véget érhetünk. Meghosszabbítjuk azt a remek és tüneményes állapotot, amikor ha az embernek „megfutott és bent volt”, azt mondták: öregem, mit akarsz csinálni? Ezt és ezt? Mennyi a számla? Ennyi a számla. Túlléptük? Túlléptük, kifizették. Le lett az ember szúrva? Le lett. Jött a külföldi? Jött a külföldi.
Jancsó Miklós: Az utolsó húsz évben semmi másról nem volt szó, mint hogy a magyar film piros szekfû a hajtókán. Ennek a társadalomnak ilyen mûvészete is van. Ezért születtek ezek a filmek mind.
Simó Sándor: Mi meg illatoztunk.
Jancsó Miklós: Mi meg illatoztunk, most pedig arról van szó, hogy létezünk.
Makk Károly: Formannal a nyolcvanas évek végén találkoztam New Yorkban, õ több vodkát ivott a kelleténél, én meg sajnos kevesebbet, ezért el kezdtem faggatni, hogy is van ez Amerikában. Elmondta: jön hozzám a producer egyik nap és azt mondja a vágószobában, hogy ezt meg ezt a jelenetet vágjam ki. Erre én: Természetesen. Most vágjam ki? Most vágja ki. Meg még azt is vágja ki. Kivágtam. És utána azt mondtam neki, uram, ha akarja, a fõcímtõl a végéig az egészet kivágom, mert ez szerepel a szerzõdésemben. Természetesen másnap a pasi bejött hozzám, s azt mondta: Milos, ne haragudj, olyan rossz napom volt, ez a büdös kurva nem feküdt le velem... Ilyen a show business. Ebben fogunk élni.
Jancsó Miklós: Ebben nem fogunk élni. Mi nem. Milos olyan kemény fiú volt mindig életében, hogy nyilvánvalóan érvényesült, de mások nem ilyenek...
Kovács András Bálint: Érzésem szerint a filmgyártóti két szûk meg egy széles rétegérõl beszélhetünk. Az egyik tudja, mit akar és van külföldi megrendelõje, tehát ha születik egy ötlete, két hét vagy egy hónap múlva biztosan akad valaki, aki megfinanszírozza. Magyarországon hat-hét ilyen filmrendezõ él, aki nemcsak ismeri, de el is érheti ezeket a bizonyos csatornákat. A másik szûk réteg a fiataloké, a kezdõké, akiknek nincsen bejárásuk ide, nem is ismerik a lehetõségeket. Van, aki azért tartja merevnek a stúdiókat, mert egyik napról a másikra nem száll be pénzzel a külföldi koprodukcióhoz. A többiek azért, mert egyszerûen nem lehet bekerülni. És van egy széles rétege a filmrendezõknek, akik már nem kezdõk, akiknek már van valami a hátuk mögött, de nincsenek nemzetközi pályáik, és az õ érdekük azt diktálja, hogy legyenek biztos magyarországi intézmények, amelyek folyamatos megélhetést jelentenek számukra. Az õ fejükben ez a hálózat a négy stúdió, amelyben valahogyan meg kell kapaszkodniuk, ha nem akarnak lecsúszni. Tehát számomra az a kérdés, hogyan lehet olyan félig képlékeny, félig viszont stabil szisztémát kiépíteni, amely befogadja a fiatalokat, támogatja, és megmarad annyira stabilnak, hogy egy akármilyen kormány ne tudja elsodorni.
Simó Sándor: Kicsit többet beszélünk az alapítványról, mint amennyit megérdemel. A kérdés valójában egyszerû. Arról van szó, hogy a magyar állam ez idõ szerint még, õrizze meg a j ó Isten az ó szokását, a központi költségvetésbõl egy bizonyos összeget a film támogatására szán. Az összeget valamilyen módon el kell osztani. Én nem állítom, hogy a lehetõ legjobb módozatot találtuk ki, de ez ellen akkor érdemes felszólalni, ha valakinek van egy jobb ötlete. Egy dologra kell csak ügyelni, hogy e pénz elosztásával az alapítvány valamennyi funkciója fejezõdjék be. Ha ugyanis nem, akkor tényleg arról van szó, hogy a néhai filmfõigazgatóságot, vagy még egy régebbit, amelyiknek még nagyobb volt a hatalma, újratermeltük. Jancsó Miklós az elõbb azt mondta, hogy stúdióvezetõk akár producerek is lehetnének. Én személy szerint soha nem engedem magamat úgy feltüntetni, mint producer, mert úgy gondolom, hogy nem azt a munkát végzem. Nincs a világnak ugyanis olyan producere, aki egyszerre nyolc-tíz filmmel foglalkozik ilyen költségvetésbõl. Abban a pillanatban, ahogyan a piac kitermel produceralkatú, -tapasztalatú személyeket, akik ezt a munkát el tudják látni, azt gondolom, a stúdiók létjogosultsága megszûnik. A magyar filmgyártás azonban a hazai piacon nemhogy megtérülést, de még érdemi bevételt sem tud létrehozni. Nem szabad ezért piaci szabályokat kitenni, tartok tõle, hogy nem élné túl. Hadd meséljem el a Sose halunk meg piaci történetét. Abszolút kidolgozott terv állt készen arra, hogyan alakul majd a film finanszírozása. 12 millió forint alapítványi pénz volt benne, ez gyakorlatilag a mai napig megtérült. Természetesen nem térül meg az elõzetes értékesítés, amivel elvesztettük – ma már látjuk – a jó piacokat, csakhogy a filmet nem tudtuk volna megcsinálni, ha nem adjuk el elõre egy alacsonyabb összegért. Volt benne körülbelül 15 millió forint magyar szponzori pénz. De ehhez meg kellett ígérni egy televíziós mûsort. A televíziós mûsorhoz a televízió egy fillért sem adott, tehát a film költségvetéséhez az egy órás televíziós mûsor elõállítási költségeit is hozzá kellett adni. Meg kellett ígérnünk több száz sajtóhirdetést, amit közre kellett adni a lapokban, szponzori alapon, mert ezeket nem tudtuk volna kifizetni. Én azt remélem, hogy a szponzorok nem csalódtak, tehát egy esetleges következõ filmre ismét felhasználhatóak. A film költségvetése 34 millió forint volt, de természetesen a behozott pénzekért fizetni kellett, mert senki sem megy el pénz után ingyen, tehát még az sem, akit alapvetõen érint a dolog. Ennek a közvetítésnek ma Magyarországon kötött árfolyama van. A filmnek kétszázezer nézõje van eddig. Minden tízezer nézõ 1 millió forintos bruttó bevétel. Az másik kérdés, hogy ebbõl a mozié 60 százalék. De mindenesetre elmondhatom, hogy ez a film úgy térült meg, hogy az állami pénzt visszakaptuk. A szponzor nem megtérülést, reklámot kért. Megkapta. A külföldi megkapta a jogokat, amelyeket elõre megvásárolt. Ha véletlenül Amerikából befolyik valami pénz, az a plusz, nem vagyok túlságosan optimista, de reménykedem, mert vetítették egy hétig New Yorkban és egy hétig Santa Monicában. Ha eladják, kiderül, hogy ugyanannyiba kerül a reklám, mint a bevétel. Emlékezzetek, az újság is megírta: a Mephisto bruttó bevétele 8 millió dollár volt, és végül olyan elszámolást kaptak, hogy a 250 000 dollár minimum bevétel ugyan nem jött össze, de olyan nagylelkûek, hogy jóváírják.
Én azért általában optimista vagyok. Megszületett például a történelmi filmek alapítványa, idén már 350 millió forint gyûlt össze náluk. Most nem firtatom az alapítvány megszületésének a körülményeit, de nem értem, hogy azt a pénzt, amit 1993-ra kaptak, miért 1993 november végén osztották el. Mi eddig egy vasat sem kaptunk tõlük, már kétmillió forintot kellett kölcsönkérnünk, mert a rendezõk, akik pályáztak és kértek pénz, azonnal forgatni akartak. Például az egyik izraeli helyszínen. Valahonnan meg kellett elõlegezni. Aztán itt van a Duna Televízió, amely lenyelte ugyan a régi magyar filmek sugárzási bevételébõl a gyártónak járó összeget, de egyszer talán megadja. Aztán elindult a Budapest I csatorna, (én még ugyan nem láttam), és próbaadást sugárzott a TV 3. Ezek mégiscsak potenciális megrendelõk, mégiscsak források. Egyelõre nem kaptam tõlük ígéreten kívül semmit. De az, ugye, nem lehet, hogy soha ne akarjanak tõlünk semmit?!
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/02 04-07. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1034 |
