Nevelős Zoltán
Booth regényében az Itália-imádatnál fontosabb az álcázás és a titok művészete.
Az angolok rajonganak Itáliáért, és a romantika kora óta ezt bőségesen dokumentálták is. Byron és Shelley nyomdokain költők, a népszerű irodalom szerzői és civil turisták tömegesen és kitartóan látogatták rövidebb-hosszabb időre az olasz csizmaszárnak különösen a Róma és Velence közé eső szakaszát. A hegyre épült városok évszázados utcakövei, a történelmi múlt kézzel fogható jelenléte, a gazdag művészeti örökség kombinálva a kellemes éghajlattal, valamint az olasz konyha és borkultúra gyönyöreivel olyan vonzerőt jelentenek, amely rabul ejti más nemzetek fiait is, de úgy tűnik, anyagi lehetőségük leginkább az angoloknak volt, hogy a XIX. század óta sokan ezen a tájon tölthessék el életük egy részét.
Az Itália iránti, újabban reneszánszát élő rajongás giccsbe hajló irodalmi produktumaival hasonló csapáson indul el Martin Booth regénye, Az amerikai, amelynek a fent felsorolt értékek bűvölete lengi be minden lapját, de a játék mégis valami másra fut ki. A cím a történet egyik fontos mellékszereplőjét jelöli, főszereplője egy meg nem nevezett olasz kisvárosban bujkáló, középkorú angol úr.
Booth költőként kezdte pályáját és több kiadott kötet után fordult a prózaírás felé, 1990-ben megjelent regényének elbeszélője egyes szám első személyben szól az olvasóhoz. A regény első negyedében cselekményről nemigen beszélhetünk, csak az elbeszélő vallomását olvassuk – a régi olasz városról, a tájról, itteni szokásairól, találkozásairól, kapcsolataival a helyi örömlányokkal, a vendéglők törzsvendégeivel és a plébánossal, illetve életének egy-egy felelevenített múltbeli epizódjáról. A tipikus megfilmesíthetetlen regénynek tűnő könyvben aztán egyszer csak beindul a cselekmény egy ismeretlen feltűnésével, akiről az elbeszélő úgy hiszi, őutána kémkedik. Nem sokkal később egy megrendelő is meglátogatja, és innentől kezdve a regény elején felvázolt kapcsolatok és egyéb információk is kezdenek logikus rendbe összeállni, míg újabb türelmes olvasás után arra az alapvető kérdésre is választ kapunk, mivel foglalkozik hősünk valójában. A helyiek számára csak Farfalla, azaz Lepke úrként emlegetett elbeszélő ekkor ugyanis végül elárulja az olvasónak, hogy a ritka lepkékről készített festményekkel álcázott, valódi munkája a fegyverkészítés. Azt, hogy politikusok ellen elkövetett merényletekhez köze van, már elárulta korábban is, miként arról is kifejtette nézeteit, hogy a gyilkosságot tartja a legfontosabb történelemformáló eszköznek.
A titkolózás a főszereplő/elbeszélő hosszú életének záloga – ezt nem győzi eléggé hangsúlyozni –, miközben a legintimebb részleteket is elárulja világnézetéről vagy akár szerelmi életéről, minden olyan információt elhagy vagy megmásít, ami alapján nyomára lehetne akadni. A titkolózást Booth ezen túlmenően írói eszközként is alkalmazza, az elbeszélő mindvégig játszik az olvasóval, olykor még kaján örömének is hangot ad, amikor egy visszatartott információ megadásával (például a megrendelő nemének felfedésével) meghökkentő hatást érhet el.
A mindvégig jelen lévő lírai hangvétel mellett a regényre a drámai szerkesztés is jellemző, ahogy az elszórt cselekménymozzanatok egyre szorosabban fonódnak össze és vezetnek a megrázó végkifejlet felé. Ez a felépítmény filmre könnyen adaptálható, miként a követési, bujkálási jelenetek is rendkívül filmszerűek, miközben a regény másik vetülete, az elbeszélő és az olvasó kommunikációjának finomságai csak irodalmi formában működhetnek. Az első személyű elbeszélő forma írói álarcként is kiválóan működik, amennyiben egy fiktív figura hangja és nézetei mögé rejtőzhet a szerző, aki mellesleg olyan nyelvi gazdagsággal ír, ami már az első oldalaktól kiemeli művét a lektűrök sorából.
Athenaeum, 2010.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/11 52-52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10335 |
