Kubiszyn Viktor
A mai sci-fi irodalom és film egyik alapkérdése: a virtuális valóságtapasztalat evolúciós ugrást jelent, vagy csak egy újabb illúzió-fátyol.
Alternatív múlt, párhuzamos valóságok és alternatív jelen, valamint a jövő információs ködben úszó lehetséges hegycsúcsai. Szórakoztató kikapcsolódás és szabadidős elmejáték vagy a végső igazság kérlelhetetlen kutatása? Mindegyik steampunk és cyberpunk mű, legyen az film, könyv, vagy net-kezdeményezés, a mélyben ugyanazt kutatja, amit a nyugati filozófia jó kétezer éve. Mi a valóság, és mi az értelme – már ha van egyáltalán – az időnek, a térnek, és a belevetett emberi létezésnek. A virtuális valóságtapasztalat evolúciós ugrást jelent, vagy csak egy újabb illúzió-fátyolt? A kérdésfeltevések persze e művekben felszínesebbnek tűnnek: merre megy a világ és benne az ember a technikai fejlődés hatására. Vagy merre ment volna, ha a XIX. században beköszönt a gőzalapú információs társadalom, ha a Harmadik Birodalom nyeri a második világháborút, vagy ha az amerikai polgárháború idején már létezik filmkamera.
Alternatív múlt
A múlt felülírása mindig is kedvenc terepe volt a sci-fi szerzőknek és a különböző totalitárius diktatúráknak egyaránt. Aki birtokolja a múltat, azé a jelen – és a jövő. Olvasóként és filmnézőként is könnyű bevonódni a játékba, hisz szinte érzéki izgalmat jelent a már tudottnak, ismertnek vélt dolgokat új, más fénytörésben látni. Izgató a már változtathatatlannal játszani, és izgatóak azok a kérdésfeltevések, amik úgy kezdődnek: mi lett volna, ha. Egy egész irodalmi, majd filmes sci-fi irányzat vetette rá magát az alternatív múltfelépítésre, ez lett a steampunk, ami aztán rengeteg alzsánerre bomlott és bomlik azóta is (dieselpunk, clockpunk, stb). A gőzgépek uralta viktoriánus időszak a felfestett kor, amit a máig legjobb steampunk regény, A gépezet azzal fejel meg, hogy az információs társadalmat is képbe hozza. Újromantika és punk dekadencia uralja ezeket a történeteket, ahol a hős e fiktív-valós világok kiszolgáltatott használója, és csak ritkán az erők alakítója, legritkább esetben teremtője. Az alternatív, valós történelmi személyeket felvonultató közeg itt csak kulissza, háttér, mozgó festmény a bármely korban elhelyezhető cselekmény számára. Az alternatív múlt persze számos jellegzetességet és ízt ad a történetnek, de a mesélés egzisztenciális alapállását nem változtatja meg. Ez ott íródhat csak felül, ahol a történelmi folyamatokat bolygatják meg az alkotók. Az ilyen művek cyberpunk őse egyértelműen Az ember a fellegvárban disztópikus víziója, ahol egy abszurd történelmi helyzetet fogadtat el valóságosnak a szerző (Philip K. Dick-nél a második világháborút a Harmadik Birodalom nyeri meg), annak minden hideglelős következményével együtt. A „mi lett volna ha” időjátéka a lehetséges kortárs valóságból bomlik ki és válik ijesztőbb társadalomkritikává, mint direkten politizáló társai. Másfajta, experimentális technikai időjáték (és csak azért nem nevezhető steampunknak, mert gőz történetesen nincs benne) Bódy Gábor klasszikus Amerikai anzixa, ahol az amerikai polgárháborúban harcoló magyar emigránsok sorsát követhetjük szinte dokumentarista módon. A saját módszerrel, „fényvágással” létrehozott film mintha egy párhuzamos történelmi valóságban készült volna a kortárs dagerrotípiák stílusában, időutazó fekete-fehér hangosfilm, jóval a Lumière-testvérek felbukkanása előtt.
Párhuzamos valóságtapasztalatok
Az alternatív, cyberpunk jelen, a közelmúlt és ezekből kiindulva a közeljövő vizsgálatakor a legnagyobb tanulság, hogy a jövő nem megtörténik, hanem választjuk és alakítjuk azt. Igények, elvárások, értékek és ellen-értékek révén alakítjuk a jelen és a jövő időmátrixát, és ebben minden egyes tettével, megnyilvánulásával részt vesz az individuum is. A virtuális valóság létezése tény – mint ahogy az is, hogy az információs bithalmaz egyre inkább tárgyiasul az érzékek számára, elválaszthatatlan és szükségszerű része a mindennapoknak, csakúgy, mint az oxigén. Ahogy Philip K. Dick szinte egész életműve a különböző, jelenben megélt alternatív valóságok krónikája, amik jórészt a – a szándékolt vagy szándékolatlan – tudatmódosulás eredményei, mai népszerűsége is az új, mára már kézzelfogható „konszenzuális hallucináció” mindennapokba épülésével magyarázható. Bármilyen furcsán hangzik is, de az internet nélkülözhetetlenné válása egy új valóságszintet hozott létre, új érzékszerveket, készségeket és korlátokat igénylő metauniverzumot. A jelenleg kísérleti stádiumban lévő, vagy még csak a fantázia szintjén létező, de már a megvalósuláshoz közeli virtuális-világhasználati platformok határozzák meg A szivárvány tövében hőseinek életét, ahol a böngészőprogram maga a személyiség, az eszközök pedig viselhető ruhák, lencsék, testkiegészítők. Kevésbé fantazmagórikusabb a történet mint hinnénk, pláne hogy a periférién olyan kérdések is felvetődnek, meddig tart a virtuális személyiség és hol kezdődik a valós individuum, egyáltalán, a hálón – ami a könyvben már egybenyúlik a fizikai valóság szintjével is – van e értelme ilyen különbséget tenni. A közösségi interakciók nyújtotta információs kielégülés, a megosztás és fogyasztás végeláthatatlan ingerkörei ugyanúgy az örök emberi otthontalanságról árulkodnak, mint a más, még nem virtuális platformon működő önmegvalósítási kísérletek. A virtuál-valós világmátrixban, ami a közeljövő és néhol már a jelen, a személyiség ugyanúgy a teljességre, a világban való kiterjedésre és önnön feloldására vágyik egy nagyobb egészben, persze úgy, hogy az eredeti individuum-monász megmaradjon. Ennek eszköze a weben az információ, legyen az kép, hang, szöveg, közösségi vagy egyéni aktus. A netskizofrénia már a spájzban van, csakúgy, mint az egzisztenciális ürességérzést még nagyobb, még szebb, még újabb varázskütyükkel elfedni kénytelen közeljövő.
Virtuális tükröződés
A várva várt – vagy épp nem várt – technológiai szingularitás, amiről a Szivárvány tövében írója, Virnor Vinge is prófétál civilben, egyelőre nem következett be. Az embernél magasabb rendű Mesterséges Intelligenca, amit az információs társadalmi és a technológiai fejlődés előbb-utóbb úgyis kitermel, kiteremt magából, talán válasz lenne egy sor alapvető emberi kérdésre. Vagy legalábbis az emberi létezés minősége változna meg azzal, ha megjelenne a maga információs kézzelfoghatóságában is egy nálunk magasabb rendű intelligencia. A faji magányosság (egyedül vagyunk a világban) megszűnéséhez és a faji öntudat (emberiségként létezzünk a világban) kialakulásához a sci-fi szerzők, a társadalomfilozófusok és a lélekgyógyászok egyaránt szükségesnek látják egy minőségében más entitás megjelenését köztünk. Ráébredünk akkor, kik is vagyunk, mondja a cyberprófécia. Nyilvánvaló, hogy az egyszeri cyberpunk, az otaku, a geek, a felhasználó, a XXI. századi ember honnan máshonnan várja ezt a megváltást, mint önnön teremtményétől, a virtuália konszenzuális valóság-drogjától. Az önmagát a virtuális térben megfigyelő ember ugyanúgy választ keres, mint a Kamera által homályosan H-anyagtól függő hőse, aki önmagát figyeli meg, metaskizofrén módon várva választ a miértekre. A Térben és Időben, ahol semmi sem az, aminek látszik. A nyugati filozófia kezdetén Platón (a keleti gondolkodásban pedig a hindu metafizika) az egész érzékeken keresztül megtapasztalható, földi valóságot illúziónak írta le. Vagyis magát a tapasztalati valóságot láttatták virtuálisnak. A mi fogalmaink szerinti virtuális valóság ezek szerint az illúzió illúziója lenne? Vagy egy új teremtés lehetősége a mátrixban? Egyelőre azonban nem más, mint információ alapú tudatmódosítás és evolúciós manipuláció, ahogy a tükreinket duplikáljuk végtelenné a virtuálisban, így keresve az elveszett édent, a belső harmóniát, a Nagy Titkot. Újabb labirintusokat generálunk magunknak, míg a megoldás, már jó ideje – itt van az orrunk előtt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/10 12-13. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10313 |
