Pintér Judit
1989 világsorsfordító tavaszán az olasz filmesek elszánták magukat, hogy – Fellini kifejezésével – „szent háborút” indítsanak a filmeket fogyasztási termékké, puszta reklámhordozóvá degradáló médiacsászár, Silvio Berlusconi ellen. A filmszakmai szervezetek római nagygyűlésén az olasz filmkultúra szinte minden jelentős képviselőjét együtt láthattam. Az est legnagyobb hatású szónoka Nanni Loy volt. Az Olasz Filmművész Szövetség veterán harcosaként, mint már annyiszor, most is az olaszországi látszatdemokrácia ellen tiltakozott. Világhírű kollégái azonban nem csak világos, őszinte, lényegretörő és szenvedélyes hangú beszédéért ünnepelték – az olasz filmművészet filmsztár megjelenésű, örökifjú kismesterét azért is sokan kedvelték, mert idősebb és fiatalabb pályatársai érdekeit már régóta képviselte a legkülönbözőbb fórumokon.
Szociális érzékenységét, mindenféle ideológiánál erősebb, morális indíttatású elkötelezettségét az olasz antifasiszta ellenállás és a neorealizmus meghatározó élménye mélyítette el gondolkodásmódjában és művészetében egyaránt. 1948-as első dokumentumfilmjei, emlékezetes keserédes vígjátékai (Olasz furcsaságok, 1965; Cap Express, 1979; Csomag, dupla csomag, csomagocska, 1993), a hírnevét Magyarországon is megteremtő Nápoly négy napja (1962) című filmdrámája vagy a neki legkedvesebb A családapa (1967) című műve – s az utóbbi évtizedek jelentős olasz tömegmegmozdulásait rögzítő felvételei – középpontjában ugyanaz a téma állt: az antifasiszta ellenállás alatt kikristályosodott értékek (szolidaritás, szeretet, áldozatkészség, önzetlenség) felidézése, illetve fokozatos eltűnésük és hiányuk következményeinek megrajzolása a lassan kizárólag pénzre, sikerre és fogyasztásra épülő újfajta „értékrend” nyomán egyre megalkuvóbbá tett délolasz kisember életében.
Az időközben (elsősorban éppen ennek a szemléletnek köszönhetően) miniszterelnökké előlépett Berlusconi ellen 1994. november 13-án szervezett felvonuláson Loy is forgatott. A milliós tömeg láttán újra felcsillant benne a remény, hogy talán mégsem hullott ki nyomtalanul az olaszokból a katolikus humanizmus és a munkásszolidaritás. Hogy bizakodása megalapozott volt-e, arról „az olasz film élő lelkiismerete” immár nem győződhet meg.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1995/10 02. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1030 |
