Bihari Ágnes
Az Álmok városa című kanadai rövidjátékfilm chilei származású, fiatal rendezője, Jorge Manzano és a film egyik szereplője, Timothy L. Hill beszél etnikai tudatról és filmkészítésről.
Az idei Mediawave egyik szekciójában indián filmeket vetítettek. A westernek álnok rézbőrűi vagy a jólelkű DEFA indiánok helyett Amerika igazi őslakói érkeztek Győrbe, hogy megmutassák, milyen ma bennszülöttnek vagy félvérnek lenni az Egyesült Államokban, Kanadában vagy Mexikóban. Nem kéjmámor.
A San Sebastian-beli Huichol indián közösséghez tartozó hét éves Australia Cavillo fáradt szemekkel néz a kamerába, miközben megjelenik a felirat: meghalt 1994 márciusában. Ezzel a képpel zárul Patricia Diaz-Romo filmje, amely azt dokumentálja, hogy Mexikóban a gazdasági és pénzügyi lobby bűnös mulasztása, nemtörődömsége és saját tudatlanságuk miatt hogyan mérgezik magukat azok az indiánok, akiket az erőszakos fakitermelés elűzött a hegyekből és arra kényszerített, hogy ültetvényről ültetvényre vándorolva kisgyerekeikkel együtt teljesítménybérben olyan vegyszerekkel dolgozzanak, melyeket a világ más tájain már régen betiltottak. DDT – rovarirtót hintőporként saját bőrébe dörzsölő, kiürült vegyszeres flakonokat ivóvíz tárolására használó, kemikáliákkal frissen teleszórt ültetvényeken puszta kézzel dolgozó felnőttek és gyerekek képe sokkolja a nézőt.
A megszólaltatott egészségügyi szakértők egyike fogalmazza meg, micsoda szomorú és abszurd dolog az, hogy ezek az emberek olyan ősi technikák és ismeretek birtokában nyomorodnak meg, amelyek a sokuk halálát okozó mai mezőgazdasági technológiák alternatívái lehetnének.
A környezetszennyezésnél nem kisebb gond az azonosság elvesztése. Raza. Így jelöli önmagát az emberiségnek az az egyáltalán nem homogén csoportja, amelyik a közép- és dél-amerikai kontinensen, valamint egyre növekvő számban az Egyesült Államokban él. A kifejezésen egyébként mindenki egy kicsit mást ért. Adolfo Davila dokumentum-összeállításában (Raza) az USA-ban legálisan és illegálisan élő, művelt illetve iskolázatlan, szegény és jómódú mexikói származásúak, az úgynevezett Chicano-k próbálják megfogalmazni, kik is ők. Közben számos feszültségről esik szó: fehér rasszisták demonstrációiról készült felvételek váltakoznak „bama” szélsőségek tüntetéseinek képeivel; régebben bevándorolt mexikóiak és újkeletű chicano-k vádolják egymást kirekesztéssel, épül az új mexikói-amerikai vasfüggöny és szép szavak hangoznak el az eltérő kultúrák egymásra hatásáról. A film szerkesztésében és eszközeiben nem túl koherens – igaz, a bemutatott világ sem az...
Az álmok városa a túlzott alkoholfogyasztás következményeibe a forgatás alatt belehalt író, Marcel Commanda gyermekkorának azzal a pillanatával indul, amikor anyjával a rezervátumot elhagyva a nagyvárosba költözik. A döntés nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket: alkoholizmus, gyökértelenség, kitaszítottság és az utca könyörtelen törvényei szükségszerűen a börtönhöz vezetnek. A már felnőtt fiú végül elhatározza, megkeresi gyökereit és nem csak magán, hanem népén is segít.
*
Jorge Manzano: Chile déli részén, úgy mint Kanadában, rezervátumok vannak. Itt élnek a mapuchók, akiknek sorsa nagyon hasonló a kanadai őslakos indiánokéhoz. Nem nagyon keverednek az ország északi felében élő, többnyire világosabb bőrű közép- és felsőosztálybeliekkel. Már a családnevek is utalnak arra, ki honnan jött.
– Hogy alakul ez a Te esetedben?
– Középosztálybeli értelmiségi családból származom, hatéves koromig Santiagóban éltünk, ahol nincsenek őslakosok, mert vagy kiirtották őket, vagy asszimilálódtak az évszázadok alatt. A bőröm viszont sokkal sötétebb annál, mint ami a mi köreinkben általános. Ennek köszönhetem, hogy az iskolában Mohikán volt a gúnynevem. Apai nagyapámra hasonlítok, aki Chile déli részén élt. Amikor egyszer a nagyanyámat arról kérdeztem, volt-e nagyapában indián vér, izgatottan és felháborodva oktatott ki, hogy a nagypapa egy spanyol matróz fia volt, akinek ugye mór ősei is lehettek –, ez magyarázná a bőre színét. Nálunk egyébként van egy széles körben elterjedt kifejezés: „No seas indios!” – szó szerint: „Ne légy indián!” – ami körülbelül annak felel meg, hogy ne légy ostoba. Így hát soha többé nem firtattam családi körben ezt a dolgot.
Viszont mióta Kanadában élek, az ottani őslakos indiánok kérdezés nélkül hozzájuk tartozónak kezelnek. Nem véletlen, hogy első elkészült játékfilmem is egyikőjükről szól.
Timothy L. Hill: Jorge azt mondja, előfordulhat, hogy van benne némi dél-amerikai vér. Én viszont bár apám sziú, anyám pedig mohawk indián – egy skót, ír vagy angol ősömtől örökölhettem kék szemeimet és világos bőrömet. A rezervátumban, ahonnan iskolabusszal jártam be a legközelebbi városi iskolába én voltam a fehér fiú, a suliban pedig mint rezervátum-belit kezeltek. De soha nem volt kétséges számomra, hová tartozom. A kultúrám, a hitem, a tradíciók, amikkel felnőttem, mind a Hat nemzet nevű irokéz törzsszövetséghez kötnek. Ez a rezervátum különben alig másfél órányi autóútra van Torontótól, úgyhogy földrajzilag soha nem voltam igazán messze a másik világtól sem.
–Ma, amikor már évek óta Torontóban laksz, színházi és filmes karriered építed, mi a viszonyod az irokéz hitvilághoz?
Hill: Amit én űzök, az egyfajta szelektív hagyományőrzés. Mint sok más sorstársam, egyensúlyozni próbálok a kétféle kultúra között. Már rég nem jártam a Hosszú Házban, ahol az éves ünnepségünket tartjuk, nem öltözöm bőrbe, a tollakról nem is beszélve. Pillanatnyilag fontosabb számomra, hogy identitásomat megőrizve közeledjek ahhoz a domináns világhoz, amiben az én népem harcol a megmaradásért. Ez a harc sokszor szó szerint értendő. Talán hallottál arról a konfliktusról, ami 1992-ben, Montreál mellett, egy Oka nevű helyen tört ki. Egy gazdasági-pénzügyi társaság golfpályát akart kialakítani egy ősi indián temetkezőhelyen. A konfliktus odáig jutott, hogy felfegyverzett mohawk-ok álltak a barikád egyik oldalán és a hadsereg a másikon. Én ugyan nem voltam ott, de a szüleim közvetítettek a szemben álló felek között. A terület jogviszonya egyébként máig nem tisztázott – ebből is látszik: az elmúlt ötszáz év konfliktusai nem mindig záródtak le megnyugtató módon.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/07 29-30. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=103 |
