Mozi

Marmaduke

Varró Attila

Marmaduke – amerikai, 2010. Rendezte: Tom Dey. Írta: Tim Rasmussen, Vince Di Meglio. Kép: Greg Gardiner. Zene: Christopher Lennertz. Szereplők: Lee Pace (Phil), Judy Greer (Debbie), William H. Macy (Twombly). Gyártó: Twentieth Century Fox / Regency. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 107 perc.

A világ legnemesebb kutyafajtájaként számon tartott német dog hollywoodi reprezentációja két alapvető típusba sorolható, mégpedig szőrszín szerint: amennyiben a dog koromfekete, úgy párban kíséri a film sötétlelkű antagonistáját, amennyiben viszont sárga, filmkomédiák mókás családi kedvence lehet, fokozott nyálelválasztással, valamint határtalan hiperaktivitással súlyosbított mozgáskoordinációs zavarokkal. A Hanna-Barbera rajzfilmek csekélyértelmű ebizódistáitól (Jetsons, Scooby-Doo) a Disney Rút kistacsijának identitászavaros kamaszkutyáján át az Eb a titka mindennek mafla betörővadászáig tartó dog-karrierív idén jutott el tetőpontjára: az ötfős gazdi-famíliával Kaliforniába költözött Marmaduke beilleszkedés-történetének immár nem csupán abszolút sztárja, de narrátora is egyben, aki digitális szájmozgás kíséretében kommentálhatja – egyenesen a nézőknek címezve – saját kalandjait.

Tekintve, hogy a Marmaduke alapja népszerű képregény-széria, a digitális felületkezelés némiképpen indokolt (ámbár a finálé CGI-össztáncát még ez sem menti): miként a Garfield-játékfilmek esetében, a főhős ezúttal sem valódi állat, csupán annak elrajzolt és sorozatgyártott karikatúrája. Tom Dey (Új csapás) alkotógárdája azonban elköveti a legbutább szarvashibát, amit egy állatmese Ezópusz óta elkövethet: négylábú hőseit csupán kelléknek használja egy ezerszer látott ember-történet újracsomagolásához. A Marmaduke modelljeként így aztán a brat pack-filmek és a Tizenéves farkasember szolgáltak, kajla hőse a gimnáziumi közegben egy csapásra alfahímmé váló kutyaütő, akit elvakít a frissen jött népszerűség: a film négylábú menazsériája a gimis kasztok szerint szerveződik, eseményei a kaliforniai kamaszélet ebleképezései (medencés buliktól a szörfpárbajig), konfliktusai tinirománcok, szülői nézeteltérések kutyabőrben. A komikum hajtóerejét ez a gyorsan kifulladó párhuzam adja, megspékelve kínos szóviccekkel és néhány végbélszél-élccel – a sárga dog-komédiák eddigi mélypontja nem csupán a fajta hírnevén ejt otromba sárfoltot, de markáns célközönséget sem kapart magának a tinivígjátékok szeméttelepén, hacsak a fejlődésben visszamaradt középiskolások kutyabarát-klubjait nem tekintjük annak.