Baski Sándor
Az udinei mustra is igazolta a trendet: Kína immár a filmiparban is szuperhatalommá vált. Egyre tudatosabban és magabiztosabban gyártja az ideológiai üzenetektől sem mentes blockbustereket.
Az udinei Far East Festival látszólag nagyon messze van mindattól, ami egy nemzetközi fesztivált a közvélemény szemében mérvadóvá szokott tenni. Többnyire olyan filmeket vetít, amelyek már megjárták a mozikat, világpremierekkel tehát csak elvétve büszkélkedhet és a nem létező vörös szőnyegen sem tolonganak a filmvilág legnagyobb sztárjai. És mégis, mindezek ellenére, kevés izgalmasabb és informatívabb fesztivál létezik Európában az udinei mustránál. Egyetlen hét alatt teljes panorámaképet kaphatunk a távol-keleti térség aktuális filmes trendjeiről, nem arról, ami az artmozik, illetve az A-kategóriás fesztiválok maroknyi közönségét foglalkoztatja, hanem ami milliók számára jelenti a szórakozást. A legfrissebb Jia Zhangke vagy Apichatpong Weerasethakul-opusz nyilván komolyabb esztétikai és intellektuális élménnyel kecsegtet, tömegkulturális szerepük és tudatformáló hatásuk miatt azonban a blockbusterek is lehetnek legalább ennyire érdekesek.
Mindezt a tavalyi fesztivál kapcsán is le lehetett volna írni, idén azonban még látványosabban rajzolódtak ki bizonyos tendenciák, főképp a kínai és hongkongi szekciót illetően. A kínai filmipar él és virul, a gazdasági válság dacára tavaly rekordszámú (456) film készült, rekordszámú bevételt termelve. A statisztikák és előrejelzések szerint az ország filmpiaca tíz éven belül nagyobb lesz, mint az USÁ-é. Ahogy a fesztiválkatalógus elemzője, Maria Barbieri fogalmaz: Kína a filmiparban is szuperhatalommá kezd válni. A hagyományosan népszerű romantikus komédiák mellett 2009 a hol burkoltabban, hol nyíltabban politizáló, történelmi környezetben játszódó filmek éve volt. A Hőshöz hasonló nagyszabású filmeposzok végéről eddig sem hiányozhatott a ravasz allegóriákba burkolt vörös farok, amely többnyire a központi irányítású, egységes Kína eszméjét hirdette, A Népköztársaság kikiáltásával (Jian guo da ye) azonban egészen új műfaj született: a propaganda-blockbuster. Hasonló indíttatású, úgynevezett „központi irányvonal”-filmek persze korábban is készültek, a Kínai Népköztársaság megalapításának 60. évfordulójára időzített presztízsprodukció azonban minden eddigi próbálkozásnál látványosabb és ambiciózusabb, amelyet példátlan méretű reklámkampány vezetett fel. A projekt fontosságát mi sem jelzi jobban, mint hogy Jackie Chantől Zhang Ziyin át Jet Liig, az összes kínai szupersztár feltűnik egy-egy jelenet erejéig, mintegy hitet téve az Ügy mellett; a szereplést természetesen ingyen vállalták.
A történet az 1945 és ’49 közötti időszak politikai történéseit dokumentálja kimerítő részletességgel, mintha egy (kommunista) történelemkönyv mozgóképes illusztrációját látnánk. Tárgyalások, csúcstalálkozók, nyilatkozatok, viták követik egymást kronológiai sorrendben, a polgárháború – szigorúan vértelen – (totál)képei pedig csak jelzésértékűen villannak fel. A közkatonák, akik az amerikai hazafias-háborús filmekben főhősök szoktak lenni, itt csak a díszlet szerepét játsszák, a középpontban természetesen Mao Ce-tung áll. Mao elvtárs olyan, mint egy kedves és bölcs nagypapa, aki szemben forrófejű párttársaival, mindig megfontolt és higgadt. Mao elvtársat ezen kívül láthatjuk virágos réten kisgyerekekkel játszani, körtáncolni a falusi néppel, és a békéről álmodni. Maguk az alkotók is nagyvonalúan a megbékélésre szavaznak: a hagyományos propagandafilmekre jellemző démonizálás ugyanis elmarad. Ahogy az Élet és halál városában sem arctalan véglényekként ábrázolják a Nankingot feldúló japánokat, úgy Csang Kaj-sekből, a rivális Kuomintang párt vezetőjéből sem válik ördögi figura, sőt helyenként szimpatizálni is lehet vele. Az emberibb momentumokért nyilván az ötödik generációs rendezőkhöz sorolt Huang Jian-xin felelős, aki korábban realista hangvételű fekete komédiákat készített, mindez azonban kevés ahhoz, hogy a nyugati néző számára is befogadhatóvá váljon a 140 perces ideológiai továbbképzés, noha 2010-ben, egy olasz moziban, hamisítatlan propagandafilmet látni kétségkívül különleges – különlegesen bizarr – élmény. A kínai közönség ezt vélhetően nem így élte meg, A Népköztársaság kikiáltása ugyanis, a Titanic által tartott bevételi rekordot megdöntve, minden idők legjövedelmezőbb kínai filmje lett.
Az üzenetet be lehet persze csomagolni úgyis, hogy azok számára is fogyasztható legyen, akik immunisak a nyílt propagandával szemben; ezt demonstrálta kitűnően két magas technikai színvonalon elkészített – szintúgy kosztümös – műfaji film, Az üzenet (Feng sheng) illetve a Testőrök és orgyilkosok (Shi yue wei cheng). Előbbi 1942-ben, Nankingben játszódik, ahol a japánokhoz hű bábkormány tagjait sorra gyilkolja egy ellenállócsoport. A japán elhárítás feje rájön, hogy áruló van a saját részlegén belül, aki kódolt üzenetek révén titkos információkkal segíti a lázadókat. A lehetséges gyanúsítottak körét öt személyre szűkíti, majd a mit sem sejtő tisztviselőket egy kastélyba csalja, ahol közli velük, hogy addig nem távozhatnak, amíg ki nem derül, melyikük a tégla. A rendező stilisztikai túlkapásai ellenére – mint a nyitójelenet szükségtelen CGI-használata – a történet, amelyben az Agatha Christie-regényekből ismerős krimi-alapszituáció keveredik a thriller, a kémfilm és a kamaradráma elemeivel, elejétől a végéig feszült és fordulatos, főleg hogy a néző is csak annyit tud, amennyit a japán (kín)vallatótiszt.
Mint a hazafias filmekben oly gyakran, ezúttal is az egyéni önfeláldozás révén lehet taktikai és erkölcsi győzelmet aratni az ellenség felett, a hős-jelölt ráadásul a legnagyobb természetességgel és bátorsággal vállalja sorsát. A finálé ennek ellenére sem sokkal patetikusabb, mint a vonatkozó amerikai patrióta-filmek, sőt egyéb instrumentumait (látvány, izgalom, színészi játék) illetően sem marad el a műfaj legjobbjaitól.
A Testőrök és orgyilkosok már jóval politikusabb, mintha két külön film lenne egybegyúrva benne: egy politikai thriller és egy wire-fu stílusú harcművészeti akciófilm. A valós alapokra építő történet a múlt század eleji Hongkongban játszódik, ahová a „kínai forradalom atyja”, Szun Jat-szen, látogatásra érkezik, hogy útmutatást adjon a Csing-dinasztia megdöntésén munkálkodó lázadóknak. Az igazi főhős mégsem ő, hanem egy köztiszteletben álló üzletember, aki eleinte nem akar belefolyni az eseményekbe, de látva a császár zsoldosainak kegyetlenkedéseit, vállalja Szun Jat-szen látogatásának biztosítását. A film első órája az amatőr testőrgárda megszervezéséről szól, tagjai közt akad korrupt rendőr (Donnie Yen), hajléktalan harcművész (Leon Lai), közönséges utcai árus (Mengke Bateer kosárlabdázó) és egy riksás fiú (Nicholas Tse), akik mind a nemes cél érdekében fognak össze a császár orvgyilkos-alakulata ellen. Az összecsapásra a film második felében kerül sor, amikor is majd egy órán keresztül aprítják egymást a felek Hongkong utcáin – a cselekménynek ezt a részét feltehetően a Börtönvonat Yumába és a hasonló westernek sémái is inspirálhatták. Miközben hőseink a CGI-technikával erősen megtámogatott, szemkápráztató harcművészeti bemutatókban sorra áldozzák életüket, a végig sejtelmesen, hátulnézetből fényképezett Szun Jat-szen szóban is megerősíti a tanulságot: „a forradalom önfeláldozást jelent, a megváltáshoz vezető út vérrel van kikövezve”.
A tény, hogy egy hongkongi sztárokkal telezsúfolt hongkongi akciómozi – még ha kínai koprodukcióban is készült – ennyire egybevág az anyaországi irányvonallal, jól jelzi az egykori brit gyarmat filmiparának helyzetét. Nem véletlen, hogy a hongkongi filmekről szóló panelbeszélgetésen is főképp a Kínával való viszonyukról kérdezte a közönség a jelenlévő rendezőket. A hongkongi producerek ugyanis egyre inkább az óriási kínai piacban gondolkodnak, a kínai közönség ízléséhez, és a kínai cenzorok ingerküszöbéhez szabják a témát és a stílust. A fesztiválon a Testőrök és orgyilkosok mellett tipikusan ilyen produkció volt a Forró nyári napok romantikus sztár-komédiája – ez az első olyan kínai nyelvű film, amelybe a 20th Century Fox is jónak látott befektetni –, illetve a szatirikus hangvételű Nagyszerű kiskatona Jackie Channel a főszerepben. Akadt viszont – Dante Lam korrekt, ám nem különösebben eredeti thrillere (Fire of Conscience) mellett – egy hangsúlyozottan hongkongi témájú, hongkongi közönség számára készített film is.
Az Álomotthon (Wai dor lei ah yut ho) a tarthatatlan hongkongi ingatlanhelyzetre – csillagászati árak, korrupciógyanús beruházások és egyéb panamák –, reflektál, sajátos módon. Az egyik szálon egy fiatal nő a város legexkluzívabb környezetében fekvő elegáns lakótoronyban, lakásról lakásra haladva, módszeresen kivégzi az ott lakókat. A másik szálon, flashbackek formájában láthatjuk azt, hogy a főszereplő miként jutott el a gyerekkorban átélt kitelepítéstől a felnőttkori megaláztatásokon át oda, hogy az elérhetetlennek tűnő álomotthonért akár ölni is hajlandó legyen. A filmben nem a slasher műfajának szociális kommentárral történő bővítése a rendhagyó – abban aligha lenne újdonság –, hanem, hogy ez a két szál stilisztikailag teljesen elkülönül. Az öldöklések olyannyira brutálisak, hogy néha már morbid humorba csapnak át, miközben a visszaemlékezések érzékenységére, környezeti és pszichológiai hitelességére bármely kisrealista mester büszke lehetne; az Álomotthont ez a döbbenetes kontraszt működteti.
A műfaji álarc mögött a kínai Láthatatlan gyilkos (Wu xing sha) is egy aktuális témát dolgoz fel, olyannyira, hogy talán ez az első film, amely a cyberbullying jelenségével foglalkozik. A dél-kínai Yanghsan városában a rendőrök letartóztatnak egy gyanúsan viselkedő férfit, aki semmi törvénytelent nem követett el, mégis bujkálni kényszerül. Mint kiderül, Gao Fei egy online gamer-közösség vezetője volt, ám miután lefeküdt egy játékostársával, Lin Yannal, a felszarvazott férj bosszúból közzétette személyes adatait az interneten. A felháborodott juzerek úgy döntenek, megbüntetik a férfit, először csak online, majd személyesen is zaklatni kezdik. Gao Fei előbb a munkáját veszíti el, majd a családja is kiteszi a szűrét. Az ügy akkor fordul komolyra, amikor előkerül a népharag által szintúgy célba vett Lin Yan lefejezett holtteste. A nyomozó, akit a korábban dokumentumfilmesként ismert Wang Jing rendező a Fargo terhes rendőrnőjéről mintázott, kénytelen az egész internetes közösségre kiterjeszteni a nyomozás hatósugarát. A Láthatatlan gyilkos kevésbé stílusos és kidolgozott, mint az említett Coen-film, és bár nem mentes a didaxistól sem, ügyesen mutatja be azt a folyamatot, ahogyan az anonimitás mögé bújó álszent juzerekből kollektív morális lángpallos formálódik. Ennek a régi-új embertípusnak persze arcot is kell adni, őket az a két online „újságíró” testesíti meg, akik kamerával veszik üldözőbe Gao Feit, nyilatkozatot követelve tőle; minderre szerintük az jogosítja fel őket, hogy „az internetet képviselik”.
Nem kevésbé aktuális a koreai szekció és az egész fesztivál legizgalmasabb darabja, a Titkos újraegyesítés (Ui-hyeong-je) – éppen a cikk írása idején pattant ki egy újabb komoly diplomáciai konfliktus a két Korea között –, amely témájából kifolyólag a politikai vonatkozásoktól sem mentes, ám a kínai opuszokkal ellentétben jóval érzékenyebben nyúl a témához. Az elmúlt tíz évben több olyan blockbuster is készült, amely az ország megosztottságára reflektált (lásd: Teszár Dávid: Az elfeledett háború, Filmvilág, 2008/04 ), emberarcú figurákként ábrázolva az észak-koreaiakat. A korábban Kim Ki-duk asszisztenseként dolgozó Jang Hun filmje ugyanezt a sort folytatja, még tovább humanizálva az „ellent”. A történet egyik főszereplője a Song Kang-ho (Oldboy, Gazdatest, Szomjúság) által alakított dél-koreai titkosszolgálati ügynök, Han-gyu, aki egy észak-koreai orgyilkos utáni hajsza közben súlyos – ártatlan életeket követelő – hibát vét. Miután kirúgják a szervezettől, jobb híján magánnyomozónak áll. Egyik megbizatása közben véletlenül összefut a régóta üldözött, Szöulban élő, időközben kegyvesztetté vált észak-koreai kémmel, Ji-wonnal. Han-gyu nem árulja el, hogy felismerte, helyette munkát ajánl neki – még azt is megengedni a férfinek, hogy odaköltözzön a lakásába –, abban a reményben, hogy rajta keresztül eljut az észak-koreai bérgyilkoshoz. Amit nem sejt, az az, hogy Ji-won is tudja, kivel áll szemben – ő arra gyanakszik, hogy Han-gyu még mindig titkosügynök –, sőt jelentéseket is küld róla észak-koreai feletteseinek.
A folytatásban tulajdonképpen egy kémthrillerbe oltott buddy-komédiát látunk, a közös munka és az együttélés számtalan mulatságos helyzetet szül, miközben felszínre kerülnek a mentalitásbéli és kulturális különbségek; kiderül például, hogy az észak-koreai kém a gyakorlatban jóval érzékenyebb az emberi jogokra, mint az arrogáns Han-gyu. A történet irányvonala kiszámítható, a kezdeti kölcsönös előítéletek szép lassan szimpátiává oldódnak, az alapszituáció azonban olyan erős – az amerikai forgatókönyvíró zsargon ezt hívja high conceptnek –, hogy elrontani se lehetne egykönnyen; ráadásul a feszültség-humor egyensúly, az akciójelenetek és, nem utolsósorban, a két színész összjátéka is kifogástalan. Egyedül a happy end hagy némi keserű utóízt maga után, mert akaratlanul is arra emlékeztet: jelen körülmények között a megbékélés lehetősége pusztán filmvászonra kívánkozó, elérhetetlen utópia.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/07 48-50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10281 |
