Bori Erzsébet
1907-ben a Clevelandben megjelenő Szabadság napilap körkérdést intézett az olvasóihoz: Miért jöttem Amerikába? A válaszadók többsége a megélhetés, a jobb kereset reményében érkezett, mások kalandvágyból, de akadtak néhányan, akiket a polgári öntudat vezérelt. Például a chicagói illetőségű John Szabót, aki azért vándorolt ki, mert úgy érezte, hogy Magyarországon „nem az az ember vagyok, akinek lennem jogom van… független, szabad ember”.
Forgács Péter dokumentumfilmje, amelynek a New York-i Modern Művészetek Múzeumában volt az ősbemutatója, a történelmi emlékezet egy újabb fehér foltját tölti be. A köztudatban bizonytalan, homályos kép él e valóságos népmozgalomról, amelyben József Attila másfél millió kitántorgója meg a Dollárpapa jelenti az igazodási pontot. Forgács nagyszabású vállalkozása archív felvételek, fotográfiák sokaságával dolgozva ad arcot, karaktert a százezrek közül kiemelt férfiak és nők egyszerre egyedi és tipikus alakjának, történetének, megszólalásainak, nemcsak a korabeli Amerikát rajzolva ki, hanem azt a Magyarországot is, ahonnét a szereplők útrakeltek. Fontos döntése volt a rendezőnek, hogy megmarad a kisemberek körében; a hollywoodi sztárok és nagytőkések bemutatása csak kisiklatta volna az eredeti szándékot.
Az amerikai kivándorlás a századforduló táján erősödött fel, 1913-ig 1 millió 200 ezren mentek ki Magyarországról, köztük félmillió magyar. Ezek a számok is jól tükrözik annak a bon mot-nak az igazságát, hogy a történelmi Magyarországon „a magyarok kisebbségben voltak saját hazájukban”, hiszen a nemzetiségek összaránya 52%-ra rúgott. Beszédes adat az is, hogy a többség a Felvidékről, az észak-keleti régióból kerekedett fel, Borsodból, Szabolcsból, Hevesből. Amíg csak a nincstelen zsellérek, a rossz földjükből vagy a nadrágszíj parcellákból megélni és a súlyos közterheket kigazdálkodni nem tudók mentek el, addig a helyi hatóságok lelkesen asszisztáltak, sőt fejpénzért toborozták a kivándorlókat. Az ipari munkásság nekiindulása viszont érzékenyen érintette a magyar gazdaságot, ezért 1903-tól a parlament többször is tárgyalta a kérdést, Tisza Kálmán miniszterelnök pedig helyzetjelentéseket kért a vármegyéktől.
A parlamentben bicskanyitogató stílusával és elképesztő bornírtságával tűnt ki Török Kálmán hevesi képviselő, főesperes és prépost felszólamlása, aki a hárommillió koldus országában a következő diagnózist állította fel: „… a korszellem mételyező hatása, az anyagiasság szertelen vágya, a fölcsigázott igények, a mesterségesen szított elégedetlenség” kibillenti az egyszerű népet lelki egyensúlyából, amit elrettentő propagandával és hazafias neveléssel javasolt kikúrálni. S bár eszesebb és emberbarátibb nézeteket is hallhattak az ország házában, például Csernoch János későbbi hercegprímástól, a magyar politika nem hozott megoldást a kivándorlás tünetére.
Csak törvényeket. Köztük azt a panamaszagú rendeletet, hogy csakis Fiumén át, egy bizonyos társasággal utazhatnak a magyarok, ami jóval drágább és hosszabb volt a brémai vagy hamburgi behajózásnál (9-10 nap helyett 3 hét).
A film több szálon fut. Az egyik a folyamatot követi az útnak indulástól Ellis Islanden át a célállomásokig, ami többnyire a New York-i Little Hungary, valamelyik keleti iparváros vagy bányatelep. A másik szál a korabeli amerikai viszonyokkal és a bevándorlók életkörülményeivel, beilleszkedésével foglalkozik. Szó se róla, bőven lett volna anyag a Török honatya javasolta ellenpropagandához. A bányatársaságok szinte rabszolgaként dolgoztatták az embereket az életveszélyes munkahelyeken és a vasművekben sem volt sokkal könnyebb a helyzet; a helyi lakosság, kivált a gazdasági hullámvölgyek idején, ellenséges volt a „hunkikkal” (magyar vagy tágabb értelemben kelet-európai bevándorlók) szemben. Összességében mégis pozitív a mérleg. Báró Ambrózy Lajos részletes jelentést írt az amerikai kivándorlásról, s a pontos összevetés kedvéért helyben is tájékozódott. Terepszemléje azzal a végkövetkeztetéssel zárult, hogy odakint nemcsak többet (átlagban négyszer annyit) keresnek a magyarok, de a költségeik is alacsonyabbak, így viszonylag rövid időn belül emelkedik az életminőségük.
A kiutazók többsége átmenetinek szánta az amerikai munkavállalást: keresményét hazaküldte vagy vitte, rendezte belőle a köztartozásait, földet vett, nagyobb portát épített, de az egzisztenciális emelkedés nem mindig bizonyult tartósnak. Aki újból elszegényedett, eladósodott, az visszament az Újvilágba. Sokan ingáztak így évtizedeken át, ezért is nehéz megbecsülni az amerikás magyarok számát. Aki megtanulta a nyelvet és teljes jogú tagja lett egy demokratikus közösségnek, tisztséget vállalt valamely polgári egyletben vagy a saját alapítású és fenntartású egyházközségben, az már rosszul tűrte a szolgaszerepet, amelybe az úri Magyarországra hazatérve visszakényszerült.
A Hunky Blues lenyűgöző körképet ad a múltunk egy alig ismert szeletéről, nagyszüleink és dédszüleink életvilágáról az ó- és újhazában. Hatalmas tényanyaggal dolgozik, amely az önálló kutatások mellett sokat köszönhet Bakó Elemér etnográfus-nyelvész amerikai gyűjtéseinek, interjúinak és a „hunglish-t” feltérképező munkásságának. A bemutatásra kiválasztott életutak és történetek jellegzetes mozzanatokat tárnak fel a kivándorlás folyamatából, amelyeket emlékezetes képsorok kísérnek. Bár Forgács filmjeiben soha nem kísért a beszélő fejek unalma, a 100 perc kicsit többnek tűnne az elégnél, felpanaszolnánk, hogy a Privát Magyarország sorozat vagy a Dunai exodus feszesebb, ökonomikusabb szerkesztéshez szoktatta a nézőt, ha nem volna az ismét csak kongeniális zene, ami minden nyavalygást elnémít.
Ezúttal Szemző Tibor egységbe foglaló, strukturáló zenéje helyett többszólamú koncertet kapunk, az amerikás magyar népdaltól Cserepes Károly szerzeményein át Másik János cigányballadát imitáló-parafraezáló, hunglish kifejezésekkel tűzdelt daláig („Hungarian Foriner”) és mindkettőjük válogatottan nagyszerű muzsikusokkal eljátszott, stílusbravúrnak beillő kísérődarabjaiig. S akarhatunk-e többet egy akármilyen műfajú mozgóképtől, mint egyszerre élvezkedni és okosodni?
Hunky Blues - Az amerikai álom – magyar, 2009. Rendezte és írta: Forgács Péter. Zene: Másik János, Cserepes Károly. Vágó: Sass Péter. Narrátor: Csere Ági, Forgach András, Forgács Bálint, Forgács Péter, Gyabronka József. Producer: Kovács Gábor. Gyártó: Filmpartners Kft. 100 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/07 51-52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10274 |
