Varró Attila
Mr. Nobody – kanadai-belga-francia-német, 2009. Rendezte és írta: Jaco van Dormael. Kép: Christophe Beaucarne. Zene: Pierre van Dormael. Szereplők: Jared Leto (Nemo), Diane Kruger (Anna), Sarah Polley (Elise), Linh Dan Pham (Jean). Gyártó: Pan Européenne / Virtual Films / Pathé. Forgalmazó: Szuez Film. Feliratos. 115 perc.
Az édesbús, emberi történetekhez, könnyes slágermelódiákhoz és narrátor-szöveggel kísért humoros montázsszekvenciákhoz való erős vonzalmát tekintve Jaco van Dormael eddigi három nagyjátékfilmjével nyugodtan tekinthető Jeunet belga kisöccsének – különösen, mert a melodrámák mellé tavaly a science-fictiont is felvette műfaji listájára, természetesen nem a klasszikus objektív nézőpontút, hanem az európai művészfilmnek oly kedves szubjektív, többszörösen nyitott fajtából. A Mr. Nobody meséje nagyjából olyan, mintha Alain Resnais (Szeretlek, szeretlek) friss amerikai sci-fijéhez Charlie Kaufmannal íratott volna forgatókönyvet: a 21. század utolsó évtizedébe helyezett általános halhatatlanság korában az utolsó halandó, a 118 esztendős Nemo Nobody felidézi ezredfordulós ifjúságát, a múlt azonban nem csupán három teljesen eltérő alternatívában hangzik el, de a jelentősebb sorsfordulókról további párhuzamos verziókat is kapunk, sőt az egyik én által írt fantasztikus regény is megelevenedik egy Mars-utazásról.
Van Dormael zsáner-vállalkozása nem csupán a gigantikus sorsenciklopédia igényét vállalja fel, de a korábbi életművet is szintetizálja, amennyiben a Totó a hős intellektuális rafinériája (amely egy öregember ellentmondásos ifjúkori emlékeit rendezi izgalmas mozaikszerkezetbe) és az A nyolcadik napon szirupos Esőember-átiratának elképesztő érzelmi giccsparádéja ötvöződik benne. A Mr. Nobody pont olyan, mint a főhős kétszeresen beszélő neve: minden motívum mögött többrétegű, felfejtésre kínálkozó szimbólum rejtőzik, amelyet eredeti gondolatok híján az állandóan variálódó ismétlések próbálnak jelentőséggel felruházni. Valójában azonban hosszas klisékatalógust kapunk, mind a tudatutazásos sci-fik (regressziós hipnózis, pillangó-effektus, álomdisztópiák), mind az érzelgős szerelmi történetek (paplan alatt kimondott vallomás, móló és világítótorony) kelléktárából, a fárasztó narratív truvájok pedig az utolsó félórára öncélúvá válnak – izgalmas többolvasatúság helyett egyszerűen zűrzavarba fullasztva a történetet. Van Dormael kicsiny, személyes szuperprodukciója újabb míves példáját kínálja a műfaj- és művészfilm közötti fő különbségnek: míg az előbbi alkotói pontosan tudják és elfogadják, hogy klisékkel dolgoznak, az utóbbiak (hol több, hol kevesebb sikerrel) mindenáron megpróbálják ugyanazokat a kliséket eredetinek, egyedinek feltüntetni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/08 54-54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10266 |
