Zalán Márk
Letters to Juliet – amerikai, 2010. Rendezte: Gary Winick. Írta: Jose Rivera, Tim Sullivan. Kép: Marco Pontecorvo. Zene: Andrea Guerra. Szereplők: Amanda Seyfried (Sophie), Gael García Bernal (Victor), Vanessa Redgrave (Claire), Franco Nero (Lorenzo). Gyártó: Summit. Forgalmazó: Palace Pictures. Feliratos. 105 perc.
Bor, szerelem, Itália. Ezzel a három szóval könnyen össze lehet foglalni Gary Winick újabb romantikus művét, mely friss példája az amerikai filmgyártás kitartó Olaszország iránti rajongásának (Napsütötte Toszkána), valamint a műfaj manapság divatos irányzatának, miszerint nemcsak a fiatalok, hanem az idősebb korosztály (jelen esetben Vanessa Redgrave képviseletében) tagjai is lehetnek szerelmesek. A heves érzelmekre és az egymást követő közhelyekre épülő film mindkét generációhoz igyekszik szólni, miközben végigkalauzolja őket a mediterrán ország talán legszebb tájain, és felsorakoztatja az ott élők valamennyi sztereotípiáját. Sophie, egy neves New York-i magazin írónője férjével Veronába utazik kikapcsolódni, ám a fiú munkamániája miatt több időt töltenek külön, mint együtt. A várost járva döbbenten veszi észre, hogy összetört szívű szerelmesek tucatjai hagyják bánattal teli üzeneteiket a világhírű dráma hősnője, Júlia házánál, amikre kedélyes helybéli asszonyok reagálnak. Mikor Sophie egy ötven évvel korábban írt levélre bukkan, úgy dönt, válaszol rá, nem is sejtve, hogy ezzel nemcsak mások, hanem saját eddigi életének menetét is egészen más irányba tereli.
A Levelek Júliának kicsit olyan, mintha lelkes, ám tapasztalatlan szakácsok készítenének olasz ételeket a vendégek számára. A hozzávalók megvannak, a végeredményt fel lehet szolgálni, de eredeti, maradandó ízeket nem tudnak kreálni. A közönség pedig tudja, hogy mire számíthat: mindenre, ami a műfaj kedvelőinek igényeit kielégíti, másra nem. Ezt a film maradéktalanul teljesíti, hiszen története végtelenül egyszerű, és előre megjósolható, a karakterek sablonosak, mindegyik olasz folyékonyan beszél angolul, a filmvégi erkélyes, Shakespeare klasszikusát idéző jeleneténél didaktikusabbat pedig aligha találunk a zsáner történetében. Mindezek mellett a lassan hetvenes éveit taposó Franco Nero belépője legalább emlékezetesre sikeredett.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/08 57-57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10259 |
