Orosdy Dániel
A felnőttek szerint a kamaszokkal csak gond van. A tinédzserek emancipációja óta azonban az apák víziói egyre pokolibbak lesznek.
A Négyszáz csapás óta tudhatja a mozibarát, hogy az írógéplopás és iskolakerülés kellemetlen következményekhez vezet, bár az Antoine Doinelt önmagáról mintázó Francois Truffaut éppen arra remek példa, hogy a nehéz kezdetet követheti gyors felemelkedés, világhír, gazdagság, termékeny művészi lét. A jelenből visszatekintve azonban Doinel szinte minden szempontból kispályásnak tűnik a film későbbi zűrös ifjaihoz képest, akik nem egyszer sokkal fiatalabbak (Damien – Ómen), vagy romlottabbak (Kiskocka – Isten városa) nála; vétkek dolgában spektrumuk jóval szélesebb a megszállott olvasástól kocadohányzásig terjedő skálánál.
Ifjúkori ballépések
Egy közkeletű vélekedés szerint az ember 6 és 15 éves kora között szívja magába mindazt, ami aztán egész életében meghatározza, így aztán nem csoda, hogy műalkotások tömege foglalkozik ezzel az időszakkal, különösen a gyermek- és kamaszkor, illetve a kamasz- és felnőttkor közötti átmenetekkel. Számtalan filmben kel útra a fiú egy idősebb mentor társaságában, hogy férfiként térjen haza, vagy éppen csak átélje azt a nyarat (kalandot, szünidőt stb.), ami végleg kiragadja megszokott közegéből. Ezek persze túlnyomórészt ártatlan filmek ártatlan gyerekek ártatlan játékairól. Hosszú az út, amíg valaki eljut egy Antoine Doinel (rövidke) bűnlajstromáig, és az út állomásai általában a kamaszkor jellegzetes problémái. Az egyik témába vágó alapművet éppen hazánkfia, Molnár Ferenc jegyzi, ez a többször megfilmesített (1929, 1934, 1935, 1969, 2003) Pál utcai fiúk, benne einstand, gittegylet, grund, bandaháborúk. Összességében semmi különösebben bűnös dologgal nem foglalkoznak ezek a bizonyos fiúk, sőt, a szex még csak mellékszerepet sem kap az iskolán kívül töltött foglalatosságaik között – néha rosszak, néha jók, a nevelőintézetek szabad helyeit mindenesetre nem velük töltik fel.
Takashi Miike Fiatal huligánok című munkájának főszereplői egyesítik Nemecsekék és Doinel főbb jellegzetességeit. A film egyrészt megejtően kedves, nosztalgikus hangvételű történet néhány gyerek mindennapjairól játékkal, grunddal, bandaháborúval, bájos mosolyú tanítónővel, másrészt viszont a kedvezőtlen környezet és zűrös családi háttér balladája egymást véresre verő kölykökkel, apját ütlegelő fiúval, ugyanőt egy bottal análisan megrendszabályozó nagypapával, önmagát a csillagos égbe maszturbáló kamasszal. A fiatal huligánok viselkedése már komolyabb veszélyeket is magában hordozhat, a jelek szerint egyaránt lehet belőlük primitív-infantilis személyiségű felnőtt, fiatalkorú bűnöző, de akár „rendes ember” is. Az életkörülmények mellett természetesen sokat számítanak a minták is, vagy éppen mindaz, amit valaki ifjú korában elutasít.
Kismenők
Legalábbis a legnépszerűbb, nem egyszer valós történeten alapuló maffiafilmek tanúsága szerint nincsenek véletlenek. Aki A keresztapa családjába születik, örökli a bizniszt, még ha eleinte tiltakozik is ellene (Michael Corleone), vagy éppen nincs hozzá tehetsége (Fredo Corleone). Aki pedig kívül áll, de „belülről” választ követendő példát, a saját sorsát pecsételi meg, mint Henry a Nagymenőkben. Scorsese zseniális filmjének eleje nem hagy sok kétséget felőle, hogy mi történik azzal a kamasszal, aki nem a szüleire néz fel, hanem az utca pocakos, színes inget viselő uraira. Ugyanezt a problémát járja körül a műfaj két emblematikus színészének közös műve, a Chazz Palminteri által íróként, Robert de Niro által rendezőként is jegyzett Bronxi mese. Ezeknek a fiúknak a szemében a gengszterek nem bűnözők, hanem az élet császárai: nem hagyják, hogy erkölcsi vagy jogi korlátok gátolják őket a szabad cselekvésben. Akit befogadnak, védelmet és privilégiumokat élvez, akit pedig igazi nagymenővé avatnak, azaz bebocsátást nyer a család belső köreibe… Nos, az ő helyzetéről egy csóró utcai huligán csak álmodhat, miközben cigarettát terít vagy kocsikat robbant fel valamelyik kisfőnök utasítására. Mindenesetre ez a gyerek sem iskolakerülő csibész már, hanem a hatóságokkal macska-egér játékot folytató, potenciális és egyre nagyobb veszélyt jelentő bűnözőtanonc.
Hasonló, de valamivel összetettebb kép bontakozik ki Sergio Leone remekműve, a Volt egyszer egy Amerika flashbackjeiből. Max és Noodles egyrészt a mélyszegénység, az ortodox zsidó életforma, a folyosó végén lévő közös WC valósága elől menekül, másrészt ezt az utat választva nincs is igazán más lehetőségük, mint továbblépni a gyerekes csínyeken, átvenni a rivális banda helyét és megcélozni a csúcsot. Ugyanígy nem menekülhet sorsa elől az Isten városa legtöbb szereplője sem, csak éppen ők már egészen fiatalon képesek mindarra a kegyetlenségre, amihez hasonlókat a műfaj sztárja, Joe Pesci is bőven harminc felett adott elő először kamera előtt. Ezek a gyerekek nem a méltóságteljes Don Corleonét tekintik mintának, hanem a sebhelyesarcú Tony Montanát – ha egyáltalán vannak még mintáik. Az ismét csak a való élet ihlette eseményeket elnézve nem egyértelmű, hogy Kiskocka eredendően gonosz-e, vagy csak a környezetére reagál feltűnően életrevaló módon, egyfajta ösztönös önvédelemként. Bizonyos esetekben ez a kérdés fel sem merül, annyira egyértelmű a válasz.
Kölykök a Pokolból
Amióta Rosemary gyermeke a világra jött, a hollywoodi ördögök és démonok egyre gyakrabban kerülgetik a jobb sorsa érdemes asszonykákat. Polanski filmje még csak az anyával foglalkozik, a bébi, egy snitt nem sok, annyit sem kap (nem véletlenül), William Friedkin és William Peter Blatty Az ördögűző című klasszikus játékidejének jelentős részét viszont már az egyre inkább a démon hatása alá kerülő angyali kislánynak szentelte. Regan persze nem gonosz, de miután Pazuzu átvette felette az uralmat, mégiscsak azt látjuk, ahogy egy angyali teremtés kocsis módjára káromkodik, kárt tesz önmaga és mások testében, sőt, öl. A gonosz szellem nehezen vethető össze a bűnre csábító sugallattal: az egyik természetfeletti, nem valóságos és l’art pour l’art cselekszik („Nem adhatok mást, csak mi lényegem”), a másik félelmetesen evilági, realisztikus és főszabály szerint valamilyen konkrét cél (tipikusan: pénzszerzés) motiválja.
A „sátáni gyerek”-hármas utolsó tagja, Richard Donner Ómenje a Rosemary gyermeke és Az ördögűző esszenciáját próbálta vegyíteni, vegyes sikerrel (középpontban immár a Sátán csöppnyi porontya áll, aki ugyan nem követ el semmit, mégsem nevezhető teljesen ártatlannak). A pokolfattyak és az Antikrisztussal terhes nők azóta is vissza-visszatérnek a vászonra (Ítéletnap, Áldott a gyermek), akár még vígjátékban is (Talpig zűrben-sorozat), olyan filmre azonban jóval kevesebb példát találunk, mint a Nárciso Ibáñez Serrador Ki tudna megölni egy gyereket? című műve. Ez a sajátos Madarak-átirat olyan gyerekekről szól, akik látszólag minden ok nélkül a felnőttek életére törnek, mintha csak megelégelték volna, hogy ők válnak minden nagyobb konfliktus idején a legkönnyebben áldozattá. Serrador munkája értékes és egyedi mozi, bár ismertnek legfeljebb a kultfilmkedvelők körein belül nevezhető. Elsősorban thrillerként működik, de hála a dokumentumfelvételekből, híradórészletekből összeállított bevezetőnek és a nyugtalanító befejezésnek, jóval elgondolkodtatóbb, mint jópár hasonló jellegű, közismert alkotás.
Erőszak, szex, rock ’n’ roll
Az Egyesült Államok társadalma az ötvenes években megtapasztalta, milyen az, amikor a kamaszok nem csak a túl sok szabadidő és a szokásos problémák miatt tömörülnek bandákba, viszont a továbblépés, a „profivá” válás sem kifejezetten céljuk. Az ok nélkül lázadásnak persze valójában voltak okai, csak éppen ezeket nem közvetlenül egyik vagy másik fiatal életében, sokkal inkább a korszak politikai-szociológiai összefüggéseiben kell keresni. Az elidegenedő fiatalok többek között a szülők képmutatása ellen lázadtak, amit az amerikai filmgyártás részben drága, gondosan kitalált produkciókban dolgozott fel (Haragban a világgal, Tábladzsungel, A vad, A veszettek), részben egy olcsó exploitation-ciklusban, ami dühös fiatalokról, motorosbandákról, menekülő szerelmesekről szólt. Ahogy telt az idő, a zűrös fiatalok egy része inkább az úgynevezett ellenkultúra megteremtésén szorgoskodott, majd meghódították Hollywoodot is.
Azokon a bizonyos exploitation-filmeken ugyanis Új Hollywood üdvöskéi csiszolták oroszlánkörmeiket (Robert Altman: The Delinquents, Peter Bogdanovich: A vad angyalok), és akadtak köztük olyanok is, akik évtizedekkel később is szívesen tértek vissza ehhez a témához, de már más, jóval ambiciózusabb megközelítésben, például Stanley Kubrick a Mechanikus naranccsal, Walter Hill A harcosokkal, Francis Ford Coppola A kívülállókkal és a Rablóhallal. Utóbbi két film S. E. Hinton regényeinek adaptációja, akárcsak Tim Hunter rendezői bemutatkozása, a Tex. Hunter íróként és rendezőként többször foglalkozott a nyolcvanas évek elején cseperedő generáció problémáival, ő a társszerzője Jonathan Kaplan kultfilmjének, az Over the Edge-nek (a korán elhunyt rock-ikon Kurt Cobain kedvenc filmje), és ő jegyzi a nyolcvanas évek egyik leghatásosabb tiniangst-moziját, a Féktelen folyót.
Az elidegenedés, a kiúttalanság érzése persze hatványozottan jelentkezik, ha egy fiatal nem pusztán a felnőttekkel és a felnőtté válással szembesül, hanem egyéb okok miatt is kiszorul a többségi társadalomból. A különböző gettófilmek (A vér kötelez, Fekete vidék) főszereplői a Volt egyszer egy Amerika hőseihez hasonlóan kényszerpályán mozognak, csak éppen bőrszínük miatt még jobban ki vannak szolgáltatva a waspokat (White Anglo-Saxon Protestant – fehér, protestáns angolszász) előnyben részesítő Fehér Amerikának. Lehetőségeik száma erősen korlátozott: bűnözés, tanulás, megalkuvás, esetleg valamilyen különleges adottság, művészi tehetség kihasználása.
Hé, tanár, hagyd békén a gyerekeket!
Gondokat természetesen nem csak az iskolát kerülő, hanem az iskola diktálta fegyelmet nem eléggé tisztelő ifjak is okozhatnak. A téma alapfilmje Jean Vigo klasszikusa, a kifejező című Magatartásból elégtelen, amelynek elemei visszaköszönnek többek között a már említett Négyszáz csapásban, a Megáll az időben, a Rock ’n’ Roll High Schoolban, és Lindsay Anderson szürrealista hangvételű mesterművében, a Ha…-ban. Ennek a filmnek a nevezetes fináléja (mellesleg szintén vigói örökség) már valós eseményeket is előre jelez. Az iskola épületének tetejére felmászó és onnan az egybegyűltekre tüzet nyitó diákok látványa a kilencvenes évekre, ha nem is feltétlenül valósággá, de reális lehetőséggé vált. És ami még szörnyűbb, a columbine-i és hasonló tragédiák áldozatai elsősorban nem is a tanárok, felnőttek, hanem a többi diák közül kerültek ki. A frusztrált kamaszok ellenségképe jelentősen módosult ahhoz képest, amit a saját elképzeléseiket a fiúk történeteivel kifejezni akaró filmesek gondoltak.
A tanulók lázadnak a fegyelem, képmutatás, szűklátókörűség ellen, a szabadság nevében újat, jobbat akarnak. Igaz lehet, van benne a logika, láttunk erre is éppen elég példát (természetesen a Ha… bemutatásának éve, 1968 volt egyben a diáklázadások nagy korszaka), a gyakorlatban mégis a túl sok szabadság vezethetett ahhoz a totális kiüresedéshez, ami vérfürdőket eredményezett szerte a világon. A művészek figyelmét ez sem kerülte el. A kábítószer, alkohol, tévé, popzene, szex stb. Bret Easton Ellis regényeiben már a nyolcvanas években a lélek helyén lévő semmi fájdalmát enyhíti, igaz, ő még csak a Los Angeles-i kiváltságosokkal, a felső tízezer köreivel foglalkozott (Nullánál is kevesebb, filmen: Fagypont alatt). Amerika másik metropolisza, New York Larry Clark letaglózó erejű debütjében, a Kölykökben válik főszereplővé, legalább annyira, mint a kallódó címszereplők, akik sokkolóan fiatalok, erőszakosak és elsősorban nem a tananyaggal, hanem az AIDS-szel szemben állnak vesztésre.
A Zabhegyező után
Larry Clark életműve gyakorlatilag a mai napig ugyanazokra a kérdésekre épül, amelyeket első filmjében tett föl, legfeljebb a szleng változik. Példája ragadós, Gus van Sant (nem mellesleg a Kölykök producere) hasonló megközelítésben foglalkozott Columbine-nal az Elefántban, a kamaszkori elidegenedéssel a Paranoid Parkban, és persze ezek nem is az első ilyen témájú filmek a karrierjében (lásd: Mala Noche, Drugstore Cowboy, Otthonom, Idaho). Hosszú az út, amely a fiatalokra elsősorban áldozatként tekintő korai moziktól Clark kölykeiig vezetett, de még távolról sem értünk a végére, és már a korai példák megítélése sem egyértelmű (pl. a legendás Reefer Madness a fűfogyasztás veszélyeire figyelmeztető felvilágosítófilmből csakhamar a fűfogyasztók kedvenc vígjátékává vált).
A brit filmgyártásban új trend van kialakulóban, amely bizonyos fokig egyesíti a felsorolt tendenciák egy részét. Harry Brown, Az eltűnt, A nyár sebei, Törvénytelen, Szívtelenül, vagy a nagysikerű Eden Lake szereplői részben olyan tinik, akiket az angolok hoodies-nak neveznek a kapucnis pulóver és a gengsztert is jelentő hood kifejezés után. Ezek a fiatalok azonban a becéző hangsúly ellenére nem kifejezetten gengszterpalánták, sokkal inkább olyan szegényebb társadalmi réteghez tartozó, slumosodó negyedekben felnövő kamaszok, akik bandákba tömörülnek, és akárkit megtámadnak minden különösebb ok nélkül – legalábbis a többségi társadalom elképzelései szerint. A társadalmi háttér nem mellékes, ráadásul az angol filmgyártásnak ez hagyományosan erőssége (lásd a kisrealista „kitchen sink” drámák hullámát), a lényeg azonban ezekben a filmekben nem ez.
A filmbeli hoodie-k többségének viselkedéséről nem csak a rossz minták, a környezet tehet. Magatartásuk túlmutat a kamaszkori zavarokon, de nem a puszta boldogulás vagy a hivatásos bűnözővé válás hajtja őket. Nem lázadók és nem túlvilági erők játékai, jelenlétük nem könyvelhető el szimplán politikai folyamatok kísérőjelenségeként, nem tehető kizárólagos bűnbakká az elidegenedés vagy a média. Néhány alkotás ugyan megértéssel fordul feléjük, a legtöbb filmben mégis arctalan fenyegetésként jelennek meg, már-már a zombikkal vagy vámpírokkal rivalizálva, de legrosszabb esetben is az iskolai bully (zaklató) slasher csereszabatos változataként.
A hoodies jelenség pillanatnyi végpontja egy folyamatnak, talán csak a válság generálta paranoia egyik kísérőjelensége, a középosztály félelmeinek kivetülése, az empátiahiány újabb példája. Mindenesetre a problémás korosztály tagjai a vásznon is magasabb sebességre kapcsoltak. Doinel ma már a jó magaviseletű gyerekek közé tartozna.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/08 31-33. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10250 |
