Bikácsy Gergely
Pasolini már filmjei előtt megírta a római utcakölykök életrajzát.
Ragazzi di vita – szószerinti tükörfordítással „életgyerekek”. Ezek a római lumpen-kölykök vidámak, és többet énekelnek, mint a kevésbé sorsverte felnőttek. Pedig a halál felé gyalogolnak dalolva. Pasolini irodalmi és filmes életművében nagyon nagy, sors- és regényt eldöntő, alapozó szerepe van az erőszakos halálnak, mégis elragadó és meggyőző, hogy a halált élettel, az élet harsogó, biológiai erejével, túlerejével szembesíti.
„Íme a lumpenosztály, mely talpig bűnbe öltözött” – mordulnánk egyet sziszegő utalással. Alkalmi segédmunkára néha ugyan vállalkoznak, de minden kölyök napi lopásból él. Hallatlanul erős életkamaszok: naponta többször átkelnek oda-vissza, nagyrészt gyalog a hatalmas területű külvárosok Rómáján. A lopás nem mindig sikerül: a gyümölcspiacon az árusok kegyetlenül elverhetik őket. Rendőrre mindig ügyelni kell, futni, bujkálni óránként. Folyóparton, szeméttelep füvében lopakodó buziktól lehet még pénzt szerezni, vagy persze egymástól is lopni. Erejük, életkedvük végig harsog a regényen – egész a pusztulásukig. Egyetlen örömük a folyópart, a fürdés. Nekik vad-vidám rítus, testük napfényre tárása, a lemeztelenedés szép harsánysága. Meztelenül majdnem egyenlőek másokkal – még ha a fizetős teverei uszodából elzavarják is őket. Az ő folyójuk az északi külvárosok mellékfolyója, melybe gyárak töményen bűzlő szennyvizei folynak: haláljáték tört hídpillérek, rozsdás-nádas vad szeméttelepek kietlen partvidékén.
Nincs főszereplő, több tucatnyian keresztezik egymás tolvaj-ösvényét, véletlenül, esetlegesen: életük a monoton véletlenek keresztútja, kórházzal, börtönnel megszakítva. Állandóan úton vannak, éjjel-nappal előre és körbe-körbe, megint vissza a többször Szaharához hasonlított mocskos, szemetes, kiégett, hatalmas római külvárosok földjén. (Mintha külső Rákospalotától alsó-Csepelig vagy Budafok-alsóig, Soroksárig vándorolnák át éhen-szomjan, lopva és koldulva, markecolva, megállás, szünet, és cél nélkül: pénzt vagy élelmet alig találnak, mintha meg sem mozdultak volna). Szüleik alkoholista apák és naponta megvert, vegetálástól lomposult farkas-anyák (szétmart, vonszolódó ordasokat képzeljünk). A fiúk az ő korukat aligha elérve addig rég meghalnak utcán, folyóban, börtönkórházban. Szennyes otthoni odújából a legtöbb máris megszökött és télen pincékben, nyáron bokrok közt éjszakázik. Lakásuk maga a város, áldozatai, de urai is egy kicsit, ahogy a rágcsálók is gazdái a maguk földdarabjának.
A szennyes-mocskos, rozsdás, feltúrt, romhalmazos és (akkor, 1950-ben) még beépítetlen nagy mezőivel, külső dombjaival hatalmas területen szétterülő Szahara-szerű (vagy marsbeli tájú) városnak néha elképesztő költőiségű leírásait olvassuk (Puskás István és De Martin Eszter fordítása), a könyörtelen és lumpen-lakói számára természetesen adott, durva táj filozofikus lírája, a felhők szemszögéből – vagy épp talaj-perspektívából a viharos felhők robogó látványával feleselve, rímelve. Kutyák dala, farkasok dala? Egy folyóparti fejezetben fiatal, lelkes és barátságos kutyát hergelnek szörnyű, véres küzdelemre – itt erős a metafora: ők maguk azok... „Ja, morál! Szartak ők a morálra, ő és a bátyja is.” A másik világ, a dolgozók (vagy a gyári munkások) világa villanásra sem tűnik fel. A külvilág ellenséges tömb, az öregek furcsa, Hádeszen túli árnyfigurák. Semmi tanulság-célzat, nincs regény-cselekmény sem. Kíméletlenül röhögő, a nyomort és szenvedést magukból állandóan kiéneklő, a halálig játszva fulladó, szitkozódó, vidáman-éhezve haldokló szarháziak hökkentő antiregénye az 1954-ben megjelent Utcakölykök.
Pasolini világa – életével-halálával is fémjelezte – a halál, gyilkosság, öngyilkosság, a daloló megfulladás harsány világa. Szenny és napfény. A szenny erősebb, de a napfényben fürdőzni lehet a pusztulásnak valamiféle természet adta mámorában, a biológiai lét lihegő örömében.
Kalligram, 2009.
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 2010/08 30-30. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10248 |