Mi is a vonzalom? – ez a legfontosabb kérdés, amit a színház- és operarendezőként is dolgozó Patrice Chéreau rendre feltesz mozgóképi munkáiban. Nem egyszerűen a szerelem, a párkapcsolat érdekli, hanem minden olyan érzelem, ami az embereket különböző szituációkban egymáshoz fűzi – testvérek, barátok, élettársak, szerelmek, szexpartnerek forgolódnak filmjeiben. Az izgatja, mikor, mitől, milyen helyzetekben jutnak el az emberek odáig, hogy önvédelmi falaikat lebontva a lehető legteljesebb intimitásba kerüljenek egymással. A filmesektől megszokottnál szűkebb dramaturgiai látószög – a tér és az idő egységének viszonylag konzekvens megtartása – révén a viszonyokkal illetve az érzelmek kifejezésének lehetőségeivel és korlátaival tud foglalkozni. Hogy feltehesse e kérdéseket, gyakran helyezi határhelyzetekbe szereplőit: hol egy indulatokkal teli, kusza viszonyokban vergődő család utazik vonaton egy temetésre (Ceux qui m’aiment prendront le train), hol egy testvér haláltusáját nézhetjük végig (Son frere), hol a francia királyi család készül a hugenották lemészárlására (La reine Margot).

Legutóbbi filmjében két egyenlőtlenül működő viszony összehasonlító elemzésére kerül sor. Daniel (Romain Duris) jobb sorsra hivatott fiatalember, aki állandósuló ideiglenességben lakásfelújításokkal keresi kenyerét, magánéletének kereteit pedig az állandóan utazgató, menő üzletasszony Soniával (Charlotte Gainsbourg) folytatott fura kapcsolata szabja meg. Ritka találkozásaik egy érzékeny, mély érzelmeket hordozó viszonyt sejtetnek, ám szerelmüket az elköteleződéstől, az összetartozás el- és felismerésétől való tartózkodás gyötri. A pár röpke együttléteiből, a barátokkal való beszélgetésekből annyit tudunk kihámozni, hogy ebben a viszonyban a férfi az esendőbb, ő az aki vár, aki többre vágyik, aki nyíltabb, egyértelműbb összekapcsolódást szeretne. Azonban egy nap azon kapja magát, hogy egy nála idősebb, középkorú férfi követi, majd vall neki forrón szerelmet. Ez a mindvégig névtelenül maradó, őt újra és újra zaklató (innen a cím) ismeretlen megadná neki mindazt az odafigyelést, elköteleződést és érzelmi kitárulkozást, amire Soniához fűződő kapcsolatában oly nagyon és oly hiába vágyik.

Az érzelmek motivációinak firtatása mellett Chéreau-t a test és a testiség megélésének ellentmondásai érdeklik – erről leginkább a testi és érzelmi intimitás közti határokat feszegető Intimitás és a test esendőségére adott pszichikai reakciókat kutató Son frere szól. Az általában elrejtett test felfedése egyszerre hordozza magában a feltárulkozás és a kiszolgáltatottság, a felszabadulás és a megalázottság lehetőségét, amely végletek közt való ingadozás valójában leheletfinom, olykor alig észrevehető átmeneteken keresztül valósul meg. A Persécution legjobb jelenetében Daniel éjszaka váratlanul betoppan kedvese lakásába, és a hálóba lépve, látja a félmeztelenül alvó, neki háttal fekvő Soniát. A férfi e kitettséget látva, de ezt fenntartani nem kívánva kifordul a szobából, a kamera azonban megkerüli a nőt, akiről csak ekkor látjuk, hogy nyitva a szeme. Így pedig a kiszolgáltatottságnak, a helyzet/kapcsolat uralásának a kérdése – ami egyébként az egész film központi problémája – teljesen átértelmeződik.

Chéreau-t filmjeiben az emberek közti viszonyok érdeklik, ám minden alkalommal csupán felteszi azokat a kérdéseit, amelyeket valószínűleg nem lehet megválaszolni. Hogy eme kérdésfeltevései mennyire sikerülnek jól, általában attól függ, mennyire képes színházi énjétől elszakadva filmszerűvé tenni a megkonstruált jeleneteket, és a szavakon túllépve megkísérelni a válaszadást – ez vitathatatlanul, a legújabb mozit is beleértve, az Intimitásban sikerült a legjobban. A Persécution legnagyobb hibája, hogy nem él a szélsőséges élethelyzet „trükkjével”, ami az összes korábbi filmjében kimozdítja a szereplőket mindennapi rutinjukból, és ezáltal megfigyelésre alkalmassá teszi őket. Míg kissé kívülállóként hallgatjuk Daniel hosszú, időnként szenvelgő beszélgetéseit, arra jövünk rá, hogy Chéreau valójában azt a kérdést teszi fel, hogy a szerelem, az önfeladó ragaszkodás vajon nem csupán az önmagunk el nem fogadásából fakad-e. A választ erre persze nem tőle, csak magunktól várhatjuk.

HAJSZA (Persécution)­ – francia-német, 2009. Rendezte Patrice Chéreau. Írta: Patrice Chéreau, Anne-Louise Trividic. Kép: Yves Cape. Zene: Éric Neveux. Szereplők: Romain Duris (Daniel), Charlotte Gainsbourg (Sonia), Gilles Cohen (Michel), Alex Descas (Thomas). Gyártó: Mars Films / arte France / Azor Films. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 100 perc.