Varga Zoltán
A szűkös Hitchcock-szakirodalom új kötete a Lacan, Derrida, Deleuze terminológiájában jártas egyetemistákat célozza meg.
Shakespeare és Hitchcock életművének szembeötlő hasonlósága, hogy – alábecsülve is – könyvtárnyi szakirodalmat halmoztak föl róluk. Alighanem Alfred Hitchcock az a filmrendező, akiről a legtöbb elemzést vetették papírra. A magyarul is hozzáférhető Hitchcock-szakirodalom sajnos módfelett szegényes, a Truffaut–Hitchcock alapvetést leszámítva könyvterjedelmű munkából kevés akad; folyóiratokban napvilágot látott cikkeket s tanulmányokat illetően már kedvezőbb a mérleg, persze így is nagyságrendekkel a nemzetközi kínálat alatt marad. Ebből a hiányból farag le a Szegedi Tudományegyetem oktatója, Füzi Izabella által szerkesztett tanulmánykötet, az Apertúra Könyvek első darabja, a Hitchcock. Kritikai olvasatok. A könyv tárgya azonban csak részben a rendező, az írások inkább ugródeszkának használják Hitchcock életművét vagy annak rétegeit, hogy a maguk elméleti feltevéseit megfogalmazzák. Így a könyv a Hitchcock-szakirodalomnál is ritkább műfaj pótlására tesz kísérletet a hazai szakkönyv-állományban: elsődlegesen a filmtudomány többé-kevésbé aktuális megközelítéseit hivatott bemutatni (ilyen ambíciójú szöveggyűjtemény hat éve jelent meg, A kortárs filmelmélet útjai). Ha ugyanis a kötetet Hitchcock-könyvként olvasnánk, vitatható kérdésekbe ütköznénk. Bár az szerencsés, hogy az agyonelemzett Psychót egyik tanulmány sem boncolgatja, az már furcsábban hat, hogy az életmű első évtizedének – lássuk be, nem véletlenül elhanyagolt – tételei aránytalanul nagy teret kapnak, az egyik leghosszabb tanulmány (szerzője Christopher Morris) tárgyát képezik olyan szempontból, amelyet alkalmasint későbbi Hitchcock-filmekben gyümölcsözőbb lenne vizsgálni. Szintén bírálható Francesco Casetti tanulmányának beválogatása, amely a Rémület a színpadont egy Antonioni-filmmel veti egybe, ám inkább egymás mellé helyezi őket, mintsem párhuzamos olvasatukra törekedne. A kötetben a legtöbbször hivatkozott s legihletettebben elemzett művek a Hátsó ablak és a Zsarolás (teljes tanulmányok foglalkoznak velük), s kiemelt figyelmet kap még A gyanú árnyékában, az Idegenek a vonaton, A tévedés áldozata és a Szédülés – érdekes viszont, hogy az elemzések számára is roppant provokatív Madarakkal egyik szöveg sem foglalkozik részletesen. Helyesebb hát, ha a kötet címének második felére, a kritikai olvasatokra helyezzük a hangsúlyt, vagyis azokra az elméleti irányzatokra, amelyek szemüvegén keresztül közelítünk a művekhez. A könyv szerkesztőjének bevezető tanulmánya és a nyolc külföldi szerző szövege mind a Hitchcock-életmű és -szakirodalom, mind az elméletek terén széles körű tájékozottságról tanúskodik, ám jobbára tartózkodnak a közérthetőségtől. Legnagyobb súllyal – élen a Ljubljanai Egyetem professzoraival – a lacani pszichoanalízis, valamint a derridai, de man-i dekonstrukció képviselteti magát, e hírhedten bonyolult, avagy túlbonyolított gondolatrendszerek. Ezekhez képest a feminista értelmezés, a kijelentés-elmélet, de még a deleuze-i film-filozófia is világosabbnak tetszik – a kötet legnagyobb hiányossága, hogy nem nyújt segítséget az olvasónak az eligazodáshoz: nincs olyan bevezető, amely elmagyarázná a szövegek megértéséhez szükséges fogalmakat és szakkifejezéseket, s nem vázol föl átfogó képet arról sem, hogy milyen módon épülnek egymásra ezek a sok tekintetben átfedést mutató megközelítések. Nem egyértelmű, hogy miért pont ezek a szövegek, s nem mások képviseltetik akár a Hitchcock-recepciót, akár a (film)tudományt foglalkoztató problémákat. Minthogy az írások megértése komoly elméleti jártasságot követel az olvasótól, ez rendkívül leszűkíti a kötet célcsoportját (elsősorban a felsőoktatáshoz kötve önmagát). Különös paradoxon ez: a közönséget leginkább megszólító szerző a filmről való gondolkodás legexkluzívabb közegének vált fétisévé. Ennek megvannak az előnyei és a hátrányai: az egyes filmekről gondolatgazdag és megvilágító elemzések születtek (mint a Zsarolás női nézőpontú elemzése, a Hátsó ablak és a tekintet problémája, A tévedés áldozata mint a modern filmhez legközelebb jutó Hitchcock-opusz, vagy a rendező sajátos suspense-dramaturgiájának taglalása), ugyanakkor igazolódni látszik Ado Kyrou 1957-ben, azaz a filmelmélet fölfutásának hajnalán (!) fogant állítása, miszerint „Hitchcock egy vászondarab, amelyre mindenki elméleteket hímez”. Miközben a rendező életművének újrafölfedezésére sarkall, a Hitchcock. Kritikai olvasatok efféle dilemmákkal is szembesít.
Apertura, 2010.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/08 51-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10241 |
