Pápai Zsolt
Aki a countryról beszél, egész Amerikáról beszél.
A countryzene a nemzeti önazonosság fontos eleme az Egyesült Államokban, tipikusan amerikai találmány, ezért a felhasználásával készült mozgóképek gyakran az ország állapotáról szóló – burkolt – helyzetjelentésekként értelmezhetőek. Aki a countryról beszél, egész Amerikáról beszél. Jól tudta ezt már Robert Altman is, aki három és fél évtizede készült Nashville-jében tartott görbe tükröt a testben-lélekben megroggyant ország elé. A Nashville óta nagyon nehéz a countryzenét főszerepbe helyező filmet nem allegóriaként vagy parabolaként nézni, látni.
Még egy olyan filmet is nehéz nem így szemlélni, amely látszatra mindenféle rejtett jelentéstől óvakodik. A debütáns – eddig jobbára felejthető filmekben mellékszínészkedő – Scott Cooper szolid független opusa egy countryzenész pokol tornácára tett kirándulását és visszatértét regéli el. Thomas Cobb 1987-es regényének adaptációja nyilván nem véletlenül épp most készült el: Bad Blake sorsa mintha az Államok jelenkori helyzetére rezonálna: a folytonosan deliráló, valamikori dicsősége romjait enerváltan őrző és az önsorsrontásba lassan belefáradt, de a halál küszöbén egy Utolsó Utáni Esélyt elnyerő figura keresztútja akár az ország helyzetének allegóriájaként is felfogható. Ezt a képzetkapcsolást erősíti Blake magányos westernhősöket idéző – illetve a klasszikus hősöket fonákjáról idéző – „leples bitang”-dizájnja is.
Részben az allegorikus tartalom, és nem csupán számos motívumbeli azonosság, a központi karakterek rokonsága, sőt egyes jelenetek hasonló szcenírozása miatt tekinthető a film Darren Aronofsky ünnepelt A pankrátora párdarabjának. Annyira sok a párhuzam a két film között, hogy joggal merül fel a kérdés, miben különböznek egymástól? Elsősorban éppen abban, hogy a country ritkán szólal meg az európai ízlés számára is ennyire izgalmasan egy filmben, mint Coopernél. Az egyenest a produkcióhoz írt zeneszámok szövegei szívbemarkolóan, kristálytiszta képekben, de sohasem didaktikusan kommentálják a figurák helyzetét („Zuhansz, de úgy érzed, szárnyalsz” – szól az egyik refrén), és a dalok élvezeti értékét növeli, hogy valamennyit a színészek maguk adják elő – kiválóan. Talán mert alaposan tanulmányozták a nagy elődök munkásságát. Bad Blake és tanítványa modelljei legendás zenészek voltak: előbbié Waylon Jennings (Jeff Bridges fizimiskája kicsit hasonlít az övéhez), utóbbié pedig a fiatal Kris Kristofferson.
Amennyire egyszerűek, mégis sokatmondóak a dalok, annyira egyszerű a stílus és a cselekményvezetés. Igaz, utóbbi kicsit kiszámítható (lásd például Blake és az elveszett kisfiú jelenetét), ezért viszont kárpótol, hogy néhány cselekményszálat Scott Cooper okosan a végtelenbe – vagy a semmibe – vezet (lásd Blake és a fia viszonyát). A film vizuális stílusában a statikus plánok dominálnak, de ez nem jelenti azt, hogy alkalmasint ne indulna meg a kamera. A koncertjelenetekben végig diszkréten mozog: hol andalít (lásd a zárlatot), hol felkavar (a nyitányban, a tekepályán adott koncert alatt a kapatos Blake állapotát modellezi a kamera pályája). Ennek a decens kameramunkának is szerepe van a film ritmusának megteremtésében.
A Őrült szív ritka halk és mégis ütős darab a kortárs amerikai mezőnyben. A kiváló színészi teljesítmények, az intelligens rendezés mellett a legrokonszenvesebb vonása talán, hogy nem táplál illúziókat, mégis a hitet erősíti. Minden erőszakoltság nélkül konvertálja reménnyé a rezignáltságot.
ŐRÜLT SZÍV (Crazy heart) – amerikai, 2009. Rendezte: Scott Cooper. Írta: Thomas Cobb regénye alapján Scott Cooper. Kép: Barry Markowitz. Zene: Stephen Bruton, T-Bone Burnett. Szereplők: Jeff Bridges (Bad Blake), Maggie Gyllenhaal (Jean Craddock), Paul Herman (Jack Greene), Tom Bower (Bill Wilson). Gyártó: Fox Searchlight. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 111 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/08 53-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10239 |
