Muhi Klára
A Magyar Mozgókép Közalapítvány 6.5 milliárdos adóssága, melyet az audit megállapított, jelentősen szűkíti az alapítvány mozgásterét. Milyen stratégia adódik a helyzetből?
Több helyen elmondtad, a hiány alig kezelhető. Gondolkodtál-e azon, hogy felállsz, és visszaadod a megbízatást? Miért maradtál?
Megvallom őszintén, nemcsak én gondolkodtam ezen, hanem a Kuratórium tagjai is, hiszen nem erre szerződtünk, s főként nem ezeket a feladatokat képzeltük magunk elé, amikor eldöntöttünk, hogy a magyar filmről, annak jövőjéről szeretnénk gondolkodni. Jómagam is többször kétségekbe estem az elmúlt hetek alatt, s volt egy pillanat, amikor az általam nagyon tisztelt Kovács Árpádhoz fordultam, mondja meg – a szakmai szempontokat akár háttérbe szorítva –, közgazdasági értelemben mennyire látja megoldhatónak a feladványt. Sokat jelentett nekem, hogy elárulta, ő is töprengett ezen, s az a meggyőződése, akkor járunk el helyesen, ha maradunk. S végül vállalva a támadásokat, fanyalgásokat és nemegyszer hisztérikus reakciókat, ez történt. És hiszem, hogy olyan szakemberekkel, mint ő, vagy Bod Péter Ákos, sikeresen végrehajthatjuk majd a konszolidációs programot. Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy a filmes társadalomtól felesleges volna ezért hálát várnunk. Értem – bár nem szeretem –, s látom – bár nem örömmel –, hogy ebben a közegben a szereplők túlnyomó többsége kizárólag a saját pénzére, projektjére koncentrál. Nem is találkoztam az elmúlt hat hétben olyan filmtervvel, amelyik ne a legfontosabb, legjobb, legzseniálisabb lett volna, őrületes külföldi érdeklődéssel és várhatóan hatalmas sikerrel. Mégis, minden megpróbáltatás ellenére hiszek abban, hogy a közalapítványi szisztéma igenis alkalmas e rendkívüli filmes tradíciójú ország jelen- és jövő filmes életének támogatására. Más kérdés, hogy a gyakorlati megvalósulás, ahogyan a hétköznapokban ez a Közalapítvány működött, nagyon sokban nem az ízlésem és erkölcsöm szerint való.
„Az MMK-t szellemileg is át kell alakítani” – nyilatkoztad a Magyar Hírlapnak. Mit értesz ezen? Milyen új értékpreferenciákat és praxist?
Például, hogy a jövőben olyan Közalapítványt kell működtetnünk, amelyik betartja és betartatja a saját szabályait. Sajnos, azt kell mondjam, már ha csak ezt megvalósítjuk, azzal is nagyot lépünk előre. Tágabb értelemben pedig, hogy az MMK működését meg kell tisztítani számos olyan feladattól, amelyeket, meglehet, kényszerből, vagy taktikai megfontolásból vett magára, ám sem képessége, sem finanszírozási kerete nem volt ezek helyes ellátására. Példaként említhetem a vagyongazdálkodást, ami mostani formájában inkább komikus, mint szakszerű. (Az MMK vagyonelemei a Filmlabor és a Filmgyár. – A szerk.) Vagy a forgalmazás, terjesztés problémáit, amelynek megoldásához sokkal több közigazgatási szereplőnek kellene összefognia, ahelyett hogy az MMK szánalmasan kis pénzeit csoportosítgatjuk. Ami pedig magát a pályáztatást illeti: évek óta folyik a diskurzus a producerek szerepéről, miközben egy kezemen meg tudom számolni azokat a filmszakmai szereplőket, akiket valóban illethetne a producer név. Szerintem az MMK-nak hátrébb kell lépnie a koproduceri szerepvállalásból, közalapítványi adományozónak, támogatónak kell lennie, nem pedig megoldónak. Vagy felnőttnek, partnernek tekintjük egymást, vagy nem lehet tovább fenntartani a működtetést.
Mondj 6-8 olyan magyar filmet az elmúlt időszakból, amit szeretsz. Amelyekre büszke lennél, ha a Kőrösi-érát fémjelezné. Vagy olyan műfajokat, stílusirányokat, amelyek épp nagyon hiányoznak a palettáról.
Nem mondok, mert félrevezető volna. Író-olvasó találkozón sem szoktam könyveket mondani – ahhoz nekem túlságosan fontos ez a kérdés. Rengeteg filmet mondhatnék, oldalakat megtöltve, vagy egyet sem. Ha pedig meg tudnám mondani, milyen filmeket kellene csinálni, akkor vagy Zsdanovnak hívnának, vagy önhittebb volnék, mint amennyire vagyok. Abban hiszek, hogy lehetőségeket kell teremteni, de épelméjű módon a szakmától kell várnunk a produkciókat, nem a rendszertől. Olyasmiről persze beszélhetünk, hogy kellenének gyerekeket megszólító, vagy a családokat moziba ültető filmek. Azt is mondhatjuk, érthetetlen, hogy az európai tendenciákkal ellentétben nálunk miért nem készül több kreatív dokumentumfilm. De annál többet, hogy esetleg ezeket ösztönözzük a pályázati kiírásban, nem szabad tennünk. A kultúrának nem az a természete, hogy egy helyen lakna a gazdasági döntés, a mecenatúra és a kreativitás. Szerencsére. A kultúra éppen azért él – beleértve a filmet is –, mert mindig a perifériáról képes megújulni, és soha nem az értékkonzerváló centrumból.
A programodat úgy lehetne összefoglalni: profiltisztítás. Egy karcsúbb egyszerűbb MMK, a mostaninál lényegesen kisebb ambíciókkal.
Nem kisebbnek mondanám ezeket az ambíciókat, inkább tisztábbnak és világosabbnak. Szerintem miniszteriális, önkormányzati és turisztikai feladatokat nem kell a Közalapítványnak ellátnia, mint ahogyan megítélésem szerint a szociális szempontok is kívül esnek a döntési láthatáron.
A programodban említett „családi film” tipikusan televíziós kategória. Máris belefutottunk egy szerepzavarba.
Kinek a szerepzavara? Egyrészt nekem nincs programom, nem is volt, legfeljebb vázlatpontjaim arról, hogy szerintem mit kellene, kellett volna csinálni. Én egy kuratórium tagja vagyok. Programja legfeljebb a Kuratóriumnak lehet, van is, igaz, pillanatnyilag erős átírásban a feltárult gazdasági traumák miatt. Egyébként miért lenne a családi film tipikusan televíziós kategória? Nem vagyok forgalmazási szakember, de úgy tudom, a legtöbb nagybefektető által preferált film igen erősen célozza, hogy a gyerekek mellett a szülőket is beültessék a moziterembe. Amit pedig – mint a nyolctagú Kuratórium tagja – biztosan gondolok erről: jó lenne, ha a mai magyar gyerekek megismernék azt az élményt, hogy érdekes és érdemes beülni egy magyar filmre a moziba. Gondolom, ebben egyetértünk.
Közpénzből kell-e finanszírozni a populáris vagy közönségfilmet? MMK feladat ez, vagy a – nem létező – piacnak kellene eltartania. Ez már az előző Kuratóriumnak is sok fejtörést okozott.
Szerintem a közönségfilm/művészfilm felosztás nemcsak hamis, de káros is volt az elmúlt időszakban, s amennyire meg tudom ítélni, a szakma egy részének a nyomására mozdult efelé az MMK, mely rész a saját érdekeit vélte felismerni a szekértáborozásban. Úgy gondolom, jó film van és kevésbé jó, mindegyiknek tudnia kell, kiket akar elérni, s meg kell tenniük mindent, hogy sikerük legyen. Tehát nincs olyan film, amelynek történetmesélésében, formanyelvében ne kellene eldöntenie, hogy milyen széles rétegeket szólít meg. Ezek azonban nem közönség versus művészi kérdések, hanem műfaji problémák. Éppen azért tartom károsnak ezt az erőltetett, és sokaknak menedéket adó beállítást, miközben láthatjuk, hogy nincsenek igazán magyar zsánerfilmek. A magukat közönségfilmnek mondó produkciók meghalnának állami támogatás nélkül, s nem azért, mert nem közönségfilmek, hanem mert nem jók. Tisztelet a kivételnek. A magukat művészinek mondók pedig nem azért nem sikeresek a moziban, mert művésziek, hanem mert képtelenek megszólítani a nézőiket. Megint csak tisztelet a kivételnek, hiszen van kivétel.
Kétségtelen, hogy a nézők egyre fogynak. Ám a filmtörvény szerint a magyar filmnek nem nézőt kell termelnie, hanem kulturális értékeket. És a kettő egyre ritkábban esik egybe, számtalan okból. A „néző-barát film” a moziválság idején – amikor egymillió ember felköltözött az internetre, a másik három millió ízlését pedig legyalulták a rikácsoló tömegmédiumok –, zavaros fogalom, mely könnyen megbosszulja magát. A nézőszám bonyolult problémájába már az MTV is belebukott. Nem tudta/akarta ugyanis újraértelmezni a köz-szolgálatiság fogalmát, funkcióit. Az MMK hogyan kerülheti el, hogy a szerepzavaros köztévé sorsára jusson?
A televíziós párhuzamot nem egészen értem, ott ugyanis az adott műsorhely akkor is létezik, ha gagyival, s akkor is, ha értékálló alkotással töltik fel. A film éppen abban más, hogy az alapkérdést (létre jön-e egyáltalán a produkció?) az követi, hogy miként juthat el a nézőhöz. Sajnos, ma Magyarországon a forgalmazás és a terjesztés sokkal súlyosabb válságban van, mint a filmgyártás. Ugyanakkor ez a problémahalmaz messze túlnő az MMK keretein, nemcsak a forrásokat, de a megoldási lehetőségeket tekintve is. Éppenséggel akkor járunk el helytelenül, ha minden adott helyen – akár itt és most is –, nem hívjuk fel erre a figyelmet. Ez ugyanis nem a filmkultúra problémája csupán, hanem önkormányzati és miniszteriális feladat. Hova mennének a nézők filmeket nézni, ha nincsenek mozik? A digitalizáció, a technikai fejlődés kínálja a megoldást, s láthatók Európában a jó megoldások, akár Skandináviában, akár most a németeknél. Állami akarattal fel kell éleszteni azokat a vegetáló tereket, ahol közösségek teremtődhetnek, hívják őket akár falusi könyvtáraknak, kisvárosi kultúrházaknak, vagy egyetemi kluboknak. Szerintem erre egy országos programot kellene kezdeményezni, ahol pályázati úton nyerhetnének pénzt az adott települések digitális technikára, hogy bekapcsolódhassanak egy új vérkeringésbe.
Az MMK karcsúsítása nyomán félő, hogy sok filmesnek foglalkozást kell váltania. Mi lesz/legyen/lehet velük?
Komolyan gondolod, hogy erre a kérdésre a Magyar Mozgókép Közalapítvány kuratóriumi elnökének kellene válaszolnia? Mert szerintem nem. Éppen erről beszéltem az imént a profiltisztítás kapcsán. Szerintem egy korszerű közalapítvány nem szociális intézmény, nem is szakszervezet, hanem az a feladata, hogy a lehető legnagyobb eredménnyel és felelősséggel gondoskodjon a közpénzek felhasználásáról. Ebbe a felelősségbe beletartozik a magyar mozgókép-kultúra problémáinak felismerése és lehetőség szerinti megoldása, beletartozik ezen kultúra ápolása, de szerintem az egyéni alkotói életutak, legalábbis azok szociális vetülete nem a Közalapítvány hatásköre. Nem csak helytelennek, de károsnak is gondolom, hogy az elmúlt években súlyosan összekeveredtek ezek a szerepek, s attól tartok, jelentős részben ez a zavar járult hozzá a mértéktelen túlköltéshez is. Amúgy pedig bízom benne, hogy a változó, s remélhetően megerősödő magyar televíziózás sokaknak segít majd.
Az eddigi 25-30 helyett évi 10 játékfilm. Erről beszéltél egy szakmai találkozón a minap. Valóban, kb. ennyi fér el a mozikban kényelmesen. De a filmtörvény a pénzek 51 százalékát játékfilmre javasolja adni.
Igen, ez így van. Eltekintve attól, hogy nem játékfilmre, hanem egészestés produkcióra. Ami azért messze nem ugyanaz.
Olyan pillanatban kell az MMK átalakulását menedzselned, amikor a hagyományos narratív játékfilm és az azt meghatározó technika (celluloid) válságba került, divatjamúlt lett. Egészen új mozgókép fogyasztási szokások alakulnak, új és új hordozók lazítják fel a határokat a hagyományos alkotói és nézői szerepek között, műfajok szakadnak egybe, az internet felborítja a táncrendet, a játékfilmnél például a sorozat és a klip is több tehetséget akkumulál. Mit gondolsz a mozgókép átalakuló dimenzióiról? Hogyan kellene erre reagálnia az MMK-nak?
Nem tudom, volt-e a film történetében olyan időszak, amikor a film éppen ne fejlődésben, átalakulásban lett volna. A 3D vagy a digitális technika most őrületes lépésnek tűnik, de aligha volt ez másként a videó megjelenésének idején sem. Szóval én nem válságnak látom ezt az időszakot, hanem átalakulásnak, fejlődésnek, amire tehetséges emberek tehetséges válaszokat adnak majd, a kevésbé tehetségesek pedig visszasírják a hetvenes-nyolcvanas éveket. Sőt, rosszabb esetben sajnos még meg is mutatják ezt a vásznon. Az MMK-nak csak arra kell válaszolnia, hogy milyen pályázatokat írjon ki és miként bírálja el a filmterveket. Az általad feltett kérdésre szerintem a filmeseknek kell válaszolniuk, már csak azért is, mert épp ők generálják ezeket a változásokat.
Van-e az új Kuratóriumnak stratégiája a televíziók becserkészésére? Hogyan fogjátok meggyőzni őket, hogy mostantól másként legyen, európai módra. Elsősorban: hogy a Közalapítvány megrendelésére dolgozó alkotó ne legyen elszakítva a nézőjétől. Mert most el van szakítva.
Semmi kétség afelől, hogy normális esetben szoros az együttműködés egy mozgóképi közalapítvány és egy köztelevízió között. Ergo: most nem normális a helyzet. De elmondhatom, hogy biztatóak a tárgyalások és erősen reménykedem abban, hogy az átalakuló magyar köztelevíziózás és a Közalapítvány viszonya hamarosan egészen más lesz, akár a finanszírozás, akár az együttgondolkodás terén. És azt is hozzátenném, hogy olyan konstrukciót, mint amilyen legutóbb a televíziós pályázatnak nevezett különös képződmény volt, ahol a Közalapítvány lényegében nyakló nélkül finanszírozott televíziós műsorokat, nos, ilyet szerintem nem volna szerencsés még egyszer létre hozni.
Miközben a műfajok egybeszakadásának korát éljük, nálunk szinte egyáltalán nem készülnek például doku-játékfilmek, doku-animációk, kreatív dokumentumfilmek, animációs elemekkel dúsított fikciók, vélhetően abból az egyszerű okból fakadóan, hogy a kiírás ilyeneket nem ismer. Nem kellene-e másként gondolni a pályázati rendszer által bemerevített műfaji határokra?
A különös az, hogy a kiírások szerint eddig sem volt semmi akadálya annak, hogy egészestés dokumentumfilmek vagy animációs produkciók keletkezzenek. Lehet, hogy működött egy, a hivatalos mögötti információs rendszer, ami ezt tiltotta? Nyilván nem. Semmi akadálya nem volt formálisan eddig sem annak, hogy egy alkotó például dokumentumfilmmel pályázzon szelektív gyártási pályázatra. És egyetértek, erősíteni kell a szinergiát, hiszen ezek a merev határok európai értelemben eltűntek, lejártak. Igaz, látom azt is, hogy éppen azok, akik az úgynevezett kisműfajokban nem feltétlenül az élvonalhoz tartoznak, mintha csak azért szeretnék fenntartani a merev elkülönítést, hogy így védjék a kicsi és savanyú, de mégis csak saját narancsukat.
Körbetartozások, kapkodva elindított, rosszul előkészített filmek, félprofizmus, bedőlt produkciók. Ennek egyik oka vélhetően, hogy az MMK nagyjából tíz éve nem tudja eldönteni, milyen szerepet szán a magyar producernek: vigye el a balhét pénzügyileg, egyébként pedig legyen jó gyártásvezető. Nagyjából itt rekedt meg a történet. Miközben a mostani helyzet is bizonyítja, a rendszernek óriási szüksége lenne a felkészült, professzionális produceri karra. Ám ha nem jutalmazza a jobb produceri teljesítményeket, nem bünteti szigorúbban az elúszott produkciókat, nem teszi egyenrangú partnerré a rendezővel a producert, a helyzet nem fog lényegesen változni.
Egyetértek: a magyar filmnek óriási szüksége volna felkészült, professzionális producerekre. Szerintem egyébként ehhez nem a rendezőuralmat kellene megtörni, illetve nem csupán azt, hanem azt a „hagyományt” is, hogy gyártásvezetők, állami pénzeket csoportosítgató filmesek mondják magukat privát producereknek. Nem tudom, mit értesz azon, hogy a rendszer nem jutalmazza a producereket. A producerek jelenleg a filmek költségvetéséből 8%-os arányban részesülnek, nem beszélve arról, hogy a közpénz magánvagyonba megy át. A körbetartozások, félmegoldások sokkal inkább a kamarai rendszer hiányából fakadnak, abból, hogy ma nálunk bárki mondhatja magát producernek. De felállítani a kamarai rendszert maguknak a producereknek lenne dolga, ez nem közalapítványi feladat. Mi legfeljebb partnerek lehetnénk abban, hogy a majdani Produceri Kamara által kiadott igazolásokat alapnak tekintsük. Én személy szerint ambicionálnám, hogy így legyen. Most legfeljebb az ellenőrző funkciónkat erősíthetjük, s garantálom, hogy fogjuk is.
Milyen tapasztalatokat szereztél a forgatókönyvek állapotáról kurátorságod idején? Íróként van-e elképzelésed arról, hogyan lehet az öröklődő forgatókönyv-mizériát megoldani?
Megítélésem szerint a forgatókönyvekkel az a baj, hogy félkészek és ehhez képest is sok van belőlük. Magyarán: nincs meg a háttere és a kényszere annak, hogy egy forgatókönyv átmenjen a szükséges változtatásokon, nincs meg a rendszere a külső hatásoknak, alakításoknak, nincs meg az ideje a beérésnek. Ehelyett folyton mindenki pályázik, s amint pénzhez jut, már forgatna is. A mi kuratóriumunk éppen azt a célt tűzte ki maga elé, hogy tudatosan végigkövesse egy film útját, s hogy elmozdítsa a mostani arányokat. Hogy sokkal több időt, és pénzt szánjon az előkészítésre. Nem olyan ördöngös dolog ez, csak akarni kell.
Az előző vezetés egyik nagy erőssége volt, hogy rendkívül bátran kísérletezett a fiatalokkal. Rengeteg első film készült az elmúlt tíz évben. Tucatnyi izgalmas pálya elindulhatott. Van-e, lesz-e stratégiája az új Kuratóriumnak az elsőfilmesekre?
Furcsa helyzet ez, mert valóban erénye volt az előző időszaknak, hogy sok fiatal jutott lehetőséghez. Kár, hogy mindez egy olyan túlköltéses technika mellékterméke volt, aminek révén most viszont majd évekig kevesebb lehetőség jut nekik is. Ennek ellenére határozottan szeretnénk létrehozni egy elsőfilmes alapot, de hogy reális lesz-e ez pénzügyi értelemben, még nincs, aki megmondja. Nehéz stratégiáról beszélni egy olyan kenyérboltban, ahol már tegnap, tegnapelőtt megették az összes kenyeret, a holnapi és a holnaputáni szállítmányt is.
Stratégiai kérdés a koprodukciók ügye is. Lesz-e koprodukciós alap? Milyen nagyságrendű? Változik-e a koprodukciós gyakorlat? A beszállás mértéke? Most átlagosan 30 millió, ami nagyon limitált low budget részvételt tesz csak lehetővé a külföldi filmekben.
Beszélhetek szándékokról és elhivatottságról, de mondjam oda minden mondat után: kár, hogy az erre fordítható pénzt elköltötték?
Mit lehet kezdeni a banki finanszírozás jelenlegi gyakorlatával? A bank drága, bizonyos összegen alul nincs is értelme, de zökkenő mentesebbé teszi a forgatásokat, enyhíti a kínzó készpénz-problémát.
A banki finanszírozással semmit nem lehet kezdeni, mert az előző vezetés olyan mértékűre tornázta fel, hogy immár annak kell örülnünk, ha fenn tudjuk tartani. A jelen állapotban minden egyes 100 forintból, ami a Közalapítványba kerül, 20 forint a kamatokra megy el. Nem a törlesztésre, hanem az adósságállomány fenntartására. Éppen úgy, mint az ország adóssága esetében. Ehhez képest kérdezed, mit lehet ezzel tenni? Évek alatt, szívós munkával csökkenteni. Ezt hívják konszolidációnak. Emellett tette le a voksát a mi Kuratóriumunk. Ugyanis vagy ezt választjuk, vagy az angolos távozást.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/08 14-16. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10235 |
