Géczi Zoltán
A Reagan-korszak a hősiesség kultuszát preferálta: a főszereplő sosem tépelődik, dinamit-öklét nem bénítják meg morális vagy szellemi dilemmák.
Rocky Balboa fél kézzel szaggatja szét a vasfüggönyt, James Braddock megnyeri az elvesztett vietnami háborút, Paul Kersey felszámolja a nagyvárosokban elharapódzó utcai bűnözést, John Matrix tankelhárító rakétával tanítja móresre a dél-amerikai terroristákat. A nagy nemzeti pszichoterápia ikonjai egyszerre szólították meg a nézőben rejtőző őskonzervatív macsót, s szolgáltak a Reagan-adminisztráció ideológiájának élő testamentumaként. A ’80-as évtized volt az amerikai zsánerfilmek aranykora. A horror és a tudományos-fantasztikum mellett az akció volt a legkarakánabb műfaj: a hazánkba illegálisan érkező, aggasztó mértékben romló jel/zaj-arányú VHS kazettákon terjedő filmek egy generáció számára szolgáltak izgalmak kiapadhatatlan forrásaként. Nevükben is marcona izomkolosszusok osztottak igazságot irdatlan méretű fegyverekkel, leendő áldozataikat könyörtelen egysorosokkal búcsúztatták. Egyetlen jelenetben magasabb volt a body count, mint a 24 tetszőleges évadjában; a fináléban városokat töröltek le a térképről, vagy felperzselték a fél délkelet-ázsiai dzsungelt. A zeneszerzők a Roland Jupiter szintetizátorokon és a TR-909 dobgépen kívül minden egyéb instrumentumot félredobtak, a producerek pedig egyenesen a testépítő-világbajnokságokról és a full-kontakt karate-versenyekről szerződtették a szépreményű sztárokat – vad tehetségekben pedig nem volt hiány. Nagyvárosi önbíráskodók A ponyva a tömegkultúra részeként jelen idejű műfaj, nem révedhet bele a múltba és nem kalandozhat el a jövőbe, aktuálisnak kell lennie; így az 1980-as évek akciófilmjei is élő korrajzok, amelyekben a ’80-as évek Amerikáját elborító nemzeti pszichózisok – drogpánik, ifjúsági ellenkultúrák, liberális ideológia – jutnak szimbolikus szerephez. A zsáner egyik kedvenc témája a nagyvárosi bűnözés elleni harc, amelynek legfontosabb mozis előfutárai a Piszkos Harry (1971), a Bosszúvágy (1974) és a Taxisofőr (1976) voltak. Az 1980-as évek elején New York City lakossága felduzzadt, ugyanekkor felütötte rút fejét a crack-járvány, ezáltal a bűnelkövetési statisztikákhoz rendelt grafikonok görbéi is emelkedni kezdtek. Edward Koch polgármesteri praxisa alatt drasztikusan leromlott a közbiztonság, de Los Angeles-ben és más nagyvárosokban sem hajthatták elégedetten álomra fejüket a helyi rendőrkapitányok. Az amerikai sajtó számára a baljósan hömpölygő bűnhullám – kiváltképpen a kábítószerrel és a rasszizmussal való összefüggései miatt – eszményi prime time témává vált, a tisztességes WASP polgárok pedig sokkolva fogadták a szörnyű híreket, riadtan követelték a rendőrség erélyes fellépését, s titkon azon fantáziáltak, hogy felbukkan John Wayne, a régi rend bajnoka, hogy megmentse városukat – ideális közeg teremtődött az urbánus igazságosztók számára. A megváltó Charles Bronson alakjában tűnt fel a színen; a Bosszúvágy nyolc év elteltével kapott folytatást a Cannon stúdió jóvoltából, és az önbíráskodás újára lépett építészmérnök második hadjárata oly népszerűvé vált, hogy további három, zuhanó színvonalú epizódot is hozzácsaptak (1985, 1987, 1994). A főszereplő Paul Kersey a nagyvárosi amerikai középosztály semmiféle markáns személyiségjeggyel nem rendelkező, épp ezáltal ikonszerű alakja; a könyörtelen megtorló az elszenvedett veszteségek hatására bújik elő belőle, miután a szemlátomást munkanélküli, feltehetően valamilyen kábítószer hatása alatt álló, javarészt fekete huligánok (köztük a fiatal Lawrence Fishburne) az erőszakos bűncselekmények széles spektrumát (súlyos testi sértés, csoportos nemi erőszak, gyilkosság) követik el családtagjai kárára. Miután a törvény nem tud igazságot szolgáltatni, a férfi urbánus seriffé lényegül át, és a zéró tolerancia elvét gyakorolva lövi halomra egyre fokozódó tűzerő birtokában a huligánokat. Miként a főszereplő, a nálánál rendre két generációval fiatalabb gonosztevők is két lábon járó sztereotípiák, a mai szemmel nézve is rendkívül nyers és életszerű, explicit agresszió (a nemi erőszak-jeleneteket ma már egyetlen producer sem engedné át) pedig teljes körű jogosítványt ad az építészmérnök kezébe. A hozzá hasonlóan az 1970-es évekből áttelelt Piszkos Harry (Az igazság útja, 1983; Holtbiztos tipp, 1988), az egyszemélyes rendőrségi rohamzászlóaljként tevékenykedő „Cobra” Cobretti felügyelő (Kobra, 1986), avagy a kibernetizált Alex J. Murphy (Robotzsaru, 1987) nemkülönben a nagyvárosokat elözönlő söpredék ellen lépnek fel kérlelhetetlen szigorral – a vadnyugati igazságosztók kései leszármazottai regulázzák meg az elfajzott ifjúságot. A dzsungelveterán bosszúja Vietnam rendkívüli törést jelentett az amerikai társadalom számára: első ízben fordult elő, hogy tömegek tüntettek az Egyesült Államok külpolitikája ellen (s ne feledjük, hogy a tiltakozó mozgalom számára példátlan erkölcsi alapot szolgáltatott Dick Nixon dicstelen bukása), a minden szempontból dermesztően költséges kudarc pedig megrendítette a katonai szuperhatalom márványtalapzatát. A veteránokat háborús bűnökkel vádolták, a kötelesség mezején helytálló közlegény mítosza –amely a második világháború után oly erős volt – látványosan megtépázódott: az ártatlan civilek lemészárlásával, gyermekek kárára elkövetett erőszakkal, falvak felperzselésével hírbe hozott katonák közösségi rehabilitációja komoly társadalmi feszültségeket okozott. A Szarvasvadász (1978) és az Apokalipszis, most (1979) az ellenkultúra filmjei voltak, s ha nem volnának a folytatások, bizarr módon ebbe a sorba illeszkedne a Sylvester Stallone főszereplésével forgatott Rambo – Első vér (1982) is, amely utóbb elindította a vietnami tematikában fogant akciófilmek hosszú és kérdéses minőségű, ám egyértelmű politikai-társadalmi üzenettel bíró sorozatát. Az első epizód cselekményét legalább oly mértékben meghatározta a mentálisan ingatag veterán összetört személyisége, mint az akció (Robert De Niro, Dustin Hoffman, Clint Eastwood is szóba kerültek a főszerepre), de a végleges sztori mind a regényhez, mind az első vágáshoz képest radikális változásokon esett át. (A könyvben a leszerelt zöldsapkás kiképzőjét, Samuel Trautman ezredest – vö. Uncle Sam – azért hívják, hogy elpusztítsa hajdani legkiválóbb katonáját; a tesztvetítéseken bemutatott verzióban a címszereplő a zárójelenetben öngyilkosságot követ el.) Ugyanakkor Rambo figurája a széria nyitányában még a vietnami háború civilizált közegben kezelhetetlen, bestiális természetének metaforája – a folytatásokban már az új típusú konfliktus legyőzhetetlen mestere. A leszerelt és kiábrándult, de hazafias érzelmei és lojalitása miatt újból felfegyverkező különleges alakulatos hőskénti ábrázolása divattá vált, a vietnami veteránok becsületét az Ütközetben eltűnt-széria (1984, 1985, 1988) és hasonszőrű ponyvák igyekeztek újjáépíteni, miközben már alakot öltött az új fenyegetés, a nemzetközi terrorizmus. Az előzőkből jól ismert Chuck Norris (Tomboló terror, 1985; Delta kommandó-sorozat), valamint Arnold Schwarzenegger (Kommandó, 1985) váltak az első anti-terrorista filmek sztárjaivá: magasan képzett special opsok, akik a világ valamennyi pontján kiállnak az amerikai érdekekért (azt, hogy hajlandóak kockáztatni az életüket, az egyvágányú dramaturgiai miatt volna túlzás kijelenteni…), és csupán ideológiai alapra helyezkedve is képesek bármikor csurig tölteni egy hullaházat. Dilemmák nélküli világ A ’80-as évek akcióhőse Piszkos Harry szteroidokkal felpumpált, végletekig öntudatos, politikailag elkötelezett gyermeke. Véres kalandjai a Reagan-korszak szellemiségének megfelelően a legcsekélyebb liberális kilengéstől is mentes, esetenként a rasszizmusig őskonzervatív darabok, karakterépítésük és dramaturgiai perspektívájuk egyértelműen a republikánus Amerika kétpólusú világképét tükrözi. A gazemberek dél-amerikai diktátorok, vietnami vagy szovjet katonatisztek, sejtetve vagy kimondva: kommunisták; utcai erőszaktevők, drogkereskedők, terroristák, anarchista söpredékek, a Pax Americana megátalkodott ellenségei. Kultusza a cselekvő hős kultusza: a főszereplő sosem tépelődik, dinamit-öklét nem bénítják meg morális vagy intellektuális dilemmák. Ezek a magányos, esetenként akár a rendszeren kívül is dolgozó figurák a ’80-as évek akciófilmjeiben egymaguk is képesek voltak helyrehozni mindazt, ami a történelem során elromlott, hitet téve amellett, hogy ha megteremtődik a köztiszteletben álló vadnyugati seriff acélos moráljának, a vasakaratnak és a kellően elsöprő tűzerőnek szentháromsága, úgy semmiféle probléma nem maradhat megoldatlan. „I’m back” Ahogy a megelőző évtized héroszai sem találták helyüket az 1980-as években (lásd Őfelsége leghíresebb duplanullás ügynökének tanácstalan téblábolását), az aranykor akcióhősei sem tudták megőrizni a közönség verejtékkel kiharcolt szimpátiáját. A nézői igény fokozatosan az árnyaltabb figurák és a kidolgozottabb konfliktusok felé fordult, a gránitkemény izomembereket háttérbe szorították az intellektuálisabb, mélyebben rétegzett karakterek. A korszellem és a politika változásával Stallone, Schwarzenegger, Norris és társaik szalonképtelen figurákká devalválódtak, az emancipáció közegében bénítóan túlhaladott volt bárdolatlan hímsovinizmusuk, amelyhez bizarr módon homoszexuális utalások sokasága járult (bár a titánokhoz mindig társítottak egy-egy bombázót, köztük szexuális aktusra sosem került sor a vásznon; ellenben a montázsokban centiről-centire bemutatta a kamera a kigyúrt izomzatokat, a finálékban pedig rendre félmeztelenre vetkőzve feszültek egymásnak az ellenlábasok). Az akciófilmek megkomolyodtak, így a főszereplőkkel szemben nem csupán a célzott lövések leadása, hanem a lélektani sebezhetőség is elemi elvárássá vált. A 2000-es évek cinikus, egyértelmű iránymutatások nélküli közegében már sem a hősök, sem ellenfeleik nem lehettek ennyire banális figurák, a forgatókönyvírók pedig megfosztották a nézőt a feltétel nélküli bizalom lehetőségétől: ezekről a hősökről egyetlen röpke snittben kiderülhet, hogy már rég eltévelyedtek a jó és a rossz között húzódó morális szürkezónában (lásd a Bourne-sorozatot, vagy a távol-keleti konfliktusok aktuális filmjeit), és esetükben a kudarc bekövetkezte sem kizárt. Ám időközben felnőtt egy generáció, amely egykoron gátlások nélkül élvezte a hajdani ponyvát, megcsömörlött a CGI-animációra épített, moralizáló akciófilmektől, és szentimentális érzelmeket táplál a reagani akciómozik markáns szexepilje iránt. Az elmúlt években bizonyosságot nyert, hogy a közönségnek szüksége van a bevált archetípusokra, és a ’80-as évek lassan visszasettenkednek a hátsó bejáraton. A Rocky Balboa (2006) és a John Rambo (2008) sikere vagány ikonná tette a korábban menthetetlen őskövületnek titulált Stallonét, aki a The Expendables című akció-himnusszal kíván emlékművet állítani a műfajnak. Már vetítik a mozik az Antal Nimród által rendezett Predátorokat, a Robotzsaru előkészületben lévő újraforgatását Darren Aronofskyra bízná az MGM, tárgyalás alatt áll a Menekülés New Yorkból és a Mad Max feltámasztása, miközben – nálunk leginkább a radar alatt, számottevő visszhang nélkül – folyamatosan érkeznek a régi zsánerfilmek modern parafrázisai (The Tournament, 2009; Doomsday, 2008; Death Race, 2008). A kultikus hősök nem haltak meg – csak újratöltötték fegyvereiket, hogy húsz év múltán visszatérve hirdessék az aktuálpolitikai motívumokkal átitatott kortárs akcióponyva diadalát. Kazettában: Cannon Stúdió A korszak legendás gyártója és forgalmazója az 1967-ben alapított The Cannon Group Inc. stúdió volt, amely legalább kéttucatnyi meghatározó zsánerfilmet készített – a kék cégembléma láttán ma is elmorzsol a szeme sarkában egy könnycseppet az oldschool akciófilmek szerelmese. A Cannont 1979-ben félmillió dollárért vette át két izraeli filmes, Menahem Golan és Yoram Globus; a Londonban és New Yorkban iskolázódott Golan veterán vadászpilóta volt, leszerelése után Roger Corman mellett asszisztenskedve sajátította el a low budget B-filmek készítésének mesterfogásait, és átütően sikeres filmeket készített Izraelben (mint az 1978-as Eskimo Limon). Szigorúan produceri szemlélettel igazgatta a céget, s érzékeny füllel halván meg a kor szavát, stratégiai értékesítési felületként kezelte a VHS-piacot. Bár igazgatói tevékenysége alatt a Cannon úgymond komoly filmeket is világra segített (együttműködtek például John Cassavetes-szel, Franco Zeffirellivel), a kereskedelmi főcsapást a ponyva, az újrafogalmazott exploitation jelentette, amelyet a nagyvárosi férfiaknak szántak: így Golan gondolkodás nélkül hágta át a jó ízlés és a korrekt fogalmazás szabályait, miközben kiváló érzékkel találta meg a fókuszközönség számára izgalmas témákat. A növekvő nagyvárosokban elburjánzó erőszak (Bosszúvágy-sorozat, Cobra), a véres keleti egzotikum (Amerikai ninja-sorozat, Véres játék, egyéb harcművészeti filmek), az elvarratlan szálak miatt spekulációk sokaságát kínáló vietnami háború (Ütközetben eltűnt-sorozat), a világ közvéleményére sokkszerű hatást gyakorló nemzetközi terrorizmus (Delta Force-sorozat, Tomboló terror) mind a ’80-as évek meghatározó jelenségei voltak, bárki számára értelmezhető, könnyen és egyszerűen kitermelhető nyersanyagforrások. A Cannon, mint a trash-filmesek általában, igen szigorú feltételek mellett, egyszersmind igen nagy rugalmassággal működött. A cég a rendezőket alkalmazott szakembereknek tekintette, a közönségigény engedelmes kiszolgálóinak, de nem aggodalmaskodtak különösebben az erőszak és a korhatár-besorolás, vagy a radikális politikai kinyilatkoztatások miatt. A B-filmek protokollja szerint a sikeres mozik kötelező folytatásokat kaptak, sőt, az is megesett, hogy a költségek csökkentése miatt egyszerre forgattak két epizódot (ez történt az Ütközetben eltűnt 1. és 2. részével, amelynek egy jó érzékkel meghozott, hirtelen produceri döntés okán a folytatását küldték először forgalmazásba, az eredettörténetet pedig második epizódnak hagyták). A korszak akciófilmes divatját a Cannon Stúdió formálta, nagyban hozzájárulva Stallone, Norris, Bronson, Van Damme karrierjéhez, de az igazán ambiciózus üzleti vállalkozásait (Superman 4, Masters of the Universe, Pókember, Amerikai kapitány), amelyek a hollywoodi nagyok közé emelhették volna, sorozatban bebukta. Menahem Golan tíz mámorító év után lemondott a CEO pozíciójáról, s cég pedig nem sokkal élte túl távozását, s hajdani sztárjaival együtt tűnt el a filmipar süllyesztőjében.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/08 44-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10234 |
