Muhi Klára
A magyar filmgyártás gyökeresen átalakult a 2000-es években. Bár a színvonal ingadozik, a nézők fogynak, de a világ kíváncsi ránk, s rég nem készült ennyi film, mint napjainkban. Hogyan épült ki a MMK ma ismert támogatási rendszere?
Csak a legfontosabb tényeket említem, ami gyökeresen új helyzetet teremtett a ’90-es évekhez képest, és egyértelműen a Te elnökségedhez kapcsolódik: a Filmtörvény –, benne a 20 %-os adókedvezménnyel –, a produceri felelősség kialakítása, az egyre meghatározóbb nemzetközi koprodukciók bővülése, valamint, hogy maga az MMK egyszerű alapítványból komoly tulajdonossá vált. A magyar film legtöbb szereplője ugyanakkor reformokat akar. Hogyan, merre kellene tovább lépni?
Abban biztos vagyok, hogy a magyar filmben is korszakváltáshoz érkeztünk, ha nincs a politikai változás, akkor is. Az MMK elmúlt 8 éves működését azzal szemléltetném, mintha fölépült volna egy nagyüzem. Most pedig végig kell gondolni, hogyan működjön mindez optimálisan. Az MMK egyébként lépésről lépésre lett azzá a tőkeerős szereplővé, aminek ma ismerjük. Tőkeerőn nem csak a pénzt és a tulajdont értem (MAFILM, Filmlaboratórium), hanem a megbízhatóságot is. Azt a tényt, hogy minden évben bizonyos összeggel garantáltan ott állt számos produkció háta mögött. Az utolsó években a nemzetközi forgatások alapjai is kialakultak. Most nyilván újra kell gondolni sok mindent, a szervezetet, a működtetést, az átláthatóságot, az emberekhez való viszonyt. Mert ez itt már egy nagyüzem. És semmiképp nem lehet úgy működtetni, mint egy háztáji gazdaságot.
Törvényszerű volt-e, hogy az MMK egy ilyen mammut-alapítvánnyá váljon? Külföldön sokkal kisebb filmes alapítványok működnek sokkal szerényebb ambíciókkal.
Vagyis miért kell nekünk ennyi film, ekkora filmművészet, ennyi foglalkoztatott ember? Logikus és fontos kérdés, amire nem egyértelmű a válasz.
Amit esetleg csak a filmtörténeti hagyomány magyaráz? Az a furcsa körülmény, hogy ebben a kis országban 100 év óta – csodálatos virágkorokat produkálva – minden korszakban túltengett a filmes ambíció?
Attól függ, mihez képest mondod ezt. De anélkül, hogy ebbe belemennénk, egyet biztosan tudok: csak az egészséges önszerveződés és működtetési gyakorlat alapján tud kiderülni, hogy esetleg bizonyos ágazatok túlnőttek. Most szándékosan beszélek ilyen üzemszervezői zsargonban. Ha elvileg szeretné ezt valaki eldönteni, akár a politika, akár alkotói csoportok, akár az MMK új vezetősége, az semmi jóra nem vezet. A magyar filmipar és filmművészet mai formájában, ahogy ismerjük, lépésről lépésre épült fel. Egyik probléma húzta elő a másikat, amire újabb és újabb válaszokat kellett adni. Eddig a pontig logikus volt az expanzió. Én is úgy gondolom egyébként, hogy innen tovább már nem nőhet.
Miért? A magyar film jelenleg kicsit kerül csak többe, mint a budapesti Operaház. És a filmtörvénnyel egy időben megígért 10 milliárd forintnak csak a feléből gazdálkodik.
Szerintem azért nem nőhet tovább, mert egyszerűen nincs több tőke. Másrészt körülbelül ennyi embert lehet ebben az iparágban foglalkoztatni, ez az a méret, amibe még belefér a hagyomány és az újítás is, ami csendet, békét és működést tud teremteni. Innen persze sok út vezethet sokfelé, sokféle koncepció mentén. A filmművészetben különlegesen gyorsan zajlanak a változások. Mi a legokosabb periódusunkban sem tudtuk, hogy egy-másfél év múlva milyen kihívásokkal kell szembe néznünk.
Az MMK, és nyomában a magyar film méretváltása különösen a ’90-es évekhez képest tűnik attraktívnak.
A rendszerváltás körül ez egy olyan szakma volt az 1 milliárd 200 millió körüli tőkéjével, ami egy vidéki kultúrház szintjén ellátott bizonyos feladatokat. Sokkal kevesebb alkotó, sokkal kevesebb produkció – meg is látszott a színvonalon –, egyszóval nem volt érdemes idejönni. A műfaj politikai függetlensége sem volt különösebben vonzó, mert nem voltak még ilyen éles politikai harcok, mint lettek utóbb. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy ki tudtuk küzdeni a 100 %-os támogatottságú Filmtörvényt. Ebből a szempontból tíz év óta sokat durvult a helyzet, s nekem például rengeteg energiámat vitte el, hogy ide eddig nem jött be a politika, az országos hangulattal ellentétben a filmszakmát nem törte ketté a politikai acsarkodás. Amikor az MMK elnöke lettem, az Alapítvány még messze nem volt ilyen súlyú. A Kuratórium negyedévenként ült össze, a pályázatokról a szakkollégiumok döntöttek, a gazdasági részleg megvizsgálta a megvalósíthatóságot, s ha minden rendben volt, a produkció elindult. Aztán lépésről lépésre teljesen megváltozott az MMK jogi környezete, a filmre egyébként is szinte minden törvényi változás hatással van. A kapitalizmus rendje szerint kezdtek kialakulni a felelősségi viszonyok, az Alapítványból Közalapítvány lett, ma már mindenben a Kuratórium dönt. A Kuratórium tagjai, s maga az elnök egy személyben teljes anyagi felelősséggel tartozik mindenért. Sokan ezért is nem vállalták a kuratóriumi tagságot.
Mit jelentett a felelősségnek ez az áthelyeződése a filmekről szóló döntések napi gyakorlatában?
A szakkollégium döntésein a Kuratórium nagyon keveset változtatott, ha igen, annak elsősorban gazdasági okai voltak –, például nem láttuk megbízhatónak a pénzügyi konstrukciót, vagy nem stimmeltek a koprodukciós szerződések –, tehát a változtatások többsége racionális, „vállalati” megfontolásból történt. A forgatókönyvről mi sosem mondtunk véleményt, mindig a rendszer egészének fejlődését és működőképességét tartottuk szem előtt. Hogy ki, hogyan juthat filmhez, az erről való gondolkodás e pillanatban megint fölhorgadt, de ez nyilván a választások miatt van így. Mintha újra előkerülne, amit a Filmtörvénynél végigjártunk, hogy melyik műfaj vagy terület mennyi pénzhez juthat, mik lehetnek az elosztás arányai. Elképzelhető, hogy mindezt keményen, de nem egymás ellenében, újra kell tárgyalni. Ez a szakma többé nem lehet egy kiscsoportos, veszekedő társaság.
Az MMK egész eddigi működését végigkísérte egy másik probléma, a műhelyek kontra producer dilemma. Az általad vezetett MMK 8 éven át felemás válaszokat adott erre a kérdésre.
Ez egy őskori dolog, amit megint csak organikusan, a praxisból kiindulva kellene kezelni. Mert nemcsak a nézők, az ízlés és a filmhez való viszony változott meg az elmúlt években: ma már nem azt várják egy filmtől, amit a ’90-es években, más helyet foglal el a film a kulturális palettán. De az alkotók igényei is megváltoztak az alkotási folyamattal kapcsolatban, például hogy hogyan gondolják az összeműködést másokkal.
A Filmtörvény évében föllobbant a „műhelyprobléma”. Az MMK jelentős műhelytámogatásokat osztott szét, miközben a produceri rendszer is épült.
A műhely ’89 előtt politikai konstrukció volt, közvetítő közeg a nagypolitika és az egyes alkotó között, mozgástér, ahol kimondhattál dolgokat. A műhelykérdésre csak úgy lehet gondolni – s ezt azzal együtt mondom, hogy elvetemült avantgárd vagyok a művészetben, ugyanakkor nagyon racionálisan tudok gondolkodni a szervezésben –, hogy ez vagy kialakul, vagy nem, nem lehet erőltetni. 50 éven alul szerintem nem nagyon van rá fogadókészség, de lehet támogatni. Bár a fiatalok közözött is nagy a szórás, ez napi tapasztalatom az egyetemen. Vannak osztályok, akik igénylik a lázas közösségi munkát, és vannak, akik menekülnek tőle. Valóban volt két év, mikor támogattuk a műhelyeket. Beadtak mindenféle ötletet azzal, hogy majd megbeszélik, elvitt egy csomó pénzt, nem lett belőle semmi. Mert a kérdés fordítva áll – és ez a menedzsmentre is igaz: neked kell tudnod felmérni, ha van egy feladatod, hogy alkotó partnerként kire van szükséged.
Visszatérő konfliktus volt a pénzelosztásnál, hogy a kisműfajok – az animáció, a dokumentumfilm, a kisjátékfilm – folyton hátrányban vannak. Hogy az elosztási rendszerben a játékfilm túlsúlyos.
A filmgyártásban a játékfilm az egész világon „túlsúlyos”, ahogyan például a könyvkiadásban a regény előnyt élvez a versek rovására. Egyébként, ha egy nagyobb szervezetet vezetsz, mindig kilökődik egy-egy ilyen szó, ami nem jelent valójában semmit, de komoly jelzés a menedzsmentnek, hogy a kommunikációs vagy irányítási rendszer működésén változtatni kell. Esetleg új kiegyezést kell kötniük a filmszakma szereplőinek az elosztási arányokról. Az a fontos tehát, hogyan tartod működőképes egyensúlyban a gyártási és szellemi ambíciókat.
Ezzel együtt, a kis műfajok állapota stratégiai fontosságú kérdés. Az animációs film például mely rendkívüli teljesítményt nyújtott a ’89 előtti rendszerben, nagyon mostoha helyzetben van már 20 éve, és azóta sosem merült fel komolyan, hogy ez másként legyen.
Pedig az animációért szerintem sokat tett az MMK, támogatja a Kecskeméti Animációs Filmfesztivált, a frissen pályára lépőket, a főiskolás filmeket, egy-két egészestés film is elkészült az utóbbi években. Persze a televíziót, ami ’89 előtt a műfajt felvirágoztatta, nem tudtuk pótolni. De még nagyobb gond, hogy az animáció időközben rettentően megdrágult. 2 milliárd Ft körül van ma egy egészestés animáció Európában. Ráadásul felvenni a versenyt a Shrekkel, a Jégkorszakkal, az Avatarral, én erre kevés esélyt látok. Mi ehhez a műfajhoz nem vagyunk elég tőkeerősek. Másrészt az animációban már tényleg minden koprodukcióban történik. Svédek rajzolják, ukránok színezik, finnek keverik. Ezek a kapcsolatok nálunk még nem alakultak ki eléggé, azzal együtt, hogy a magyar animátorok egyébként remek résztvevők a nemzetközi piacon. De hogy többségi producer lehess egy egészestés animációs filmben, ahhoz nagy tőkeinjekcióra lenne szükség. Annak a vezető pozíciónak a visszaszerzésére, amit hajdan a Pannónia képviselt, a jelenlegi gazdasági feltételek között én ma semmi esélyt nem látok.
Visszatérő gond évek óta, hogy a gyártásközpontú elosztási rendszerben nem jut elég forrás az előkészítésre és a forgalmazásra. Ezért a forgatókönyvek éretlenek, a forgalmazás válságban van, nem professzionális.
Az, hogy egy film miképpen készül el, valóban komoly reformra szorul, ezt én nem tagadom. De egy határon túl a producer hiába vitatja meg a munkatársaival a forgatókönyvet. Sokkal többet kellene dolgozniuk azon, hogy meddig kell fejleszteni egy tervet, mikor dördülhet el a startpisztoly, mikor jön rá az alkotó, hogy amit elképzelt, az számos ponton esetleg megvalósíthatatlan. Mindez ma még nincs alaposan átgondolva. Az elindulás körül nagyon sok linkség van a producerek és a rendezők oldalán is. Ezt központilag előírni és ellenőrizni igazából nem lehet. Annak érdekében, hogy ezen változtassunk, komoly szakmai köröket sértve támogattuk egy új forgatókönyvíró egylet létrejöttét, pitchingjeit, workshopjait. Ezt a klasszikus dramaturg szemléletű alkotók például nagyon nem szerették, én viszont abszolút kiálltam mellette. 20 milliós keret állt rendelkezésre, hogy miután a szakkollégiumok elfogadták a forgatókönyvet, ám a produkció úgy érzi, kellene még rajta javítani, az MMK támogatásával 2-3 millió forint erejéig írót, szkriptdoktort vehessen a produkció igénybe. Senki nem élt a lehetőséggel. Ugyanis abban a pillanatban, amikor azt mondjuk, mehet, mindenki elkezd forgatni. A producerek és rendezők többsége ma csak odáig lát, hogy gazdaságilag le lehet-e a produkciót szervezni. És ez a kapkodás, kiforratlanság persze látszik a filmen. Ezért kellene többek közt az ipart, a szakmunkásokat, a stábok megszervezését és magukat a rendezőket is professzionálisabb állapotba hozni.
Az biztos, hogy személyesen már nem tudod végigvinni a MAFILM-hez kapcsolódó szakemberképző stratégiát. Mi lett volna ennek a magja?
A magyar filmipar e pillanatban azon kevés kulturális területek egyike, ahol komoly munkaerőhiány van. Itt nem elbocsájtanak embereket, hanem lámpással keresik a folyton megújuló technikához értő szakembereket, de ácsokat, díszletépítőket, kellékeseket, berendezőket, sminkeseket is. Ehhez képest én ahány vitán részt vettem, cikket olvastam, az elképzelések 90 %-a mindig a pénzről, vagy a vezető művész elit problémáiról szól, de alig esik szó a szakembergárdáról, illetve a szakmába frissen belépő fiatalokról. Pedig a magyar filmben folyamatos az utánpótlás, 38 nagyjátékfilmes, több száz kisfilmes, animációs- és dokumentumfilmes indult el az elmúlt nyolc év alatt. De hogyan kellene őket belenevelni a rendszerbe? Lehetne-e például a Róna utca egy továbbképzési centrum? Az utolsó időszak tervei elsősorban erről szóltak. Mert szerintem ezek legalább olyan horderejű kérdések, mint az, hogyan születik a film szellemileg, vagy milyen módon osztjuk el rá a pénzt. A professzionálisabb stábok létrejöttét az MMK is ösztönözhetné, például, ha a Róna utcát filmes szakmunkásképző központtá tenné. Jelenleg ugyanis csak asszisztenst, segédoperatőrt, kameramant képeznek itt. És igenis, vissza kellene állítani a gyakornoki rendszert a stábokban, ösztönözni a produkciókat, hogy jutányos áron kezdőket alkalmazzanak gyakornokként.
Kőrösi Zoltán új MMK-elnök programjából két fontos elemet említek. Több forrást kellene csoportosítani az előkészítésre, viszont kevesebb filmet készíteni. Egy haszna biztosan lenne ennek, hogy megszűnne a low budget mizéria.
Mindannyian éreztük ezeket a problémákat, de hiányolom az elképzelésekből a távlati fejlesztési megoldásokat. Mi legyen például az iparral, a szakembergárdával, a fiatalokkal? Legyen kevesebb film? Jó! De mi legyen a munka nélkül maradt filmesekkel? Ma mindenki – jórészt egzisztenciális félelemből – kicsit a saját érdekét fölnövesztve, általános krízisképet produkál. Ami hamis. Nincs általános krízis, van viszont jelentős kockázat. Egy technicizált világ, ahol senki nem tudja, mi lesz a szerepe a filmnek öt év múlva, lesz-e hely, ahol levetítik, de neked most kell beleölnöd a pénzt. Csak nálunk a technika, egyáltalán a filmipar szélsebes fejlődésével valahogy senki nem számol.
A távlatos gondolkodást egyébként az egész szakmából hiányolom. A filmipar szellemi elitje jelenleg önző módon a producerek és rendezők érdeke szerint gondolkodik. Pedig a produkciók szervezettsége, színvonala, belső hangulata komoly hatással van a filmek minőségére.
Miközben nem fér el a sok magyar film a moziban, a producerek szerint a legtöbb produkció alulfinanszírozott.
Nincs a világon producer, aki azt mondja, hogy nem az. 1964-ben, mikor Jancsó az Így jöttemben azt kérte, szeretne még egy helikoptert, hogy fölülről is lássuk, hogy fut a gyerek a film végén, Bajusz Józsi azt mondta – Óvári Lajos mellett ő volt a kinevelője sok mai producernek – „Mikikém, van helikopter, de vagy két nappal kevesebbet forgatsz, vagy nincs az a tömegjelenet a foglyokkal.” Mióta világ a világ, ez így megy. Nem tudom, mi az, hogy alulfinanszírozottság, mert nem tudnál annyi pénzt adni, hogy ne költse el valaki, ha lehet. Arról kellene gondolkodni inkább, hogyan lehet kialakítani egy egészséges mércét, hogy mire mennyi kell, hogyan éri meg. Hogy ne kelljen például egy díszletet lebontani és újraépíteni, mert a rendező azt mondja: „Gyerekek, én nem ide képzeltem!”.
Kritikusként, nézőként a filmszakma alulfinanszírozottságán én azt értem, hogy a filmszemlék teli vannak kisléptékű kamarafilmekkel – most a színvonalról ne beszéljünk –, amiket máshol tévéfilmnek neveznek.
A románok a háromszereplős filmjeikkel lettek világhírűek, szóval nem ezen múlik. De értem a felvetést. Ám ha kevesebb film készül, mit tudsz ígérni annak, aki nem forgat, mit mondasz, miért nem dolgozhat? Hogyan teremtesz egyensúlyt a szakmában? Akkor fel kell építeni egy rendszert, ahol egymás filmjeiben dolgoznak az emberek, vagy meg kell egyezned a televíziókkal, mert különben munkanélkülivé teszed őket és fellázadnak. Én azért vagyok ezekkel a vitákkal zavarban, mert általánosak. De hány rendező van például ma a szakmában, aki idegileg nem omlik össze attól, hogy az elfogadott könyvét akár négy-öt évig nem forgathatja le? Aki ugyanolyan frissességgel áll neki ugyanannak a könyvnek öt év múlva. Vagy nézzük a nagyobb produkciókra való vágyat. Négyszáz katonát kellene felvezetni a hegygerincre, két nap van rá, nyolc jelenet. De elered az eső, agyagos a talaj, csúszik, és te lentről forgatod. Nem sok asszisztenst ismerek, akire rá merném bízni a dolgot. Könnyű kijelenteni, hogy kevesebb, drágább film legyen. De ahhoz professzionális szakemberek kellenek.
Ebből az ördögi körből, ami újratermeli a professzionalizmus hiányát, a nemzetközi koprodukció tűnik kitörési pontnak. Sok koprodukció van, de többnyire nem igazán jelentős a magyar beszállás. Csak a low budget részvétel biztosított itt is.
Azon nem érdemes vitatkozni, hogy kevés a pénz, mert nem lesz több. Szállj be olyan low budget-be, amivel feltűnsz, nem megy máshogy. Egyébként, hiába teszel bele pénzt, ha nem vagy benne a nemzetközi filmiparban. Márpedig nálunk nincsenek megkötve a legfontosabb nemzetközi egyezmények. A németek még nem parafálták, a franciákkal nincs aláírva, az olaszokkal alá van, de nem tartják be, a románokkal lenne a legfontosabb, mert ott eddig szinte minden produkciónk zűrbe keveredett, de a tárgyalás még el sem indult.
Volt-e kapcsolatod a külföldi – például a lengyel, német, román – alapítványok vezetőivel?
Csak minimális. Mert ez megint egyfajta organikus fejlődés eredménye kell, hogy legyen. A külföldiek ugyanis olyan támogatásba nem mennek bele, miszerint az MMK kizárja, hogy nálunk például egy német film pályázhasson.
De miért zárná ki?
Mert lázadna ellene a magyar rendezők háromnegyede. A producerek egyébként kisebbségi producerként rendszeresen beszállnak koprodukciós filmekbe, ezért teremtettük meg a koprodukciós alapot. Szóval ez működik, de nem a megfelelő szinten, nem igazi hozzáértéssel. Egyébként azt gondolom, a low budget produkciókat igenis meg kell tartani, hogy állandóan jöjjön a friss fuvallat. Mert a nagyobb nemzetközi koprodukciókban óhatatlanul kialakul egy dramaturgiai sémarendszer. És ami az amerikai filmben működik, mert olyan különleges színészeik vannak, hogy nem tűnik fel, hogy mindig ugyanazt látod, az itt előbb-utóbb megbukik. Az európai filmkészítés sémája nem működik, pedig erre tettek a producerek, a szkriptdoktorok, mindenki, mert egyszer csak a filmek elkezdtek vészesen hasonlítani egymásra. Tehát ez nagyon érzékeny terület, a hazai ízeket nem szabad kihagyni belőle. Minden radikális változtatásnak meg kell tehát gondolni a következményeit. Ezért volt nehéz például a Filmtörvényt összehozni. Mert mindennek ezer vetülete van. Te kimondasz egy művészi érvet, a másik azt mondja, jó, legyen így, de akkor teremtettél 1500 munkanélkülit.
Ez az a szemlélet, ami ugyan logikus, szimpatikus, de végső soron piac-, és nézőellenes. Márpedig a legsebezhetőbb pontja a magyar filmnek a nézőszám. És a nézőszám szoros összefüggésben van ezzel a szakszervezeti mentalitással.
Semmilyen összefüggésben nincs! A nézőszám egy speciális, összetett probléma. Az egész világon válságban van a mozizás, ugyanis mindenki felköltözött az internetre. Egyébként pedig tudsz még egy országot Európában, amelyik 150 dokumentumfilmet gyárt egy évben? S ahol elmondhatják, hogy dokumentálva van, ami ott történik?
A magyar dokumentumfilm sajnos igen felemás módon dokumentálja a magyar valóságot.
Kérdés, hogyan lehetne ezen változtatni? Például felismerve, hogy a dokumentumfilm legalább olyan átgondolt dramaturgiát igényel, mint a fikció. Szakítani kell az „a valóság úgy érdekes, ahogy van”-felfogással, mert azt dokumentálásnak hívják és nem dokumentumfilmnek. De ha ezt kimondod, máris új stratégiára van szükséged, új megállapodásokra, mert azok a dokfilmek, amik a Spektrumon, vagy a Discoveryn mennek, legalább olyan drágák, mint egy magyar játékfilm.
Miért hagyott bennünket békén eddig a politika? Mert elvégeztük helyettük a munkát, a szelekciót, a munkaerő fönntartását. Többezer értelmiségi dolgozik a filmszakmában. Cserébe nekünk kell eldönteni, ki csináljon esetleg olcsóbban dokumentációt a NAVÁ-nak, vagy különböző társadalmi testületeknek, s ki csinálhat valódi dokumentumfilmet a Spektrumnak. És mellébeszélés, ha csak azt mondjuk, nincs elég pénz a dokumentumfilmre.
Egyébként, a műfaj védelmében mondom, tessék tudomásul venni, lehet, hogy a dokumentumfilmnek nincs elég sok nézője, lehet, hogy gyengébb, mint lehetne, de rengeteg kisközösséget érint! Talán nem is az MMK segítségével kellene ezt a műfajt művelni. Egy biztos, nem lehet kidobni az ablakon, csak mert kevesen nézik. Az MMK egyébként ebben a műfajban bizonyos értelemben átvette a szociológia, az igényesebb publicisztika, a televíziós újságírás feladatát. Ha végiggondolod, szellemi értelemben az MMK, tetszik, nem tetszik, fölvállalta a rádióból, televízióból, újságból egyre inkább kiszoruló fontos problémafelvetések, dokumentációk, hangulati beszámolók megrendelőjének szerepét is.
Valójában azt a közszolgálatiságot, ami a médiából mostanra szinte kiveszett.
S aminek végül nem tudott stílust adni. Vagy aminek egy egészséges médiatörvény megléte esetén mégsem nálunk lenne a helye, hanem a televíziókban, a médiában, ahol egyébként rögtön más stílusra kényszerülsz, például azért, mert megmondják, hány perces lehet az anyagod.
Visszatértünk a túlzott ambíciókhoz. A MMK „vízfejűsége”, vagy „kisgömböcsége” ezek szerint mintha szoros összefüggésben lenne a mai magyar médiumok elégtelen szerepvállalásával.
Igen, de mindez nem ok arra, hogy az MMK ezt a szerepét feladja. Én legalábbis nem adnám fel.
A gond csak az, hogy az MMK nevű „anomália” könnyűszerrel megszüntethető egyetlen politikai döntéssel. Megváltoztatom a Filmtörvényt, kiürítem a költségvetési helyét.
És akkor mi van? Az kinek jó? Ki nyert vele?
A büdzsé, 5 milliárdot. Lehet belőle óvoda.
Minden megtehető. Csak ez sokkal nagyobb vihart kavar, mint hogy megérné. A magyar filmek ma körbejárják a világot. Az írók mellett nekünk vannak a legjobb nemzetközi kapcsolataink. Megint jó nevünk van. Kinek jó ezt tönkretenni? Egyébként bármit elsorvaszthatsz, a kultúrát nem tudod. Ha bezárod a színházat, lesz underground színház. Ha betiltod az irodalmat, lesz szamizdat. A kultúrát nem lehet megszüntetni, mert jönnek az új generációk, akik egyszerűen azt gondolják, hogy te hülye vagy. Egy öreg hülye, és kész. A kultúra olyan, mint a gyerek. Bezárod a szobába, kimászik az ablakon, és megszökik, vagy a képedbe röhög.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/07 14-17. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10232 |
