Sepsi László
A mai fantasy visszatérő motívuma az analóg és a digitális képrögzítés szembenállása. A képmás halhatatlanságát immár a pixelek biztosítják.
A fantasy műfajának mesevilágai születésüktől fogva szükségszerűen összefonódtak az adott korszak csúcstechnológiáját jelentő speciális effektusok történetével, legyen szó az eredeti Elveszett világ stoptrükkökkel teremtett dinoszauruszairól, a Star Wars makettjeiről vagy az elmúlt évek CGI-vel létrehozott fantáziauniverzumairól. Napjaink fantasy-filmjei megannyi magasröptű értekezés a digitális leképezés természetéről: kalauzoljanak akár soha nem létezett mesevilágokba (Titánok harca, Szikraváros, Az arany iránytű), tárjanak fel a hétköznapi felszín alatt rejtőző varázslatos univerzumot (Ink, A Spiderwick krónikák, Alkonyat) vagy mutassák fel a mindennapokba betörő fantasztikum pusztítását (Csodakavics), közös nevezőjük, hogy újra meg újra rácsodálkoznak a digitális képalkotás ezerarcúságára. A kortárs fantasy alakváltó vagy éppen alaktalan monstrumai – a Perzsia hercegének assassinjaitól A Spiderwick krónikák ogrekirályán át a Tintaszív Árnyékáig – a millió formában megjelenő CGI fenyegető megtestesülései, miközben a számítógépes képalkotás az időtlenség kecsegtető ígéretét is elorozta a hagyományos képalkotástól: a halhatatlanság immár nem a celluloid képmás, hanem a digitális világ sajátja, az öröklétet és az idő kicselezését egyedül a pixeluniverzumokba való belépés garantálja.
Az idő sodra
A fiatalabb korosztályt célzó fantasy, Peter Pan Sohaországától Bradbury visszafelé forgó körhintájáig, a gyermekkor elhagyásának sokkjára rátapintva korábban is előszeretettel teremtett az időn kívülre helyezett mesevilágokat és ábrándozott az idő megállításáról vagy éppen visszafordításáról. A fantasztikum és a digitális képalkotás összefonódásának köszönhetően az örök fiatalság éppen annyira eredménye a fantasztikus univerzumokba való belépésnek, mint a digitális képpé válásnak. A Holdhercegnő hősnője a pixeltengerben megmerítkezés után támad fel újra és foglalja el helyét a mesevilág panteonjában; A Spiderwick-krónikák címszereplőjét digitális tündérek viszik el világukba, hogy ott mintegy az időn kívül konzerválják; a Perzsia hercegében szereplő időhomok pedig aranyszín pixelhalmaz, amely lehetővé teszi használója számára az időutazást és a múlt megváltoztatását. (Utóbbi mozi, meglehetősen direkt Irak-áthallásaival – nemlétező fegyverek keresésének ürügyén egy adott város elfoglalása – és a múlt az időhomok általi felülírásával rávilágít a digitális képmanipuláció és a médiaháborúk összefüggéseire is, miszerint aki a képeket uralja, az a történelmet uralja). Az Alkonyat-széria újítása nem csupán abban áll, hogy minden eddiginél látványosabban helyezte a vámpír figuráját melodrámai közegbe, hanem abban is, hogy eközben megfosztotta alapvető tulajdonságaitól is: Edward emberi alakja ellenére Nosferatunál is absztraktabb figura, akinek legfőbb tulajdonságai az oly sokszor hangsúlyozott tökéletessége és a második rész központi konfliktusát jelentő örök élete. Miközben a természetfeletti lények különleges képességeit mindkét epizódban digitális effektusok sokaságán keresztül ábrázolták – gyorsaságtól a farkassá változásig –, egy árulkodó jelenetben a saját öregedésétől depresszióba zuhant hősnő letakarja a saját arcát a lézerprinterrel nyomtatott közös fotóról, rátapintva a kortárs fantasy egyik alaproblémájára: míg Edward örökéletű és tökéletes digitális kép, ő maga vámpírrá válásáig menthetetlenül halandó és analóg. A fantasy-filmek megannyi mitologikus lényének halhatatlanságát immár nem csupán a kollektív tudattalanba való beágyazódásuk garantálja, hanem digitális képmásaik időn túlisága is: Hádész hatalmát egy ellenszegülő gyors megöregítésével demonstrálja (Titánok harca), a hidra CGI-mása egy múzeumban megelevenedve bizonyítja korokon átívelő vitalitását (Villámtolvaj), az Avatarban digitális lélekfa őrzi az elhunytak szellemét, miközben az emberi lélek fiatalságának legfőbb bizonyítéka az alakváltó, a hősök lelkéhez csatolt digitális daimón (Az arany iránytű).
Világok harca
A fantasztikum és a digitális leképezés összefonódásának következménye, hogy a mitikus univerzumok monstrumaival megküzdő ember-hősök rendre a hagyományos filmkészítés élharcosaiként csapnak össze a digitális mozi fenyegető rémével. A kortárs fantasy hősei megannyi előjogaiért küzdő színész szemben a CGI-mozi ezerarcú teremtményeivel: a Titánok harca és a Villámtolvaj Perszeusza az utolsó pillanatig próbál elhatárolódni az Olümposz digitális isteneitől; A rémségek cirkuszának vámpirizált főhőse ugyancsak hatalmas erőfeszítéseket tesz, hogy a digitális kreatúrák forgatagában továbbra is ember (vagy legalább emberi) maradjon. A CGI-univerzumok minden eddiginél élesebben válnak el a hagyományos trükkökkel és jelmezekkel megteremtett hétköznapi valóságtól: az Ink és a Holdhercegnő hősei camp-hangulatot árasztó maskarákban kénytelenek meghajolni a felszín alatt húzódó digitális univerzum szabályai előtt. A kortárs fantasy markánsan felrajzolja a két leképezési forma harcának frontvonalát: A Spiderwick-krónikák emberek lakta, ódon házát digitális goblinok serege ostromolja; a hagyományos díszletekben forgatott, végóráit élő Szikraváros csatornáiban hatalmas pixelvakond szedi áldozatait; Rodriguez minden kívánságot – természetesen számítógépes effektusok formájában – teljesítő csodakavicsával szemben a hasonló célra feltalált, de tökéletlen „Fekete Doboz” áll, a Tintaszív végső megmérettetését jelentő Árnyék pedig nem a szárnyaló fantázia, hanem mindent magában foglaló digitális technika démona. A Perzsia hercegében megjelent időhomok szintén a csodakavicshoz hasonló szimbolikus fenomén, amelynek feladata ezúttal nem a semmiből teremtés, hanem a már megtörtént események – a hagyományos módon létrejött filmkép – manipulációja.
Az ezerarcú CGI megszelídítése az említett filmek meghatározó motívuma: a Csodakavics csodatételei végül katasztrófák sorozatát idézi elő, s a hősök végül méltatlannal bizonyulnak a varázseszköz használatára. A Spiderwick-krónikák, a Holdhercegnő és a Tintaszív sajátos könyvfétisen keresztül száll szembe a digitális univerzum fenyegetésével: míg előbbiben a mesevilág szabályait tartalmazza jókora enciklopédia – melyek által a fantasztikum és egyúttal a számítógépes leképezés is megszelídíthető –, a valóra váló fikció toposzát újragondoló utóbbi két moziban a forgatókönyvnek megfeleltethető kötet és (a Tintaszívben) maga a mesélés gesztusa jelenti az önálló életre kelt digitális fantáziák legfőbb ellenszerét. Hasonlóan önreflektív gesztussal állítja a digitális technikát az előadás, a performativitás szolgálatába A rémségek cirkusza is: fantasztikus teremtményei a mindenkire veszélyt jelentő vérszipolyok ellenpontjaként egy mitikus vándorcirkuszban szórakoztatják közönségüket.
A CGI, illetve a 3D-s mozi non plus ultráját jelentő Avatar digitális képmást irányító katonatisztjéhez hasonlóan és részben felnőtté válás traumáit tematizáló fantasy-hagyományoknak megfelelően a kortárs fantasy ifjú hősei eleve két világ határán mozgó figurák. Míg Cameron filmjében a szintézis mellett tette le a voksot, ahol a hagyományos színészek végül eggyé váltak a CGI-vel megteremtett fantáziauniverzummal és saját képmásaikkal, a Titánok harcának Perszeusza vagy A rémségek cirkuszának vámpírsegédje mindvégig integritását védi a fantasztikummal és a digitális leképezéssel szemben, az Ink férfihősének pedig végül – mint számos képregényfilm szuperhősének – saját digitális képmását kell legyűrnie. A konfliktus gyökere ezúttal nem a felnőtt, hanem a digitális világba való átlépés: ezt teszi meg az Alkonyat – Új Hold ifjú farkasembere, mikor fölveszi számítógép generálta farkas-alakját, és ettől a határátlépéstől féltik egymást a széria szerelmesei; a holdhercegnővé-válás szintén egyet jelent a CGI-univerzumba való betagozódással, ahogy a Szikravárosban is a túlélés zálogát jelenti az omladozó díszletváros elhagyása.
Míg a fiataloknak szóló fantasyk jelentős része, az Oz, a csodák csodájától Jim Henson Fantasztikus labirintusán át a Végtelen történetig, egytől egyig feledhetetlen másfél órás utazást ígértek a megannyi filmtrükkel, maszkkal és bábbal létrehozott álomvilágokba – ezeket a hagyományokat örökítette tovább például Spike Jonze is az Ahol a vadak várnak-ban, melyben a Henson-féle muppetek vegyítette CGI-technikával –, a digitális technika bűvkörében leledző kortárs fantasykben ez az utazás már korántsem felhőtlen. A virtuális valóságok és teremtményeik, megfelelve a számítógép generálta univerzumoktól való félelem évtizedes hagyományának (az Agyrémtől a Mátrixig) ezúttal rendre a hétköznapi világot fenyegetik (Tintaszív, A Spiderwick-krónikák, Csodakavics), miközben az univerzumok összecsapásából két leképezési mód küzdelmének metaforája is kirajzolódik. Az egyik oldalon rongyokba bújtatott színészek és a celluloid mulandósága, a másikon pedig a bárkit bármikor helyettesítő, millió alakban megjelenő CGI és az általa teremtett, halhatatlanságot ígérő fantázia-univerzumok.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/07 40-41. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10228 |
