Pápai Zsolt
Hi, Mom! – amerikai, 1970. Rendezte: Brian De Palma. Szereplők: Robert DeNiro, Charles Durning, Allen Garfield. Forgalmazó: Fantasy Film. 85 perc.
Talán furcsán hangzik – és kivált a rajongók számára – a kijelentés, miszerint Brian De Palma nem csupán mívesen delejező és velőtrázóan szórakoztató filmek (thrillerek, gengsztermozik) készítőjeként, hanem kordokumentátorként is előkelő helyet érdemel az elmúlt negyven év amerikai mozgókép-történelmében. Pedig dokumentumfilmet sohasem csinált. Játékfilm-rendezőként szerzett nevet magának, viszont máig nem tudta megtagadni a dokumentumfilm – pontosabban a dokumentarista és áldokumentarista technikák, továbbá a naturalista képalkotási módok – iránti vonzalmát. Korai munkái közül a Dionüszosz vagy a Szia, anyu!, a későiek közül a Cenzúrázatlanul bizonyítja ezt.
A most végre nálunk is megjelent Szia, anyu! kócos, egyenetlen szerkezetű, ámde sziporkázó darab. Izgalmas torzó, afféle mozgóképes ötletbörze, amelyben mintha két kisebb filmet illesztett volna össze a direktor. Az első rész az egyik legkorábbi bizonyítéka De Palma Hitchcock-fixációjának: nemcsak a voyeur-karakter felléptetése, de a Hátsó ablak első kockáktól kezdődő pimasz megidézése is a rendező fétisváltását – a pályája elején oly erős godard-i példa hitchcocki inspirációkra cserélését – jelzi.
A Szia, anyu! második fele filmlelet a hatvanas–hetvenes évtized Amerikájából. Politikailag érzékeny témákat szed össze, a polgárjogi küzdelmektől és a hétköznapi rasszizmustól kezdve a Vietnam-sokkig. A vietnami poklot megjárt, és a zavaros New York-i viszonyok között megmerítkező, idővel önjelölt messiásként mutatkozó ifjú Jon sok tekintetben Travis figurájának előképe Scorsese Taxisofőrjéből.
Miközben dokumentál, De Palma arra is figyelmet fordít, hogy – még a godard-i örökség nyomaként – vizuális sziporkákkal pakolja tele a jeleneteket. Kézikamerával vett hosszabb snittek, gyorsítások, képközi inzertek, az előtér és a háttér közötti többértelmű interakció megteremtését célzó eljárások, az idő és a tér egységét megbontó megoldások, továbbá különleges wish-ek (rendhagyó képváltások) mutatják formalizmusát.
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 2010/04 61-61. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10213 |