Soós Tamás
Nálunk kevesen ismerik a médiaandragógiát, a televíziós szerkesztési elvek közt biztosan nem találjuk.
Nem szándékom a nosztalgia fátyolosan puha érzetét kelteni, de szeretném megjegyezni, hogy a Kádár-korszak egypólusú televíziózásának azért voltak érdemei. A műsorkínálatot erősen korlátozták és szabályozták ugyan, de a televízió által közvetített képzés, oktatás és nevelés sokkal nagyobb súllyal esett latba a pártvezetők által delegált tévés szakemberek műsorkészítési döntéseiben, mint a mai kép- és tartalomfelelősöknél. Konkurencia ugyan nem volt, és akkori egyetlen televíziónk sem közszolgálati, „csupán” állami volt, ugyanakkor a műsorstruktúra jelentős részét a fent említett elvek alapján készített műsorokkal szerkesztették meg. A központi, egységes tantervnek köszönhetően a műsorok szinkronban álltak az általános iskolai képzéssel, így például az Iskolatévé a „betegség” miatt otthonmaradtaknak is garantálta a tanterv szerinti haladást. Az 1964-ben indult program 1966-ra már 15 tantárgyból biztosított kiegészítő ismereteket az általános és középiskolásoknak, az integráció pedig 1972-re olyan szintre jutott, hogy a műsorok kezdési időpontját a tanárokhoz igazították. Persze tudjuk, az egy más világ volt. Azon mégis érdemes elgondolkodni, hogy a mai magyar televíziózás miért hanyagolja el ennyire a képzési és oktatási potenciált, főleg a fizetőképes felnőttek esetében? A televízió – mint médium – valószínűleg továbbra is rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, amelyek képessé teszik a tudás és ismeret magas fokú átadására. Az utóbbi pár évben ugyan volt néhány sikeres kísérlet a felnőttek oktatására illetve nevelésére a televízióban – gondoljunk csak a Mindentudás Egyeteme, vagy a Nagy Könyv sorozatokra –, állandósulni azonban nem tudott ez a folyamat. A közszolgálati televíziók műsorpolitikája lassan belefullad a túlpolitizáltságba, a finanszírozási viták és nehézségek végeláthatatlan tengerébe. A közszolgálati funkció – az MTV jelenlegi helyzetében egész konkrét módon – a szimpla és objektív tájékoztatásra korlátozódik, szép lassan kiürül belőle az oktatás és sajnos észrevétlenül a nevelés funkciója is, a kurátorok a közszolgálati feladatot leginkább a focivébé közvetítésében (sic!) látják, és láttatják. Pedig képzeljük csak el, milyen érdeklődésre számíthatna egy, a legelismertebb professzorok által szerkesztett, tanórányi hosszúságú részekből álló történelmi sorozat, ami formailag a Spektrum, vagy a National Geographic csatornákon megjelenő, esetleg a televízió világának még modernebb és izgalmasabb „külsejű” műsorait idézné meg! Na persze, de miből? – kérdezetjük némileg jogosan. (Csak zárójelben jegyzem meg – és szeretem a focit, a világbajnokság közvetítése 1 milliárdba kerül az MTV-nek.) Kinek éri meg magas összegekért előállított, oktatást, képzést, vagy nevelést elősegítő tartalom gyártása? Van-e rá kereslet? Lehetne üzleti alapon oktatni a televízióban?
A kereskedelmi csatornáknak megvan a pénzük, és a nézői bázisuk is a fenti utópisztikus terv kivitelezéséhez, azonban a kereskedelmi csatornáktól – szinte azonnal érkezik a válasz – nem várható el az oktatás és a képzés. Talán valóban nem dolguk a kultúra megismertetése, hacsak nem hoz anyagi hasznot! Márpedig az iskolai és az iskolarendszeren kívüli felnőttoktatás és képzés az elmúlt néhány évben nagyon is virágzó ágazattá vált. A kereskedelmi televíziók azonban távol maradnak ettől a piactól, délelőttönként inkább a televíziós vásárlás és az egyértelműen csalásra épülő betelefonálós játékok piacán szorgoskodnak. Az infotainment (az informálás és a szórakoztatás angol megfelelőinek összevonásából) analógiájára épített és sokak által vizionált edutainment, vagyis a szórakoztató formába csomagolt oktatás, tehát szorosan értelmezve a médiaandragógia előretörése még várat magára –, legalábbis a televízió tekintetében, pedig anyagilag is jócskán sikeres vállalkozások is mutatják a követendő példát, gondoljunk csak a Csodák Palotája elnevezésű interaktív tudományos játszóházra, kiállításra. Talán az interaktivitás lehet a kulcsszó, hiszen kitágíthatja a televízió és a televíziózás konceptuális terét, ebben a kitágult térben pedig megtalálhatja majd útját a siker eléréséhez az interaktivitást nagyban igénylő oktatási és képzési funkció is. Ez azonban még várat magára. A tévéképernyők előtti kölcsönös, kétirányú közlés illúziója egyelőre kimerül az sms-küldés, és a betelefonálás kétes örömében. Azt azonban ne feledjük, hogy a sikerhez mindenképpen szükség lesz a néző aktivitására is, a kultúra és a közvetített információk, végső soron a tudás elsajátítása ugyanis bipoláris folyamat, amelynek csak egyik oldala a közlés. Valódi személyiségformálás csak akkor jöhet létre, ha a néző – egyénileg, vagy csoportosan – szellemi tevékenységet fejt ki az elsajátítás érdekében. A fotelben lustán hátrahanyatló néző tehát minden technikai és tartalmi változás ellenére továbbra is csak rágógumit kaphat majd a televíziótól.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/04 43-43. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10211 |
