Filmvilág

Kritika

Presszó 10 év, Szélcsend, Szinglik éjszakája

Három könnyű darab

Sas Tamás három új nagyjátékfilmmel jelentkezett – tisztelettel adózva azon műfajok előtt, amelyeknek múltbéli sikereit köszönheti.

A kilencvenes években elsősorban a mai rendezői középgeneráció (Enyedi Ildikó, Szabó Ildikó, Janisch Attila) filmjeit fényképező Sas Tamás bő egy évtizeddel ezelőtt készítette el Presszó (1998) című fixbeállítású direktori bemutatkozását, melyben egy egyszerű képi megoldás – és egy működő forgatókönyv – segítségével sikerrel festett meg egy sokszereplős budapesti korrajzot. Tímár Péterhez hasonlóan Sas is a kamera mögött állva ismerte meg a filmkészítés tudományát, hogy aztán rendezőként előszeretettel kísérletezzen olyan történetek elbeszélésével, melyekben a narráció alapvetően vizuális alapokon áll. Míg az egykori trükkoperatőr Tímár az Egészséges erotikában az ipari romantikát a hátrafelé felvett jelenetek bájával ötvözte, a Csapd le csacsi!-ban pedig extrém beállításokkal poentírozta a posztmodern magyar nótába illő történetet, addig Sas a Presszóban a dramaturgiai kukkolásra késztető fix kameraállás objektív intimitását használta ki, majd a pár évvel később forgatott Szerelemtől sújtva (2002) című majdnem-monodrámában szintén zárt térben váltogatta az immár rendhagyó plánokat. A fent említett két „kísérleti” nagyjátékfilmjét társíróként is jegyző rendező Németh Gábor és Can Togay közreműködésével újszerű filmnyelvet fejlesztett ki, ha tetszik, megalkotta a terápiás közönségfilm alműfaját, mely pszichék és helyzetek korlátozott térben történő találkozására épül, és a befogadást szokatlan, furcsa nézőpont fekínálásával könnyíti meg. A Presszó és a Szerelemtől sújtva biztató felütése volt egy sajátos szubzsáner meghonosodásának és megerősödésének, az operatőrként gondolkodó rendező felemelkedésének, vagy legalább annak a jelenségnek, hogy Sas Tamás érdekes és érvényes dolgokat mondjon azokról a hétköznapiságukban megdöbbentő tünetekről, melyekkel mindannyian találkoztunk már városi/budapesti életünk során. Az alkotói lendületnek azonban sajnos megvan az a tulajdonsága, hogy megnehezíti a megfontolt haladást, nagy sebesség mellett a kreatív sztráda mentén egymásba mosódnak a fák, és nem látni tőlük az erdőt. Sas Tamás – engedve a lendületnek és a technikai rutinná fejlesztett alkotói folyamat csábításának – az évek során magasabb fokozatba kapcsolt, és kísérletező kedvű alkotóból a magyar közönségfilm szürke iparosává vált.

A Kalózok (1999) és a Rosszfiúk (1999) klipesztétikai ujjgyakorlata azt engedte sejteni, hogy a rendező erővel szeretne betörni a hazai mozipénztárakba, hiszen ezek a filmek a zene, a romantika, a kaland és az erőszak témáját hasonló alkotói megközelítéssel tárgyalták: a nyugat-európai tévéfilmek modorában, primer képi stilizációval élve pörgették végig a cselekményt, melyben a rendező korábbi munkáiban szereplő, földközeli figuráknál jóval elrajzoltabb bulvárkarakterek tették a dolgukat. Sas munkái az ezredfordulós magyar közönségfilm meghatározó alkotásaivá válhattak volna, ha nem jelenik meg a színen Herendi Gábor (Valami Amerika) és Goda Krisztina (Csak szex és más semmi), akik sikerrel házasították az amerikai stíluselemeket a hazai ízekkel, és mutatták meg, hogy a tisztes technikai kivitelezés mellett a kimunkált forgatókönyv is nélkülözhetetlen összetevője a sikerreceptnek.

2010-ben Sas Tamás három új nagyjátékfilm utómunkáit fejezte be, jelezve ezzel nemcsak kivételes termékenységét, de egyúttal tisztelettel adózva azon műfajok előtt, melyeknek múltbéli sikereit köszönhette. Forgatott nosztalgikus visszatérést egykori hőseihez (Presszó 10 év), a Szerelemtől sújtva ellenpontjaként nyíltvízi kamaradrámát (Szélcsend) és egy monstre vígjátékot (Szinglik éjszakája), melyben a korábbi romkomokból (S.O.S. szerelem!, 9 és ½ randi) ismert elemeket újabb összetevővel, akciószekvenciákkal fejelte meg.

A Presszó 10 év című drámafolytatás stílusának és témájának köszönhetően szinte tálcán kínálja az összehasonlítást az eredetivel. A mára már közismert tragikus események után pontosan tíz évvel játszódó történetet ezúttal Csikesz Judit vetette papírra, sőt kapásból egy tévésorozatra való epizódot írt. A lepukkant, a szocreál jegyeit magán viselő hatodik-hetedik kerületi kis presszóból plazmatévés, félelegáns sétálóutcában fekvő találkahely lett, melyben immár nem a vérbeli vendéglátós tulaj (Máthé Gábor) profi rezignáltsága adja meg az alaphangot, hanem lányának, Marinak (Herczeg Adrienn) szoláriumszalonban edzett harsánysága. Változott a koncepció is: a korábbi egy fix kameraállást most kettő váltja fel, hiszen az üzlethelység hátsó szeglete mellett időnként a pult széléről is követhetjük az eseményeket. Erre a nézőpont-bővítésre minden bizonnyal a tévénézők vélt igényei miatt volt szükség, bár erősen kétséges, hogy az új kameraállás megduplázná a történet dramaturgiai vagy akár vizuális erejét (sőt…), az pedig végképp érthetetlen, hogy a tévésorozat díszletei mellett miért kellett ezt az újítást is átemelni a nagyjátékfilmes változatba. A Presszó 10 év olyan, mint egy kellemetlen találkozás régi idők kedvenc ismerőseivel: már a kocsma sem a régi, a barátok bántóan modorossá váltak, a jó pesti levegő pedig elveszett valahol a modern szellőzőrendszerben.

A Presszó folytatásánál jóval eredetibb kísérlet a Szélcsend női kamaradrámája (szintén Csikesz Judit írása), melyben három, rokoni illetve baráti szálakkal összekötött nő vitorlázik és vitázik rendületlenül. Tevékenységük a címben jelzett okból eredően elsősorban a diskurzusra korlátozódik, ez azonban egybevág az alkotói szándékkal: a külső természeti erők kizárásával a nők közötti kapcsolatépítés dinamikája kerül előtérbe. A Húg (Pálmai Anna), a megkeseredett Nővér (Kováts Adél) és a hozzájuk csapódó Barátnő-Pszichiáter-Trónbitorló (Kovács Patrícia) sűrűn váltakozó szűk beállítások során tárgyalja ki a hajótulajdonos Apa viselt dolgait és az ő szerepüket a történetben, a gyakran monológba forduló megszólalások azonban nagy figyelmet követelnek meg a nézőtől, és a dramaturgiailag szükséges időnkénti oldások helyett a feszültség egyre csak nő. A természet csaknem teljes kizárásával (a Balaton szinte monokróm ábrázolásban van jelen) és a dialógusok embertelen sokaságával Sas meg sem közelíti az összehasonlítási pontként kézenfekvő Kés a vízben komplex eleganciáját, így a Szélcsend megmarad a kísérleti stádiumban, dobozba zárt indulatok gyűjteménye csupán.

Két visszatekintő mű mellett a rendező idén egy mozgalmas műfaji filmmel is megajándékozta a nagyérdeműt. A Szinglik éjszakája egyszerű receptet követ: vonzó fiatal nők környezetidegen, de mutatós ruhában rohannak végig egy egzotikus kisvároson (Eger jó választásnak bizonyult), hogy visszaszerezzenek egy ellopott értékes gyűrűt, miközben nyomukban igen komikus, ámde nem kevésbé veszélyes alakok csaholnak. A Kabay–Gyöngyössy-vígjátékok és Sas Tamás korábbi komédiáinak örökségét egyaránt vállaló alkotás tisztes iparosmunka, mely sajnos magán viseli a kapkodás jegyeit. A poénok körülbelül fele nincsen kijátszva, azaz megfelelő rendezői instrukciók hiányában nem működnek, a film látványos (és minden bizonnyal költséges) kerettörténete az egyszerű néző számára nem érthető tisztán, és néhány kimagasló alakítást leszámítva a figurák sablonosak – ügyetlenül botladoznak végig a cselekmény egyes állomásai között. Jellemző, hogy a történet címével ellentétben nagyrészt nappal játszódik.

Sas Tamás a jelek szerint egyszerre keresi tíz évvel ezelőtt elveszített, személyes hangját és igyekszik kielégíteni a tömegigényeket, ám úgy tetszik, akkor sem számíthatna biztos sikerre, ha minden erejével csak az egyik célt próbálná meg teljesíteni. Az egykor világos, funckionális képi-dramaturgiai ötletekkel jelentkező filmes (a közönség mellett) az új magyar tömegfilm egyik legnagyobb áldozata; egy feltaláló, aki beköltözött a Szabadalmi Hivatalba, de találmányai egyre kevésbé izgalmasak.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2010/04 48-49. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10208