Pápai Zsolt
Önzés és közöny jellemzi a kisfilmek hőseit, a közösség, a barátság csak elvétve jelenik meg e sivár kisvilágokban.
Tony Richardson, a boldog emlékezetű brit újhullám vezéregyénisége és a filmtörténet egyik legnagyobb rendezője szerint minden társadalmat meg lehet ítélni a hősei alapján. Alapigazság ez, amely a mai magyar viszonyokat pásztázva érvényesebbnek tűnik, mint valaha: nálunk jó esetben a tévébemondó az ügyeletes hős, rosszabb esetben az adócsaló a sztár. És külön fájdalom, hogy nem csak tizenöt percre.
Hősök persze az úgynevezett „valóságon” kívül húzódó fiktív világokban is számosan teremnek. Lehangoló következtetésekre juthatunk, ha Richardson kijelentését a szemle kisfilmszekciójára vonatkoztatjuk, ugyanis a hősök sereglete összességében nyomasztó képet vázol. A filmek főszereplői között egyaránt találunk életunt, kiégett figurákat (Nagy Viktor Oszkár: Hajónapló; Pottyondy Edina: A gyűjtő), felszínes filisztereket (Miklauzic Bence: Barbárok), simlis-slampos flasztergengsztereket (Géczi Dávid: Stricik; Lőrincz Nándor: Egyéjszakás), gőgös parvenüket (Bodzsár Márk: Levegőt venni), közmegbecsülésnek örvendő csalókat és megcsalatottakat (Nagypál Orsi: Paktum; Szeiler Péter: Halotti beszéd), no meg, szép számmal, perverzeket (a Stricik mellett feltűnnek Breier Ádám Cathrine magánélete, Nemes Jeles László és Várkonyi Tímea Az úr elköszön vagy László Péter Felnőttfilm című munkájában). És akkor a pengeélen egyensúlyozó boldogtalanokról (Dési András György–Mórai Gábor: Az utolsó kép; Mátyássy Áron: Május/június), a tétován önkereső lelki szegényekről (Nagy Dénes: Riport; Reisz Gábor: Valakinek a valamije) vagy a még erről is lemondó profi kódorgókról (Szimler Bálint: Itt vagyok) szó sem esett. Mindenki egyedül van. Az önző közöny igazgatja a filmek kisvilágait, a szolidaritás-vállalás, a közösség- és barátságépítés mint téma csak elvétve jelenik meg: Császi Ádám szépséges-szomorú Ünnepében az autóbaleset folytán ágyba nyomorodó gyermek szűk körű születésnapi zsúrját látjuk; Nagypál Orsi Hidegzuhanya egy roma fiatal kiközösítéséről és a vele szolidáris – nem roma – társáról szól; Kárpáti György Mór Éjfél című filmjében a közösen átélt apró kalandok nyomán egymáshoz közel kerülő fiatalok a szereplők; Szurdi Miklós és ifj. Szurdi András Showdownja két kisleány barátságáról mesél.
Ez a négy film azonban inkább csak tompítja a sötét tónusokat, és nem színezi át azokat. Kevés a derült hangvételű mű, mérsékeltebb, defenzívebb a humor. Inkább gúny meg irónia van helyette. Jellemzően mindössze három gegfilm – humoros, csattanóra kihegyezett, az irodalmi novellaformát adaptáló mű – akadt a termésben (Zánkay Piros feszes, pazarul vágott abszurdja, a Kocsonyaember, Richter Nóra bűbájos Órája és Szirmai Márton bizarr Családi köre), ráadásul utóbbi, ha mégoly tréfás stílben is, de a családon belüli erőszak tematikáját hozta. Hogy azért mégse legyen felhőtlen az örömünk.
Másfelől viszont örömre is van ok. A kisfilmek láthatóan nem sínylették meg az évre-év súlyosbodó pénzhiányt, sőt az alkotók erényt kovácsoltak a szükségből: erős és kiegyenlített volt a mezőny, vállalhatatlan film nem volt (igaz, Bálint Dániel Vacsora című opusza átgondolatlansága és hanyag technikai kivitelezése miatt a tűréshatárt ostromolta). A korábbi években mindig féltucat-tucat olyan pályamű borzolta a nézők kedélyét, amelyet láthatóan a keretszám feltöltése végett válogattak be a versenybe. Most a Mészáros Péter és Kocsis Ágnes rendező, illetveTóth Zsolt operatőr alkotta előzsűrinek (ők voltak egyúttal a zsűri tagjai is) nemigen lehettek ilyen problémái. Mindazonáltal a derékhad megerősödése nem vonta magával a kiemelkedő filmek számának a megnövekedését. Az elmúlt szemléken jobbára két-három film kiugrott a többi közül, ezúttal viszont nem volt ilyen, a sokak által rajongva fogadott Itt vagyok is csak centikkel magasodott a mezőny fölé.
A szereplők fenti mustrája rávilágít a tematikai sokszínűségre, ami megint csak az idei termés erejét mutatja. Annak már szinte nincs hírértéke, hogy a szerzők a történetmesélést preferálják, annak viszont van, hogy egyre értőbben, egyre gyakorlottabban teszik ezt. A technikai színvonal is magas volt, jóllehet a digitális kamera néhol kibabrált az operatőrrel, a túlexponált, kiégetett háttér itt-ott zavarólag hatott (Halotti beszéd; Május/június; Vacsora).
A filmek stúdióközi megoszlása más képet mutat, mint eddig, ugyanis demokratizálódott a gyártás. Tavalyig két-három „nagy” stúdió (Inforg, Duna Műhely) és a Színművészeti Egyetem produkciói uralták a mezőnyt, alig néhány kis cégnek engedve teret. Most viszont nem kevesebb mint húsz gyártó osztozott a harminchárom pályaművön, a legnagyobb súllyal – hét filmmel – a Színművészeti Egyetem képviseltette magát.
*
Egyes filmes műhelyekben úgy tartják, hogy ha van egy jó forgatókönyved és megtaláltad a megfelelő színészeket is hozzá, akkor nagy baj már nem érhet; és fordítva: ha a könyv nem eléggé jó, vagy a színészválasztás hibádzik, akkor kicsi az esély a sikerre. A két állítás – kivált az első – persze vitatható, de a szemleprogramot nézve gyakran eszembe jutott. A forgatókönyvek frontján ugyan még nincs minden rendben, a színészválasztás azonban gyakran kiváló volt, és a színészek elvitték a hátukon a gyengébb filmeket is. Akadtak nagy visszatérők (Rajhona Ádám feltűnése a Hajónaplóban meglepetésszámba ment, Rába Roland alakítása a Levegőt venni című opuszban pedig egyenesen kongeniális volt), és a jól megválasztott főszereplő még egy olyan, alapjaiban elhibázott opuszon is sokat tudott segíteni, mint amilyen az anyagos szubkultúra félreismeréséről tanúskodó Május/június: Pető Kata emellett további filmekben is feltűnt (Riport; Az utolsó kép).
Több brillírozó amatőr emelte a verseny fényét, légyen szó elemistákról (Showdown; Cathrine magánélete), vagy nagyobbakról (Éjfél; Hidegzuhany). A színészválasztás olykor egyenesen a film létét határozta meg. Mint például a legjobb kisjátékfilm díját érő Itt vagyok esetében, Szimler Bálint rendezőszakos egyetemista munkájában.
Magyarországon a hetvenes évek óta minden generáció megteremti a maga csellengő hősét, hőseit. A hetvenes évtizedben egész ciklus, a nemzedéki közérzetfilmeké, szerveződött ilyen figurák köré, majd A kis Valentino máig érvényesen beszélt a kozmetikázott káosz viszonyai között a szabadság délibábját hajszoló nemzedékről. A hiány, az üresség, a pangás mintha szűk negyven éve alapvető létélmélménye lenne sokaknak ebben az országban: a nyolcvanas évekből a Városbújócska, a kilencvenes évekből a Rám csaj még nem volt ilyen hatással ugrik be hirtelen.
A mai huszonéveseknek ugyan van már egy nemzedéki közérzetfilmje, Szabó Simon tavalyi Papírrepülőkje, de a csellengést mint életformát bemutató mozija mostanáig nem volt. Az Itt vagyok népszerűsége (sokan napokkal az eredményhirdetés előtt tuti befutónak látták a filmet) talán ezzel magyarázható.
Az Itt vagyok a szórványosan feltűnő toldalékfigurákkal együtt is egyszemélyes film. Vida Viktor – mint hírlik, nemcsak a filmben, hanem az életben is – professzionális csellengő, aki egy földönkívüli egykedvűségével veszi tudomásul a nehéz helyzeteket: tekintetében ábrándok, szája szegletében elmorzsolt mosoly. A kis Valentino Lacija vagy a Rám csaj… Miklósának haveri köre sokat tanulhatna tőle. Mert ami Viktort megkülönbözteti elődeitől, az nem a cél hiánya, hanem a részvétlenség a célteljesüléssel kapcsolatban. Ez legkésőbb a második jelenettől nyilvánvaló: Viktor előbb találkozót beszél meg egy lánnyal, majd közvetlen annak megérkezése előtt beszervez egy idegen fiút is a közös kallódáshoz – hogy aztán nemsokára egész egyszerűen lelépjen, a lányt odahagyva az ismeretlen srácnak.
A vetítés után sokan Bujalskit (Kölcsönös megbecsülés), és a Permanens vakáció Jarmusch-át emlegették, pedig a dokustíl és a passzázsdramaturgia a hazai előzményekhez is hozzákapcsolja a filmet. Az Itt vagyok egyáltalán nem stilizál, lemond az összefüggő cselekményről, a lazán központozott narráció és az epizodikus szerkesztés az aktívan passzív és célközömbös központi figura által hordozott-hurcolt életérzés nyomatékosítását, elmélyítését szolgálja.
A Viktort vezérlő karakteres tanácstalansággal rokon az a hangulat, amely Reisz Gábor beszédes Valakinek a valamije című munkájában fogalmazódik meg. Mint néhány más filmben, itt is az idegenség, az otthontalanság a hívószó: a külhonból hazatérő fiatal fiú az általa sohasem ismert halott bácsikája lakását pucolja ki, hogy el lehessen azt adni. A triviális alaphelyzetből a lehető legtöbbet hozza ki a rendező, nagyon sokat bíz színésze (Yann-Eryl Mer) arcára, és jól használja a lepusztult lakásbelsőt is. Tapintható a magány.
Más irányból közelít ugyanehhez a témához Nemes Jeles László és Várkonyi Tímea a míves Az úr elköszön című filmben. Hatalmas vállalás az övék: Dosztojevszkij Ördögökjének hírhedt megrontás-epizódját adaptálták. Nem az alkotók és még csak nem is az amúgy kiváló főszereplő, Czukor Balázs hibája, hogy Sztavrogin delejező gonoszságának, magnetikusan vonzó fertelmességének a megmutatása nem sikerült. A feladat már-már emberfeletti képességet és teljesítményt kíván rendezőtől, színésztől egyaránt, Andrzej Wajda sem tudott megbirkózni vele. Az úr elköszön nem a dosztojevszkiji szellemben készült, inkább egy újabb változat lett a szemle számos alkotója által favorizált magány témájára.
Ennek a témának a variációi a Hajónapló, A gyűjtő, a Riport, Az utolsó kép, de távolabbról a Halotti beszéd vagy a Levegőt venni című – Zoltán Gábor novellájából, Bodzsár Márk rendezésében készült – film is. Utóbbi hőse is egyedül van, a saját öntudata és vélt osztálytudata, azaz a gőgje zárja kalickába. A negyvenes éveibe épp belépő poszt-yuppie királyi többesben – többes szám első személyben – narrálja végig a történetet, és ez a triviális, ámde frappáns ötlet egyfelől jelentős humorforrás, másrészt a figura saját magával szembeni idegenségét is érzékelteti. Meglepő, de ő az egyetlen a kisfilmszekcióban megismert, társtalanságra ítélt figurák közül, aki megpróbál változtatni a helyzetén – jóllehet aberrált módon. A film szerkezete kristálytiszta, a történetvezetés pazar, Rába Roland játéka lehengerlő.
*
A kisfilmek között a történetmesélés felértékelődése nem jelentette a nyelvi kísérletezés temetését: a versenyfilmek hatoda experimentális volt. A tisztán formai kísérletezés (Lichter Péter: Félálom) mellett akadt dadaista szkeccs (Igor Buharov–Ivan Buharov–Vasile Croat: Jancsika és a libuskák), provokatívan szeriális építkezésű animáció (Hegedűs 2 László: A 3 testőr), a formaalkotás szabadságát a történelem faggatásával összekapcsoló film-experimentum (Groó Diana: Eldorádó; Sopsits Árpád: Exitium).
A kísérleti filmek díját Magyarósi Éva nyerte Lena című munkájával. Az animáció, videó és festmény határsávjába helyezhető Lena elbocsátó, szép üzenet, de mintha nem egy konkrét személynek szólna, inkább egy érzésnek: a szerelemnek általában. Magyarósi korábbi munkái közül a Bargován ballada lírája és a Hanne drámája is megvan benne, hiányzik viszont, vagy legalábbis korlátozottan érvényesül, a Szerelemhús játékossága és a rendezőnő világának – megkockáztatom a szót – eredetisége. A Lena abszolút egységes, kiforrott képi világa nevezetes szürrealista alkotók – Magritte, Dalí – festményeit idézi meg, olyanformán, hogy közben Jean-Baptiste Mondino nyolcvanas években rendezett videóklipjeinek emléke is felrémlik a nézőben. A hasonló témájú Hanne (2005) teljes természeteséggel sorjázó, egyúttal üdítően mély mondataihoz képest ezúttal kicsit nehézkes a narráció, és néhol már-már érthetetlenné poétizált a szöveg („Egyszer mindennek vége. Annak is, ami el sem kezdődött.”). Fura, ellentmondásos darab a Lena. Nagyon szép film, de éppen az a könnyedség hiányzik belőle, ami miatt Magyarósi Éva munkái annyira kedvesek a szívnek. Talán azért hiányzik, mert ez a film a többivel összevetve sokkal professzionálisabb. Vagy talán azért, mert a benne megfogalmazódó élmény mázsás súlyú.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/04 08-10. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10200 |
