Kemenes Tamás
Reneszánszát éli a nyilvános televíziózás, bárhol is járunk, kiskocsmában, bevásárlóközpontban, a képernyő mindenütt velünk marad.
Ha valaki azzal állna oda egy kereskedelmi tévé vezetői elé, hogy szerinte bizony jó ötlet lenne kicsit szabadabban tartani a nézőt – hadd molyoljon szegény az ő kis dolgaival, vegyen magának egy nyalókát, lásson világot –, valószínűleg azonnal és teljesen hülyének néznék. Hiszen éppen az a cél – süvöltenék az illetékesek –, hogy a képfogyasztó még az időjárás jelentéstől se tudjon elszakadni: hogy ne csak Bea Asszonyba, de a barokkosan animált fellegek méltóságteljes vonulásába is fülig szerelmes legyen. Lazítani a szorításon: hiszen az üzleti öngyilkosság! Adjunk inkább a Barátok közt helyett monoszkópot, de ne engedjük ki a nézőt a négy fal közül a valóságba – elvégre ez az úgynevezett „valóság” a különféle műsorszámok nyersanyaga vagy ürügye csupán, és nem arra való, hogy mindenféle alakok grasszáljanak benne.
Még a végén méltóztatik megbotlani a néző ebben a nagy önállóságában, és fejjel előre bezuhan egy könyvesboltba – jobb nem kockáztatni.
Ettől függetlenül nyilvánvaló, hogy manapság valóságos reneszánszát éli a nyilvános televíziózás – akárhol járjunk is, poros, lepukkant késdobálókban, elegáns éttermekben, csillogó bevásárlóközpontokban vagy a pázsitról egyaránt kedvünkre meredhetünk Megasztárra, Fókuszra, Erős Antóniára. Korábban magányosan fortyogtunk a Mónika Show fellépőit látva, most akár valódi barátok közt, közös csipszestálba markolászva idegesíthetjük fel magunkat – ugyanúgy. A reklámblokkok ideje alatt fürge felszolgálólányok szoknyái suhognak mellettünk, és bár minden drágább egy kicsit, a WC-ig meg egyértelműen jóval többet kell gyalogolni, összességében mégiscsak megéri a dolog.
Persze nagy hiba lenne mindezekben a néző öntudatra ébredését – vagy még ennél is rosszabbat – látni.
A különböző kereskedelmi médiumok egymást váltogató – vagy akár egy adott időszakban, sőt egyazon napon, akár ugyanabban a műsorsávban egymásnak feszülő – divat-, reklám- és műsorkoncepcióinak harca mögött gyakorlatilag egyre inkább ugyanaz a keserű felismerés húzódik meg: a valódi világ gazdagságát képtelenség egyszerre imitálni és megszüntetni. A kívánt cél (a totális tévéfüggőség) elérése érdekében, látszólag paradox módon, muszáj lesz visszaengedni a fogyasztót a valóságba. De nem csak úgy ímmel-ámmal, ahogy a valóságshow-k, a különböző tehetségkutató műsorok (amelyek a valódi, tehát ténylegesen nagy – kvázi-valótlan! – tehetségek ellenében működtek), az sms-falak vagy a főzős és beszélgetős produkciók tették, tehát ijedten, még bőven a „hagyományos” értelemben vett tévénézés kereteivel kalkulálva – hanem in concreto: menjen a néző amerre lát, mi több: Isten hírével menjen.
A valóság – sóhajthatnak megkönnyebbülten az illetékesek – többé már úgysem az, ami volt: ma már nem annyira riválisa, mint inkább plakátokkal, óriáskivetítőkkel elgyengített cinkosa a virtuális tartalmaknak. A világ nem önmaga felé tart. Egyre nyilvánvalóbb a nyomás, választanunk kell a média és a valóság között. A köztérbe helyezett képernyő, óriáskivetítő egyértelmű jelzés: a való világ legfeljebb arra való, hogy tévézzünk benne.
Köztudott, hogy a rongálásnak és a felejtésnek (lásd retró) komoly piacteremtő ereje lehet: míg például a légszennyezés – többek között – a biciklis maszkokat, a palackozott levegőt (!) és hasonlókat felvonultató termékvilágot hívja életre, addig a mogyorós-grillázsos jégkrém a Colgate Total körkörös védelmét teszi ellenállhatatlanul kívánatossá. Természetesen az a legüdvösebb, ha a különböző komoly problémák orvoslására született termékfajták illetve koncepciók – bájosan vonzó igyekezetük ellenére – nem kínálnak teljes körű megoldást: ők maguk is problémásak, vagy legalábbis „további fejlesztésre szorulhatnak”. Hasznosnak és segítőkésznek tűnnek, valójában azonban újabb termékszériák ürügyéül szolgálnak.
A néző visszatér ugyan a valóságba, de az már se nem lehengerlő, se nem természetes számára: csak mint érdekes színfoltot észleli, korábbi – tévézési és egyéb – szokásainak új, egzotikus terepét látja benne, egyfajta szép grafikájú wallpapert. Ha pedig megunja, visszavágyik majd a kényelmes tévéfotel mélyébe.
Épp csak az a kérdés, képes lesz-e valaha is újra kikecmeregni onnan.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/07 47-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10192 |
