Varró Attila
The Crazies – amerikai, 2010. Rendezte: Breck Eisner. Írta: Scott Kosar és Ray Wright. Kép: Maxime Alexandre. Zene: Mark Isham. Szereplők: Timothy Olyphant (David Dutton), Radha Mitchell (Judy Dutton), Joe Anderson (Russell), Danielle Panabaker (Becca). Gyártó: Overture Films. Forgalmazó: Palace Pictures. Feliratos. 101 perc.
Aligha akad a 70-es évek emlékezetes rémfilmjei közt alkalmasabb remake-alapanyag a manapság divatos áldoku-horrorfilmek trendje számára (Cloverfield, Holtak naplója) George A. Romero The Crazies című művénél, amely a járványhorrorok első jelentős mérföldkövének is tekinthető a messzi 1973-ból. A vidéki kisvárosra szabadult kísérleti vírusfegyver folytán dühöngő ösztönállatokká váló lakosság és az eltussolásra kirendelt katonai csapat kíméletlen küzdelmeit nyomon követő történetben Romero szakított a bevált horror-mechanizmusokkal és – az Élőhalottak éjszakájának egyfajta antitéziseként – inkább az össznépi káosz hiteles dokumentálására fókuszált a két tűz közé szorult maroknyi túlélőcsapat rendszeres sokkolása helyett. Mintha csak egy körkapcsolásos tévétudósítás peregne előttünk, hangzavarral, kézikamerával, szenvtelen totálképek és arcba tolt közelik váltakozásával, ám szigorúan megtartva a játékfilmek fikciós keretét.
Ennek fényében akár örömteli meglepetésként is elkönyvelhető, hogy Breck Eisner (Szahara) idei remake-je ellenállva a nyilvánvaló kísértésnek mégsem térfigyelő kamerák, sisakfelvevők és civil mobiltelefonok epizódjaiból építette fel cselekményét, inkább a klasszikus műfajhagyományokhoz híven az eredeti többnézőpontú elbeszélését a menekülő hősök (ez esetben a bátor seriff, terhes barátnője és forrófejű helyettese) viszontagságaira szűkítette, ötvözve a kortárs posztapokalipszis-filmjek road movie-narratívájával. A friss Tébolyultak feszesre húzott, erős atmoszférájú rémdráma a slasherek változatos háztáji kivégzéseivel (többek közt vasvilla, konyhakés és egy remek autómosós akasztás), majd egy túlfűtött akciófináléval: Eisner konokul hátat fordított mindennemű társadalombírálatnak (a katonaság antagonistája jóformán elvész a dühöngő fertőzöttek serege mögött, a vérfertőző kapcsolatból kerékpáros in-joke marad), hogy Romero kíméletlen hevületű kritikáját szenvtelen, objektív távolságtartásra és olajozott profizmusra cserélje. Míg az alapfilmnél a borzalom abból fakadt, hogy testközelből sosem tudhattuk, vajon a vírus vagy az emberi természet jelent nagyobb veszélyt, ma biztos távolba helyezve tőlünk könnyedén elválik a vér a víztől – így csak a borzongás marad.
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 2010/05 57-57. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10181 |