Tüske Zsuzsanna
Dear John – amerikai, 2010. Rendezte: Lasse Hallström. Írta: Jamie Linden. Kép: Terry Stacey. Zene: Deborah Lurie. Szereplők: Channing Tatum (John), Amanda Seyfried (Savannah), Richard Jenkins (Mr. Tyree), Henry Thomas (Tim). Gyártó: Screen Gems / Relativity Media. Forgalmazó: Palace Pictures. Feliratos. 105 perc.
Úgy tűnik, az Álomgyár könnyfakasztásért felelős részlege a mai napig képes csalhatatlan érzékkel kiválasztani azokat a bestseller írókat, akiknek sorai nem csupán a papírra, de a gyöngyvászonra öntött érzelemáradat kedvelőit is kielégíthetik. Az 1998-as Üzenet a palackban filmes adaptációja óta Nicholas Sparks is azon kiváltságosok közé emelkedett, akiknek szirupos üvegét Hollywood időről időre szívesen csapolgatja. A romantikus melodrámák filmre álmodásához, persze megfelelő iparost is kell találni, ami a legújabb adaptáció esetében papírforma szerint sikerült: Lasse Hallström – amellett, hogy az érzelmi húrok egyik élvonalbeli pengetője – filmjeinek olyan visszatérő elemei is egybevágnak Sparks motívumkészletével, mint a gyerek-szülő viszony nehézségei, különös tekintettel az apa-figurára.
A Kedves John esetében sincs ez másképp: John, a fiatal katona kettesben él különc, magába forduló apjával, aki megszállott érmegyűjtő és hobbiján kívül más – fiát is beleértve – nem is foglalkoztatja. John éppen eltávozását tölti, amikor találkozik az angyali Savannah-val, akivel szinte azonnal egymásba szeretnek. Úgy tűnik, semmi – még a fiú hivatásából adódó távolság – sem szakíthatja szét a köztük lévő erős köteléket, azonban idővel világossá válik, hogy a kötelességtudat és a lelkiismeret akár pusztító erővé is formálódhat, ha a szerelemmel áll szemben.
A Sparks-féle alapanyag ezúttal is magában hordozza azt az alapelemet, amely egyfajta régimódi felhangot kölcsönöz a romantikus történeteknek: ez az írás, illetve a levelezés motívuma. Számos regényben jutnak kulcsszerephez a levelek (Üzenet a palackban, Éjjel a parton), vagy feljegyzések (Szerelmünk lapjai) – a Kedves John esetében is hasonló a helyzet, hiszen a cím maga is egy kifejezés, amelyet azoknak az asszonyoknak vagy lányoknak a szakítólevelére használnak, akik mégsem hajlandók az örökkévalóságig hazavárni csatatérre rendelt szerelmüket. Műfaji tekintetben az eredeti mű sokkal inkább hű követője a klasszikus melodrámai mintáknak, mint a Hallström-féle gyávára szelídített verzió, hiszen a rendező a sűrű masszával odatapasztott, új zárójelenet révén csak az édes ízt cukrozta tovább, a keserűt végül száműzte.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/05 58-58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10177 |
