Nevelős Zoltán
Green Zone – francia-amerikai-spanyol-brit, 2010. Rendezte: Paul Greengrass. Írta: Rajiv Chandrasekaran könyvéből Brian Helgeland. Kép: Barry Ackroyd. Zene: John Powell. Szereplők: Matt Damon (Miller), Greg Kinnear (Clark Poundstone), Yigal Naor (Al Rawi), Said Faraj (Seyyed Hamza). Gyártó: Universal Pictures / Studio Canal / Relativity. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 115 perc.
A szabadon mozgó kamerával rögzített fegyveres konfliktusok specialistája, Paul Greengrass egy máig érzékeny politikai darázsfészekbe nyúlt. A két Bourne-epizód után Matt Damont egy valós közelmúltbeli háborús helyzetben engedi szabadon garázdálkodni a rendszer ellenében. Bagdadban vagyunk 2003-ban, amikor az amerikai hadsereg befejezi Irak lerohanását, és megkezdi a tömegpusztító fegyverek utáni lázas kutatást. A Damon által alakított Roy Miller egy mozgó katonai szakasz parancsnoka, amelynek az a feladata, hogy a kapott kémjelentések alapján felderítse, hol is rejlenek ezek a titkos fegyverek. A tét nem kicsiny, hiszen a Bush-kormányzat az egész inváziót ezek létével indokolta. A mai néző persze már nem azon fog meglepődni, hogy ezek a bizonyos tömegpusztító fegyverek nem kerülnek elő, Miller útja onnantól izgalmas, amint egy CIA-ügynök (Brendan Gleeson) támogatásával szembeszáll a Pentagon helyi képviselőjének (Greg Kinnear) parancsaival, hogy feltárja az igazságot. Ennek kulcsa a megszállók által feloszlatott iraki hadseregnek a városban rejtőzködő tábornoka, őérte folyik az üldözés és lövöldözés a romos utcákon.
Rajiv Chandrasekarannak, a Washington Post munkatársának könyvére támaszkodva Brian Helgeland (akinek másik idén bemutatott forgatókönyve a Robin Hood) olyan politikai thrillert írt, amely egyrészt merészen állást foglal az iraki háború jogalapjának kérdésében – ki is hívta magára az Amerika-ellenesség vádját –, ugyanakkor sablonos figurái és kiszámítható fordulatai révén szabályos kalandfilmként működik. A bűnösök a cselekmény megfelelő pontján elnyerik méltó büntetésüket, és az igazság – ha nem is úgy, ahogy eredetileg reméltük – napvilágra kerül. Retorikája leegyszerűsítő, de a tálalás feszült és lendületes.
Greengrass gyors kameramozgásai, rövid vágásai talán még soha nem voltak ilyen simán követhetőek, filmje tömegfogyasztásra kiválóan alkalmas. A rendezőnek pontosan ez volt a célja, amikor az eredeti koncepcióval szemben úgy döntött, nagy költségvetéssel készíti el a produkciót. Az iraki konfliktussal kapcsolatos saját kiábrándultságát akarta megosztani minél szélesebb közönséggel, és a film legerősebb mondata által közvetített üzenet valóban sokmillió fülnek szól. Millernek a helybeli informátora mondja a drámai tetőponton: „Nem maguk döntik el, mi történik ebben az országban!”.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/06 54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10173 |
