Teszár Dávid
A honi forgalmazás újra meglepően mostohán bánik a kelet-ázsiai térségből érkező filmekkel. A Titanic megint hiányt pótolt, ha nem is mindenben.
A Titanic Filmfesztivál első megrendezése (1993) óta kiemelt figyelmet fordít a távol-keleti filmgyártásra, amelynek bizonyítékául kezdetben a térség fontos alkotásai, később (1999-től) pedig egy-egy ország mozgóképtermésére koncentráló összeállítások szolgáltak. Az idei ázsiai (pontosabban kínai-tajvani) szekció a tavalyi kihagyás után különösen időszerűnek mondható, tekintve, hogy a honi forgalmazás az elmúlt néhány esztendőben meglepően mostohán bánik a kelet-ázsiai térségből érkező munkákkal (és itt most mindenekelőtt a mozis bemutatást kell érteni, a dvd-piacon kevésbé tragikus a helyzet). Elég csak az itthon is ismert, nemzetközi hírű nevekre gondolni: sem Kim Ki-duk (Dél-Korea), sem Zhang Yimou (Kína), sem Takeshi Kitano (Japán) legutóbbi két műve nem került nálunk nagyvászonra. E régió általános filmes alulreprezentáltságát a fesztivál utolsó napján szóba került, az elmúlt évtized harminc legfontosabbnak vélt egészestés moziját tartalmazó Sight & Soundos lista is alátámasztja: az ebben szereplő hét távol-keleti letétemény közül négyet (Edward Yang: Családi kötelékek; Koji Wakamatsu: Egyesült Vörös Hadsereg; Apichatpong Weerasethakul: Trópusi betegség; Jia Zhang-ke: Pódium) egyáltalán nem, egyet (Bong Joon-ho: A halál jele) pedig csupán dvd-n forgalmaztak Magyarországon.
A 2007-es dél-koreai és a 2008-as japán válogatás után szinte adta magát egy kínai összeállítás (noha a szerző szerint Thaiföld már legkésőbb a 2000-es évek közepén megérdemelt volna egy összeállítást a harcművészeti filmjeiktől a kísértet-horrorjaikon át Apichatpong Weerasethakul vagy Pen-Ek Ratanaruang művészetéig), más kérdés, hogy az idei gyűjtés korántsem bizonyult olyan meggyőzőnek, mint az előbb említettek. Ez kivált annak fényében sajnálatos, hogy végre lett volna lehetőség bemutatni Kína filmgyártásának izgalmas kétarcúságát (szigorúan szabályozott, politikailag korrekt állami filmgyártás vs. undergroundból feltörő, független filmes hatodik generáció és DV-re forgató követőik), ráadásul tajvani rásegítés nélkül is bármikor össze lehetett volna rakni egy bivalyerős kombinációt az ideológiailag jól képzett, ám mesterien precíz Az üzenettől (2009) a két részt is megélt, fesztiválkedvenc Oxhide-ig (2005, 2009).
A kínai ütőkártya (Élet és halál városa) ezúttal a versenyszekcióba került: az 1937-es nankingi mészárlást feldolgozó háborús mozi letaglózó erejű mementó a kínai nemzeti identitás mai napig be nem gyógyult sebéről. Elsősorban azért figyelemreméltó alkotás, mert noha a pártállami filmgyártás berkein belül készült (producere a China Film Group teljhatalomú elnöke, Han Sanping), szinte teljességgel kiiktatja az elvárt patrióta felhangokat, mi több, a neves hazai ensemble cast mellett egy japán kiskatonát is emberi arccal ruház fel, és olyan jelenetet is szerepeltet, amelyben vidáman játszanak a hagyományosan szadista tömeggyilkos hordaként ábrázolt nipponok (lásd az ötödik generációs Wu Ziniu Ne sírj, Nanking! című munkáját). A téma kapcsán példa nélkül álló objektivitási igény természetesen már önmagában elég volt ahhoz, hogy egyesek hazaárulónak kiáltsák ki és életveszélyesen megfenyegessék Lu Chuant, e kegyetlen, fekete-fehér celluloid-látlelet rendezőjét. Pedig szó nincs itt japánbarát mentalitásról: azÉlet és halál városa éppen az ő leírhatatlan pusztításukat dokumentálja, ráadásul tompítatlan formában, úgy, ami egy ehhez hasonló, nagyköltségvetésű hollywoodi mainstream filmben elképzelhetetlen lenne (lásd a jelenetet, melyben John Rabe kínai titkárának kislányát egy japán katona kidobja az ablakon). További szokatlan megoldás a direktor részéről, hogy több főhőst mozgat, s miközben folyamatosan váltogatja a nézőpontjaikat, képet ad a tőlük független atrocitásokról is; valakit már a játékidő 45. percében likvidál (Liu Ye-t, ezt az egyszerű ellenálló katonát megformáló kínai szupersztárt gyakorlatilag érdemi dialóg nélkül vezeti bele a tömegsírba), másokat csak zárlatban, de a halált egyetlen protagonista sem kerülheti el. Bent is vagyok, kint is vagyok – ekként lehetne összefoglalni ezt az ambíciózus, világszínvonalú technikai felkészültségről tanúbizonyságot tevő munkát, amelyet ugyan központilag finanszíroztak, mégis fényévekre távolodik a klasszikus propagandafilmektől (zhuxuanlu). Remekül példázza ezt az a tény is, hogy nem került rá a Kínai Népköztársaság kikiáltásának 60. évfordulóját dicsőítő, hivatalos ünnepi filmlistára (lásd A Népköztársaság kikiáltása című, all-star gálával megtámogatott agitprop monstrumot), illetve, hogy kizárták az egyik rangos nemzeti filmes díjátadó gála (Huabiao) jelöltjei közül.
■
„A Titanic versenyprogramja mindig jól tükrözi az aktuális filmipari trendeket, idén először szerepel benne kínai és vietnami film, míg ezúttal sem koreai, sem japán alkotás nem került be, mert láthatóan kissé elszürkült, kifulladt e két ország filmipara” – diplomatikusan szólva gondterhelten olvasom a Titanic programigazgatójának film.hu-n megjelent nyilatkozatát. Kifulladt volna az a két filmipar, ahol a hazai készítésű filmekre több néző kíváncsi, mint a hollywoodi importra összesen? (Dél-Koreában tavaly 51,2%, Japánban 56,9% volt a saját gyártású nagyjátékfilmek piaci részesedése – a Korean Film Council és az UniJapan szép színes, ingyenesen hozzáférhető évkönyveinek adatait sorolom.) Esetleg a japán Szimbólum vagy a dél-koreai Száguldó teknős hivatott szolgálni e nemzeti filmgyártások elszürkülését, a Vergődés pedig a vietnami film soha nem látott konjunktúráját? Nos, e tekintetben sem túlzottan meggyőző a fenti, magabiztos tájékozottságot sugárzó deklaráció, tekintve, hogy a Szimbólum majd szétdurran a kreativitástól, és ritkán tapasztalható, önfeledt pofátlansággal játszadozik a publikummal. Hogy Hitoshi Matsumoto, e nagy japán komédiás miként fogja összekötni az üres, zárt térből kiszabadulni igyekvő, önmaga által alakított figura cselekményszálát egy mexikói pankrátorokat felvonultató eseménysorral, azt abszurditása miatt megtippelni is lehetetlen, miként azt is, hogy ez a burleszk-humorral operáló agyalágyultság a játékidő végére egyetemes igényű, transzcendens vízióvá fogja kinőni magát. Éppen ezen univerzális jellege miatt könnyebben befogadható a Szimbólum, mint Matsumoto debütáló munkája, a tavalyi Titanicon bemutatott A legnagyobb japán, az ugyanis masszívan a japán popkultúrára épített (az óriásszörny-filmes tradíciótól az úgynevezett super sentai-sorozatokig), így előzetes ismeretek nélkül gyakorlatilag érthetetlen és élvezhetetlen a nyugati közönség számára.
A Száguldó teknős ugyan kevésbé sziporkázó mozi, mégis alkalmatlan arra, hogy a dél-koreai filmipar elszürküléséről tudósítson. Kim Yoon-seok, a 2009-es Titanicon vetített Az üldöző stricivé züllött rendőrje tér vissza egy újabb bravúros alakítás erejéig: a szerepkör szinte teljesen megegyezik, ám elbocsátás helyett most csupán felfüggesztik a minimálbérért güriző, gondatlannak bizonyuló vidéki zsarut. Keresetkiesését prostituáltak futtatása helyett fogadásokkal igyekszik kiegészíteni: egy nap rámosolyog a szerencse, és nyer egy nagyobb összeget, ám a pénzt egy harcművészetekben felettébb jártas, szökött fegyenc happolja el előle. Az üldözőhöz hasonlóan kezdetben itt is az anyagiak motiválják a főhőst, ám a sorozatosan elvesztett összecsapásokat követően már a személyes elégtétel kerül előtérbe. A Száguldó teknős macska-egér-játéka korántsem olyan feszült, mint Az üldözőé, nagyobb teret enged a humornak és a háttérben lejátszódó családi drámának, mindazonáltal élvezetes, jó ritmusú, biztos kézzel levezényelt one man show: Dél-Koreában is szerették tavaly nyáron, odaát valamivel többen, mint hárommillióan látták, ez pedig az ötödik helyhez volt elég a legnézettebb 2009-es koreai filmek listáján.
Noha dán nemzetiségűek készítették, témája miatt ide kívánkozik az észak-koreai gondolkodásmódot feltáró, szembeszökően bátor, ha nem egyenesen vakmerő dokumentumfilm, az idei sundance-i filmfesztivál zsűrijének nagydíját kiérdemlő A Vörös Kápolna. Mads Brügger ugyanis Borathoz hasonlatosan úgy veszi hülyére az észak-koreai hatóságokat, hogy azok ezt nem is észlelik (ha észlelték volna, vélhetően már nem élne a direktor). Mindekelőtt ezért különleges ez a doku, ugyanis ehhez még senkinek sem volt mersze, másrészről pedig azért figyelemreméltó, mert egy kísérletről szól: arról, hogy miként formálja a saját, propagandával átitatott képére Észak-Korea egy külföldi színtársulat ideológiától mentes előadását. Brügger a saját narrálásában meséli el mozija hivatalos koncepcióját: két dán-koreai humorista barátjával azért utazik Phenjanba, hogy a kulturális megértés jegyében bemutathassanak egy szándékoltan dilettáns performance-t. A rendező a játékidő alatt folyamatosan teszteli az őket minduntalan követő, paternalista idegenvezető hölgyet és észak-koreai segítőtársait (felolvashat-e a Kim Ir Szen szobor előtt egy olyan verset, amely a szerelem és az ananász szoros kapcsolatát lirizálja? Vajon mennyire fog örülni Kim Dzsong Il egy dán péklapátnak?), groteszk szituációk sorát produkálva. Ebben áll e kuriózum-doku vérfagyasztó humora: míg a fapofájú dánok a kifigurázás végett állítják döntéshelyzet elé a helyi hatóságokat, az észak-koreaiak valóban mindent komolyan vesznek. A dán nyelv nélkül persze nem működhetne ez a megrendezett kandi kamera, Brügger ugyanis így szabadon instruálhatja humorista cimboráit, mivel az idegenvezető hölgy csupán angolul beszél.A Vörös Kápolna tehát módszereit tekintve semmivel sem kevésbé manipulatív, mint a rendszer, amelyet le akar leplezni, a különbség mindazonáltal jelentős: Brügger tézisének alighanem minden szava színigaz.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/06 44-45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10156 |
