Klág Dávid
Illegalitás, agresszió, bosszú. A Titanic Filmfesztivál sötét oldala próbált a koromfeketéhez közeledni, de sokszor megmaradt a szürkénél.
A 17. Titanic Filmfesztivál tágan értelmezte a sötét oldal fogalmát: bepillantást nyerhettünk ugyan a lehető legborzadályosabb emberi állapotba, a kannibalizmusba (Van Diemen-föld), vagy a keserű bosszú lelki akadályaiba (Revans), de a szurok színe gyakrabban mosódott össze az ártatlanság fehérjével. Két film főszereplői is a rendőrség álcája alatt hozták ki magukból a legrosszabbat (Eltévedt golyó) vagy legalábbis a legszánalmasabbat (Száguldó teknős). Volt, ahol a két fél látványosan összecsapott (Szabadíts meg minket a gonosztól!), de volt, ahol csak egy stílusgyakorlathoz volt alibi a súrlódás (Kármentés).
*
Ole Bornedal legújabb rendezése, a Szabadíts meg minket a gonosztól! megkívánja a Szalmakutyák emlegetését, de Peckinpah munkájánál egyszerre több és vészesen kevesebb. Több, mert magára erőltet egy szociológiai látleletet Dániáról, pontosabban a bevándorlás problémájáról, de kevesebb, mert súlyosnak szánt üzenetét egy nevetséges, tényfeltáró riportokra emlékeztető narratív keretbe helyezi, másrészt pedig képi világát a végletekig eltorzítja. A dán kisvárosban a karakterek rajzfilmekre (vagy akár Guy Ritchie-filmekre) emlékeztető elnagyolt jellemzőket kapnak, a szereplőket jobban meghatározza a groteszk fogsor, a hatalmas szemüveg, az emberfeletti termet, a furcsa anyajegy vagy éppen a mély dekoltázs, mint bármi, amit cselekszenek. Az egyetlen kivétel a film kései főszereplője, Johannes. Azért kései, mert a Szabadíts meg minket a gonosztól! első felében szinte kizárólag a Johannes testvérét és sötét oldali ellentétét, Larst követjük. Lars, a részeges kamionsofőr és az előbb emlegetett fogsor tulajdonosa elüti a helyi kiskirály feleségét és megpróbálja rákenni Alainre, a boszniai bevándorlóra. Ezért furcsa a hangsúlybeli váltás a félidőnél, amikor a kisvárosi mocsokból a kisvárosi kispolgárokra szegeződik a tekintet és a dráma csúcspontja egy home invasion-jelenet lesz – azzal a Johannes-szel a főszerepben, akivel addig nem foglalkoztunk. A fordulattól kezdve nyilvánvaló lesz Bornedal szándéka, ott manipulál minket, ahol tud, próbálja a kényes társadalmi idegvégződéseinket megpiszkálni (vidéki rasszizmus, szerb bevándorlók, burzsoá családi kör), de az egész próbálkozás annyira direkt, a története pedig annyira lapos, hogy a túlpörgetett fekete-fehér képei is csak felerősítik minden hibáját.
Furcsa módon a zsánerekért kiáltó besorolásba egyetlen műfaji film került be. Az angol Kármentés úgy indul, mintha a brit Otthon, biztonságban lenne. Kevés szereplő, paranoia, agresszív állami beavatkozás. Csak amíg amerikai párjában egy beazonosítatlan gáz miatt rettegtek a kertvárosban, a Kármentés mumusát jó ideig nem ismerjük. Pontosan ennyi ideig működik az addig néha ügyetlen, néha viszont meglepően hatásos thriller is, de azután minden súlyával a mérleg előnytelenebb felére billen. Ugyanis a háztartásbeli félelem oka nem valami megfoghatatlan rémség, hanem egy nagyon is megfogható, hiteltelen szörny, amitől a film lassan a teljes érdektelenségbe fullad a főszereplő Neve McIntosh határozottan erős játéka ellenére.
A szekcióból még egy film kacérkodott feketeműfajjal, de a Van Diemen-föld körülbelül úgy viszonyult a horrorhoz, ahogy Steve McQueen Éhsége a börtönthrillerekhez. Jonathan auf der Heide valós, már egy rövidfilmjében is feldolgozott eseményeken alapuló drámája egy maroknyi szökevény kannibalizmusba forduló gyötrelmeit meséli el az akkor még a civilizációtól érintetlen Tasmániában. Auf der Heide komótosan görgeti előre a cselekményt, de hamar nyilvánvaló lesz, hogy őt nem csak a nyolc fegyenc érdekli, hanem az őket bekebelező természet – a vadonban nincsen mit enni, hideg és féktelen folyókon kell átkelni, havas hegyekre felkaptatni, sziklák alatt aludni, zuhogó esőben ébredni. A rendező vagy a hideg természetet veszi totálokban, vagy a megőrülő, egyre visszataszítóbb embereket közelikben, viszont végig a távolságtartás lesz a jellemző: a szereplőkkel nehéz szimpatizálni, egyrészt a múltjuk miatt, másrészt pedig azért, mert a származásukon kívül nagyon keveset tudunk meg róluk. Menetelő, arctalan áldozatok, akiket Tasmánia egyesével, de módszeresen, kimért lassúsággal és kegyetlenséggel leszed.
A módszeres, kímért lassúság pontosan leírja az osztrák Götz Spielmann tavaly Oscar-díjra jelölt filmjét. A Revans az utóbbi idők legvisszafogottabb tempójában előadott bosszúfilmje: a bordélyházi mindenes Alex ukrán barátnője tartozásai miatt úgy dönt, kirabol egy bankot. A sikeres bűntett után azonban az arra járőröző Robert egy rosszul célzott lövéssel megöli Tamarát. Alex apja vidéki farmjára vonul vissza – pontosan a rendőr és felesége házának szomszédságába. A Revans szinte roskadozik az elkövetett és elkövetetlen tettek súlya alatt, Alex bosszúra áhítozik, Robertet marja a bűntudat, feleségét férje tehetetlensége, kialakul egy háromfős, egymásra-utaltsági kör, aminek kényes egyensúlyát a legkisebb mozdulat is kibillentheti. Spielmann filmjének mégis a legkevésbé cselekményes képei a legjobbak. Alex a farmon azzal tölti az időt, hogy apjának segít fát vágni. Először egy nagyobb géppel felszeleteli a hatalmas darabokat, majd baltával hasogatja őket. A hétköznapi művelet egyre több és több jelentéssel bír, Alex gépies mozdulataiból öntisztulás lesz: fűrészporral mossa kezeit egy olyan bűnért, amit még csak tervez. Vajon eljut-e addig a pontig, hogy végigviszi, amit tervez – ez a Revans fő feszültségforrása. A bosszú egyik lehetséges formája ugyan rátalál, de már minden tekintetben messze van attól az egy golyótól, amit Robertnek szánt. A Revans legnagyobb erénye, hogy cselekménye az egzisztencialista dilemmák, az elnyújtott és kitartott jelenetek ellenére is nagyon hasonlít a klasszikus thrilleréhez: gyakran él suspense-szel, felépítése ellenére meglepően sok a narratív fordulata.
A szekció eddig nem taglalt két filmje, a mexikói Eltévedt golyó és a dél-koreai Száguldó teknős a rendőrfilmek tematikáját vizsgálta meg, pontosabban a rendőrfilmes sémákat facsarta ki szokványostól alapjaikban eltérő szereplőivel. Lee Yeon-woo filmjében a feltehetően címszereplő rendőr félúton van saját hivatala és a kispályás vidéki alvilág között. Nyomozónak lusta, férjnek unalmas, azonban életének két oldaláról is beüt a ménkő: a helyi bűnszervezet kérésére elfogott strici kihallgatás közben szívinfarktust kap és ezért felfüggesztik. Bikaviadalon nyert pénzét, amivel a családját egyenesbe tudta volna hozni, sorozatos véletleneknek köszönhetően ellopja egy különösen veszélyes, harcművészetekben edzett szökevény. Pil-sung nyomozó teljesen alkalmatlan arra, hogy a saját erejéből eredjen kirablója után, barátaival együtt olyan, mintha egy lecsúszott börleszkfigura menne Dél-Korea első számú körözött személye után. Yeon-woo filmje pedig teljes mértékben elmozdítja a hangsúlyát a nyomozásról és üldözésről, középpontjában végig a nyomorult detektív marad. Sajnos pontosan emiatt válik kevésbé izgalmassá a Száguldó teknős, hiszen a szánalom nem mindig helyettesíti a szimpátiát, ráadásul a nyomozó ellenfele, Song Gi-tae kevesebb játékidejével és csekélyebb szövegével is sokkal sármosabb. A nyomozó egy idő után kimozdul passzivitásából, de addigra már az összes mellékszereplő érdekesebb lesz nála.
Az Eltévedt golyó viszont teljesen az ellenkező irányba mozdult el a szereplőivel: Mexikóváros egyik zónájában a rendőri erő velejéig korrupt, olyanok, mintha a tévés Kemény zsaruk és a Herzog-féle Mocskos zsaru szellemisége szerint válogatták volna a tagjait. A film elején Hernandez járőr a körzetnek szánt kokain-adagot csak úgy tudja megvenni egy helyi dílertől, ha otthagyja zálognak a saját fegyverét. Az őrsön megoldják, csak csúsztatni kell a pénzt a raktárosnak és lesz másik. Ha jobb golyóálló mellény kell: pénz a portásnak. Ha nem akarja kiállni a sort: pénz a recepciósnak. A kis csapatot vezető kapitány több hajtogatott papírpénzt oszt ki, mint kézfogást. Az Eltévedt golyó rendőrei pontosan olyanok, mint akik ellen ádáz harcot kellene vívniuk, az öltözőben együtt szippantják a kokaint, együtt járnak kuplerájba, együtt isszák a tequilát – csak mindezt tányérsapkában. Diego Muñoz filmje ugyanazokat a köröket futja újra és újra: korruptak a járőrök, korrupt a defektes golyóálló-mellény gyártója, korrupt a vezetés, korrupt az egészségügy. Aztán az utolsó fél órára a társadalmi vetület hirtelen pszichoszexuális terrorba fordul át, Hernandezt megerőszakolja felettese, ő egy prostituálttal teszi ugyanezt. A befejezésre egy fokkal tisztességesebb rend áll helyre, de a felelősség teljes hiánya miatt a megnyugtatótól messze áll a lezárása. A sötét oldal győz, a világos gúnyájában.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/06 46-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10154 |
