Tartalmi elemek kiemelése
rendező | színész | operatőr | forgatókönyvíró | zenész | egyéb személy | filmcímek | egyéb cím | Mindegyik | Egyik sem
Jelölje be, mely tartalmi elemeket szeretné kiemelve látni a szövegben!

Robin Hood

Robin Hood, a mozihős

Fejedelmek, tolvajok, pojácák

Orosdy Dániel

A gazdagokat kifosztó, szegényeket támogató sherwoodi rabló történetére számtalan variáció készült, ideális alapanyag a mozi számára: akad benne kaland, szerelem, szép kosztümök, humor és feszültség.

 

Georg Büchner szerint a forradalom felfalja saját gyermekeit. A kultúra (ha így jobban tetszik: tömegkultúra) nem ilyen válogatós: megeszi apját, anyját, nagyszüleit, unokáit, sőt örömmel fogyasztja el akár önmagát is – a végeredmény minden esetben valamiféle megújulás. Az évtized végére ez a változó intenzitású, ciklikus folyamat különösen erős szakaszhoz érkezett, amely a válsággal és a világvége hangulattal összekapcsolódva már nem is áll olyan távol az említett forradalomtól. A filmben folytatások, remake-ek, crossoverek, update-ek, ilyen-olyan verziók tömege jelezte a készülődő vihart, és ma már láthatóak az első villámcsapások is. Az irodalmi ősöktől és kollektív tudatalattiból származó mítoszok a „minden mindegy” hangulatában olyan új értelmet nyertek, amely az eredeti elképzeléssel éppen csak összeegyeztethető: a dedukciót művészi szinten alkalmazó detektív akciósztárként születik újjá (Sherlock Holmes), a szorongást és szexualitást megtestesítő vámpír tinirománc sápatag szereplője lesz (Alkonyat).

A gazdagokat kifosztó, szegényeket támogató Robin Hood legendája a magántulajdon megjelenése óta érvényes álom, de ma aktuális csak igazán, hála az egyre növő társadalmi különbségeknek, a sorra nyilvánosságra kerülő visszaéléseknek. A jó rabló története színtiszta eszképizmus, éppen ezért ideális alapanyag a mozi számára: akad benne kaland, szerelem, szép kosztümök, humor és feszültség, fel tudja használni akár a musical vagy történelmi film műfaja is. Hood legnagyobb jellemhibája a hiúság (esetleg), története kizárólag happy enddel végződhet, azonban éppen ezért (és talán a modern irodalmi háttér hiánya miatt?) nehezen „forradalmasítható”: nem elég összetett személyiség ahhoz, hogy sokkal több legyen a vásznon egy idealista tolvajnál. Az ő világát nem lehet a közismert, legendából származó változatnál reálisabbá és mélyebbé tenni – nem is érdemes, ami viszont remek lehetőséget teremt a gúnyolódásra. Az eddigi feldolgozások tanúsága szerint Robin Hood vagy makulátlan félisten, vagy nevetséges pojáca. Sokkal több variáció nincs.


*


A mozgókép hamar megtalálta a nemes lelkű törvényenkívülit, 1908-ban már bemutatták az első Robin Hood-mozit (Robin Hood and his Merry Men, Percy Stow). Több hasonló, rövid játékidejű produkció készült 1922-ig, amikor a Douglas Fairbanks nevével fémjelzett, Allan Dwan rendezte Robin Hood drága kosztümjeivel és díszleteivel, valamint a főszereplő akrobatikus mutatványaival meghódította a nézőket. Korának legköltségesebb filmje volt, és az első, amelynek bemutatóját egyben eseménynek szánták (gála és premier egyben), de nem csak ezért jelentős: a részben Fairbanks jegyezte forgatókönyv számos olyan elemet tartalmazott, amelyet a későbbi adaptációk átvettek.

Fairbanks és Dwan tagadhatatlanul előkészítették a széles körben ismert Robin Hood-mítoszt, ám a jó rabló figurájának és történetének definitív változatát egyértelműen az Errol FlynnKertész (Curtiz) Mihály páros alkotta meg az 1938-as Robin Hood kalandjaival (társrendező: az akciójelenetekben nem elég jártas William Keighley). Ez nem pusztán egy kirobbanóan sikeres és máig népszerű kalandfilm, jelentőségét távolról sem fejezi ki, hogy rendre feltűnik a legjobb filmeket és akciófilmeket összesítő listákon, vagy hogy megőrzésre érdemesnek ítélte az Egyesült Államok Kongresszusi Könyvtára. Mindezt túlszárnyalja a tény, hogy Flynn figurája egy popkulturális ikon alapja lett, a mai napig az ő kacagó, kardozó-íjazó, jellegzetes zöld ruhát, barna övet, hegyes kalapot, vékony bajuszt és kis szakállt viselő alakjával azonosítjuk Sherwood hősét, ahogy a film fordulatai is közvetlen alapul szolgáltak a későbbi művek többségéhez. Ebből a még ma is szórakoztató Technicolor látványosságból árad a régi Hollywood remekeire jellemző, (még) őszinte naivitás, Kertész akciójelenetein pedig annyira sem fogott az idő, mint a mai nézőt esetleg megmosolyogtató idealista álomvilágon, a mozgékony kamera és a feszes vágások meglepően modernek egy 72 esztendős alkotástól.

A Robin Hood kalandjainak hatását jelzi, hogy 1938 után jelentek meg mozgóképen a karakter paródiái, a legendát pellengérre állító alkotások. A gyártó Warner egyébként is meglehetősen naprakész, önreflexív és gúnyos rajzfilmsorozatainak alkotói rávetették magukat a témára. Csak Charles M. (Chuck) Jones három rövid animációban használta fel a tolvajok fejedelmének sztoriját. Az első rögtön 1939-ben készült (Robin Hood Makes Good), a második kölcsönzött is egy rövid részletet a Curtiz–Keighley-produkcióból (Rabbit Hood, 1949), a harmadik (Robin Hood Daffy, 1958) pedig átvette a Flynn alakította figura időközben autentikussá vált külsőségeit. (És persze nem csak Tapsi Hapsiék költöztek be ideiglenesen Sherwoodba, az eltelt évtizedekben Maci Laci, Foxi Maxi, Tom és Jerry, a Szezám utca lakói mind kirándultak arrafelé legalább egy-egy epizód erejéig.)

A Robin Hood kalandjait több – gyakran zenés – Hood-film és kvázi-folytatás követte (pl. a Disney stúdió élőszereplős változata 1952-ben), de az ötvenes évekig nem mutattak be olyan alkotást, amely jelentőségében megközelítette volna (a Robint mellékszereplőként ábrázoló Ivanhoe-adaptációktól most tekintsünk el), és ekkor sem a mozik közönségét hódította meg egy „új” igazságosztó íjász.

1953-ban indult útjára az első Robin Hood-tévésorozat, ami több szempontból is jelentős: egyrészt az első epizód bemutatásának ideje jelzi, mekkora volt az igény a közönségben a világháború után a jó rabló eszképista kalandjaira (a televízió fénykorának korai szakaszában járunk, az új médium ekkor válik a mozi fő riválisává), másrészt a mindössze egy évadot megérő szériát egy kirobbanó sikerű második követte, amely öt éven át szórakoztatta a brit tévénézőket (1955–60). Robin Hoodról szóló művek a mai napig készülnek mind Amerikában, mind Nagy-Britanniában, de előbbi alkotói inkább a mozilátogatókat célozzák meg, utóbbiaké jellemzően a tévénézőket (sorozat, minisorozat, tévéfilm, egyedi epizódok). Az angol csatornákhoz kötődik az első olyan sorozat, amelyben Robin Hood segítője egy muzulmán (Robin of Sherwood, 1984-86), ugyancsak egy brit tévéfilm volt a Kevin Costner-féle feldolgozás riválisa (John Irvin moziban is forgalmazott Robin Hoodja Patrick Bergin és Uma Thurman főszereplésével).

A sherwoodi rabló történetére persze számtalan variáció készült és készül, beleértve a történeti hűségre törekvő, fantasy-ba hajló, sőt sci–fi- és pornóváltozatokat is (utóbbiak közül a legambíciózusabbat Joe D’Amato, azaz Aristide Massaccesi, az olasz trash pápája követte el a Costner-film apropóján, címe elég kifejező: Robin Hood – A feleségtolvaj). Az egyik legérdekesebb műfajkevercs Frank Sinatra és baráti kompániája, a Rat Pack nevéhez kötődik. A Gordon Douglas rendezte Robin és a hét gengszter (1964) A dicső tizenegyre emlékeztető modernizálása a legendának, főszerepben egy Robbo nevet viselő gengszterrel (Sinatra). A film különlegessége, hogy miközben minden további nélkül átveszi a mitológia szereplőit (Guy Gisborne, Marian, Little John, Will, Alan-a-Dale), a történet szintjén csak távolról követi azt: Robbo nem különösebben jó, inkább csak önérzetes bűnöző, akit egy többé-kevésbé véletlen jótékonykodás avat lokális főmegmentővé, amit aztán reklámként használ fel. Bár Sinatra a mű végén nem dicsőül meg, akár azon is érdemes elgondolkodni, nem értelmezhető-e a film a maffia szolid reklámanyagaként, figyelembe véve a főszereplő hírhedt kapcsolatát a szervezett bűnözéssel.

Természetesen a Disney stúdió sem hagyhatta ki a nyilvánvaló ziccert: 1973-ban bűvölte el a gyermekközönséget és hangolta le a kritikusokat az animált, rókafiguráként feltűnő Robin Hood. Wolfgang Reitherman munkája gyakorlatilag nem több a Robin Hood kalandjainak laza remake-jénél, érdekesek azonban az „önkannibál” vonatkozások: a rendező részben saját filmjét (A dzsungel könyve, lásd Balu medve esetét Little Johnnal), részben egyéb Disney slágerrajzfilmek (Hófehérke és a hét törpe, Macskarisztokraták stb.) figuráit, mozgását, jeleneteit használta fel a régi-új mozihoz – minimális innovációval, de azért szórakoztatóan

Túlzás lenne azt állítani, hogy az új idők új dalnokait teljesen hidegen hagyta a közkedvelt mese. Mel Brooks rövid életű sorozata, a When Things Were Rotten (Amikor pocsék volt minden) a Warner-rajzfilmek hagyományait folytatva parodizálta Hoodot, hasonlóan a rendező remekbeszabott mozis karikatúráihoz (Fényes nyergek, Ifjú Frankenstein). A széria elnyerte ugyan a kritikusok tetszését, de a közönség nem volt vevő rá, hamar levették a műsorról.

Jelzésértékű a modern vígjáték másik fontos alakjának, Richard Lesternek az esete is. Lester műve, a Robin és Marian talán az egyetlen tényleg újító szellemben fogant Hood-film, amely valóban emberként, nem pedig mesehősként vagy röhejes pojácaként tekint a főszereplőre. James Goldman történeti hitelességre törekvő, melankolikus forgatókönyve egy lassan megöregedő Robinról (az őszülő és erősen kopaszodó Sean Connery) szól, aki hosszú évek után tér vissza a szerelméhez, Marianhez (Audrey Hepburn). A film gyakorlatilag egy soha el nem készült és talán el sem készíthető Hood-trilógia utolsó része: az első foglalkozott (volna) a legenda közismert változatával, a második az Oroszlánszívű Richárddal tartó Robin történetével, a ténylegesen leforgatott harmadik… Nos, a harmadik fonnyadt gyümölcsök képével indít és zár, Richárd királyt felfuvalkodott őrültként ábrázolja, Nottingham sheriffjét már-már szimpatikus figuraként, a befejezése pedig maga a higgadt illúziórombolás (Marian megmérgezi önmagát és a halálos sebet szerzett, de változatlanul a régi dicsőséget hajszoló Robint).

A Robin és Marian elismerést váltott ki a kritikusokból, a közönség azonban nem tudott mit kezdeni vele. Vitathatatlan érdemei és magas színvonala ellenére inkább csak kuriózum, semmint meghatározó alkotás, kudarcának okaival kapcsolatban érdemes Leonard Maltint idézni, aki szerint „száraz, hatástalan film”, amely „minden varázsuktól megfosztja az olyannyira szeretett karaktereket”. Ha jobban reagálnak rá a nézők, ma talán a kalandfilm műfajának Butch Cassidy és a Sundance kölykeként emlékszünk rá. Csakhogy Mr. Maltinnak és a nagyközönségnek Robin Hood kizárólag akkor kell, ha egydimenziós.

A fenti ismérvnek tökéletesen megfelelt és nagy sikert is aratott a két Kevin, Costner és Reynolds műve, a Robin Hood – A tolvajok fejedelme (1991). Ha nem számítjuk Mel Brooks jól sikerült és népszerű vígjátékát, a saját tévésorozatát Kertész és Reynolds művének paródiáival kombináló Robin Hood – A fuszeklik fejedelmét (1993), a mai napig ez az utolsó igazán jelentős, az 1938-as klasszikussal konkurálni képes változat. Javára szól, hogy egyes „kötelező” jelenetek és szereplők megtartása mellett mer különbözni a Robin Hood kalandjaitól, és a forgatókönyvírók több elemet átvettek a brit tévésorozatokból is. A kilencvenes évekhez igazított Sherwood azonban egyéb tekintetben problematikus hely, többek között a következetlenségei miatt. Miért lesz a kemény kiállású Marianből dekoratív kiegészítő a film végére? Miért hagyományos hérosz Robin, ha az ellenfele egysorosokat sütögető camp-karakter? Miért keveredik a giccses szentimentalizmus véres jelenetekkel és bugyutasággal? Tényleg ennyire kellettek a nők mellé a férfi- és gyereknézők is?

A Robin Hood – A tolvajok fejedelme legkevésbé összetett figurája egyébként furcsamód éppen maga a sótlan címszereplő, mór segítője (Morgan Freeman) sokkal érdekesebb, gonosz ellenfele pedig (Alan Rickman) nagyságrendekkel szórakoztatóbb nála. Costner persze már nem engedhette meg magának azt a bájt és naivitást, amely Errol Flynn alakítását jellemzi, hacsak nem akart börleszkfigurává válni. Reálisabb közegben és hitelesebb motivációval ugyan, de ő is csak szeplőtelen csodaíjász, nem pedig élő, lélegző ember, aki akár veszíthetne is.

Kérdés persze, kell-e egy emberi Robin Hood bárkinek is, amíg a valóság elől menekülő néző nem tud és nem is akar elszakadni a legendától, a cinikus pedig bármikor leveheti a polcról az előbbin gúnyolódó paródiaváltozatok DVD-jét, vagy megnézheti a mindent-mindenkit kipellengérező Monty Python-csoport Dennis Moore kalandjairól szóló zseniális epizódját és a John Cleese alakította nagyképű Robin Hoodot a Terry GilliamMichael Palin páros Időbanditákjában.

Az új évezred popforradalma már utolérte Sherwood hősét, de kétséges, hogy a Gladiátor alkotópárosa képes – vagy akar – újat mondani a témában. Minden bizonnyal csak megerősítik az álmot, hogy van hová, kihez menekülni. De tulajdonképpen az is elég, ha apropót adnak egy kiadós ironizáláshoz: nevetni majdnem olyan jó, mint szépet álmodni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/06 24-26. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10145

Kulcsszavak: 1920-as évek, 1930-as évek, 1950-es évek, 1960-as évek, 1990-es évek, egydimenziós hős, filmtörténet, Robin Hood-variációk,


Cikk értékelése:szavazat: 1138 átlag: 5.44