A könyvek zsebszótárakra emlékeztető méretben, mintegy négyszáz oldalon vállalkoznak filmek fölelevenítésére, átlagosan tehát négy oldal jutna egy-egy filmre, ennek a terjedelemnek azonban csak a fele szolgál szóbeli információval, lévén a négy oldalból az elsőt és az utolsót egészoldalas képek teszik ki. A képanyag impozáns: míg az első képoldal az adott mű gyakorta emblematikus plakátja, a második többnyire jellegzetes képsorokat vagy karaktereket idéz föl az adott filmből. A két kötet műfaji képeskönyvként ilymódon valóban szuggesztív és kedvcsináló – a tényleges szövegek esete viszont kevésbé egyértelmű. Ilyen minimális terjedelemben írni ajánlót kanonikus, jól ismert és sokrétű, vagy nem különösebben ismert, de nem kevésbé értékes vagy összetett filmekről, úgy, hogy az eltalálja a helyes arányt a szükséges és a felesleges információk kiválasztása, a leírás és az értékelés között – óhatatlanul kihívás elé állíthatja még a gyakorlott tollforgatókat is. Az írók helyzetét az is súlyosbította, hogy a rendelkezésükre álló szűk terjedelmet még tovább csökkentik a főszöveget megtörő idézetek – többségük ugyanúgy jóformán csak lóg a levegőben, akár az 501 filmrendező című kötetben, s ha valaki nem látta a szóban forgó filmet, az valószínűleg sokszor nem tud velük mit kezdeni. A szerzők javarészt mégis megbirkóztak ezekkel a nehézségekkel (különösen érdemdús a Robotzsaru vagy a Mélyvörös méltatása), s bár szép számmal akadnak olyan tételek is, amelyek alig, vagy egyáltalán nem többek puszta részletező cselekményfelmondásnál (Tiltott bolygó, Csillagember, Gattaca, Hatodik érzék, Az árvaház), a szövegek többsége egyéb szempontokat is érvényesít, legyen szó filmes-irodalmi párhuzamokról, formanyelvi megoldások kiemeléséről, vagy – e terjedelemben meglehetős töménynek tetsző – ideológiakritikai olvasatról. Ami az utóbbit illeti, a kötet korlátait szétfeszítő elméleti túlbuzgóság olykor kínos szövegeket szül (Rosemary gyermeke), nem is beszélve egyes tárgyi tévedésekről (ugyancsak a Rosemary…, amelyben a hősnő nem sikolt föl, vagy a Terminátor 2 – Connor nem nevelőotthonban él). A szóhasználat és a megfogalmazások gyakorta pongyolának mondhatók, súlyosbítva néhány rejtélyes kifejezéssel – mit értünk például „vizuális tőrbecsalás” (Iszonyat) vagy „párharc mozi” (A bolygó neve: halál) alatt? –; és megtévesztő, olykor komikus elírással-elütéssel, pl. „Albert Hitchcock” (Jelek), Carmilla helyett Camilla (Vörös ajkak).

Mint műfaji katalógusok, e válogatások a két zsáner történetét kronológiailag követik nyomon, és sikeresen fedik le számos alműfajt és irányzatot felölelő spektrumukat. Noha az elmaradhatatlan darabok mellett mindenki fölfedezhet érthetetlen hiányosságokat is – e sorok írója többek közt a 9-es terv a világűrből, a Hullajó és a Támad a Mars! hiányát fájlalja –, a műfajba vitatható módon besorolt művekre is lelünk (például az M-ről olvasunk a horrorok között). Az összeállítások legérdekesebb pontjai pedig alig ismert alkotásokra irányíthatják rá a figyelmet – ha az olvasó a Ki akarja megölni Jessie-t?, a Valéria és a csodák hete, vagy a Halálos álom című tételekre a könyv nyomán kap kedvet, már megérte kézbevenni.

Gabo Kiadó, 2010