Filmvilág

Kamaszmozi

Andrea Arnold: Akvárium; Lone Scherfig: Egy lányról

Nem leányálom

A tinilányok felnőtté válása függ az erotikus tapasztalattól – ha a férfi csaló, a viszony vakrandi a valósággal.

A tinilányok lázadási kísérletei és nevelődési, felnőtté válási történetei szorosan összefonódnak a nőiség felébredésével és az ártatlanság elveszítésével, így azon coming of age-filmek, amelyek ilyen főhős köré szövik történeteiket, eleve magukban hordozzák azt a többletet, ami súlyt ad nekik.

Andrea Arnold második nagyjátékfilmje, a puritán stílusú Akvárium (Fish Tank), és a dán születésű Lone Scherfig elegáns kosztümös filmje, az Egy lányról (An Education) más korba, más közegbe helyezve, eltérő (szinte a skála két szélsőértékét jelentő) alkotói attitűddel mesélnek ugyanarról az alaphelyzetről. Tinilány hőseik életében a bonyodalom elindítója mindkét esetben az, hogy egy idősebb férfi toppan be zárt mikrovilágukba. A szituáció emlékeztet a viktoriánus lányregényekre, de a folytatás kevésbé: kiderül, hogy ezekért a csábítókért nem éri meg mindent felborítani, pontosabban radikális döntéseket hozni nem ezekért a férfiakért, hanem az általuk okozott első nagy trauma ellenére – önmagukért van értelme. A lányok legnagyobb próbatétele az, hogyan reagálnak, amikor kiderül: a megváltó képében feltűnő férfi szemfényvesztő csaló, és az általa kínált út puszta illúzió, átverés.

Andrea Arnold következetesen viszi tovább a már az első nagyjátékfilmjében, a szintén női főhőst szerepeltető Red Roadban is érvényesülő ars poeticát, a Dogma '95 és a Lars von Trier nevéhez és cégéhez kötődő Terepszemle (Advance Party)-filmek programszerűen megfogalmazott esztétikai módszertanát. Az Akváriummal saját szülővidékére, Essex tartományba kalauzol vissza, hogy kézikamerájával egy lepukkant lakótelep utcáit, arcait és sorsait pásztázza, a 15 éves Miát követve végig a néhány napnyi időbe sűrített drámai eseménysoron.

Mia és húga, Tyler egyedülálló anyjukkal élnek a zsúfolt, vegyes etnikumú lakótelepen. Mia menekülőútja anyja gyűlöletrohamai elől az alkohol és a lófrálás mellett a tánc, egy üres lakásban gyakorolja a mozdulatokat. A rossz közérzet rutinjából az mozdítja ki, hogy az anyja új „barátot” hoz haza: a férfi, Connor jelenléte felidézi a normális családi élet lehetőségét, bátorítása önbizalmat ad a tánchoz. Azonban a film stilizált momentumokkal jelzi, hogy a tinilány és a felnőtt férfi között erotikus vonzalom szikrázik, balsejtelmet és feszültséget keltve a nézőben. Az aktusra valóban sor kerül, ezután Connor eltűnik, Mia pedig elszánt vadsággal indul utána. Ez az út képezi a film érzelmi és indulati fókuszát, Mia szembesül egy jobb, „kertes-sorházas-autós” élet lehetőségével, leleplezi Connor „másik arcát”, a boldog családapáét, és végül – keserűségében és tehetetlenségében – büntetni akar.

A fő cselekményszál ez, de közben bonyolódik egy másik szál is, amelyi Miát a helyi roncstelepen dolgozó fiúhoz és egy sovány, láncon tartott, öreg fehér lóhoz fűzi. Mikor a ló meghal, Mia megsiratja, és mintha saját gyermeki énjét siratná közben.

Andrea Arnold szereplői hiteles figurái egy dokumentarista stílusban ábrázolt, sajátos kommunikációs kódokkal és viselkedési kultúrával bíró közegnek. Vaskos akcentussal beszélik az angolt, káromkodásaik közül amúgy is nehéz kiszűrni az emberi szavakat, nem reflektálnak helyzetükre – figyelemre és beleérzésre van szükség, hogy tetteik, reakcióik, banális hétköznapi pillanataik alapján megértsük őket. A lakótelep fojtó levegőtlenséggel veszi őket körül. A város hétköznapi karakterén túl a helynek metaforikus jelentése is van: akvárium, ami úgy tartja fogva lakóit, mint Ibsen drámahőseit a múltjuk. Az elvonatkoztatás lehetőségét erősíti az a szimbolikus térkép, ami a valós terepre íródik. A városban szinte mindenhonnan látható szélerőmű közelében rejtőzik a roncstelep, ott él a srác a fehér lóval. Ott van elrejtve a változás és a szabadság lehetősége. Mia változik. Érzelmileg összetett jelenet, ahogyan a film végén az anyjához közelít, valójában búcsúzik. Mintha már nem szörnyetegnek látná, hanem elveszett nőnek, aki bezárkózott az örök infantilizmus valóság ellen védő falai közé, és aki Miával ellentétben soha nem lesz képes felnőni.

Az Egy lányról a játékos főcím ellenére klasszikus elbeszélésmódú darab, melyben Lone Scherfig a '60-as évek eleji Londonba vezet vissza, s a konzervatív kertvárosi közegben nevelkedő Jenny romantikus metamorfózisára koncentrál. A film Lynn Barber brit újságírónő visszaemlékezései alapján készült, a forgatókönyvet Nick Hornby írta.

Az érettségi és az oxfordi felvételi előtt álló Jenny a lányiskola padját koptatja, és leginkább az apjával vív felvilágosulatlanságán és konzervatív gondolkodásmódján ironizáló szócsatákat. Eközben a francia kultúra bűvöletében él, és arról álmodozik, hogy ha végre kiszabadul, akkor a francia dalok és filmek nőalakjaihoz hasonló érzelmes és öntudatos modern nővé válhat, egy percig sem követve a szülei által nyújtott mintát. Álmai az Akvárium Miájának vágyaihoz képest (család, biztonság, önbizalom, szeretet) irreálisnak hatnak, Jenny álmodozó jellemének bizonyítéka, hogy el tudja szédíteni a sikkes automobilban megjelenő David, a hízelgő, humoros, izgalmas amorózó, aki egy másik világba, az elegáns bárok, aukciók, elit koncertek és könnyelmű költekezés világába repíti el a lányt – még Párizsba is elutazik vele. Úgy tűnik tehát, hogy David valóra váltja Jenny álmait, sőt, zsidó származása és a szülők minden előítélete ellenére az ujjai köré csavarja az egész családot. Jenny ugyan látja, David milyen színjátékkal téveszti meg a szüleit, mégsem gyanakszik, sőt, mikor a férfiról kiderül, hogy valójában bűnöző, a színes álomvilágba teljesen belefeledkező leányzó még ezt is inkább izgalmasnak tartja.

A film egyik kulcsjelenetében Jennyt a férfi elegáns baráti körében átöltöztetik, átalakítják divatmagazinokba illő nővé, és ettől kezdve az átöltözés jelzi a határátlépést Jenny, az iskolás lány, és Jenny, a nagyvilági nő között, Jenny voltaképp újra és újra fellép a David által megteremtett színpadra, miközben David csodálja, irányítja, birtokolni akarja őt. A sztárcsináló filmekhez hasonlóan a Daviddel folytatott viszonyban az igazi Jenny transzformálódik, és a vágyott Jenny képévé válik. A testiség ábrázolása is rajongó és idol kapcsolatára alapoz, a szüzesség elveszítésének éjszakájánál például sokkal emlékezetesebb az a helyzet, mikor a vágyakozó David arra kéri Jennyt, legalább hadd nézze.

A másik kulcsmotívum David lelepleződése, akár az Akváriumban szereplő Connor, ő is kettős életet folytató családapa, aki önmagának is hazudik, s akinek még nagyobb szüksége van az illúzióra, mint a lánynak. Jenny ezután a tulajdon szemével akarja látni, hol él David, ám látogatása Miáéval ellentétben inkább intellektuális, mint érzelmi motivációknak köszönhető – Jennynek ez segít a szemfényvesztő David fiktív univerzumából visszatérni a realitásba. Abba a normális életbe, ami Jenny számára ugyan állandó kritika tárgya, de ami végül mégis járható utat biztosít az önmegvalósítás felé.

Mia és Jenny története a kortárs brit film két jellemző darabja, pontos és tudatos elképzelések működnek a vásznon: az előbbi valószerűségében megrázó, érzelmileg és intellektuálisan is igénybe veszi a nézőt, az utóbbi több utat enged a szórakozásnak. A hősök tulajdon nőiségükkel ismerkednek, kapcsolatuk a csábító férfival összefonódik a lázadás gesztusával, a szerelmi csalódás révén megtapasztalják a világ valódi természetét, az emberek valódi arcát – így vesztik el örökre gyermeki ártatlanságukat.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2010/03 32-33. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10102