Janisch Attila
Az első látásra filmre kívánkozó Poe-novellák folyton félresikló adaptációiból kiderül, hogy rejtelmes történeteinek izgalma nem az akcióban és a képekben rejlik.
Hetedik elemista voltam, amikor a kezembe került Edgar Allan Poe elbeszéléseinek gyűjteménye, a Rejtelmes történetek. A könyv vaskos volt, éjsötét feketeségű vászonkötése ötszáz apróbetűs oldalra nyílt. Mágikus, titokzatos, misztikus, nehezen fejthető titkokkal, rejtélyekkel, bosszút szomjazó, áruló kísértetekkel, sohasem hallott vérfertőző bűnökkel, őrülettel és a tébolyig fokozott szenvedélyekkel teli történetek, megannyi rémálom és félelmetes titok kavargott elő a könyv lapjairól. Komor atmoszféra, lidérces hangulatok, ijesztő hangok fontak körül olvasás közben, és valamiféle fenyegetően sötét, de gyermeklelkemet mégis lenyűgöző, reményvesztett szépségű költészet.
Félelmetes erejű katalizátorként hatottak rám e novellák. Már másnap, a Poe-tól ajzott fantáziám által teremtett, saját kísérteteim körében találtam magam. Mulasztva az iskolát, a szomszédos temető romos sírhantja melletti padon (micsoda tolakodóan közhelyes díszlet!), egy határidőnaplóba kezdtem róni első saját történetem sorait. Amikor az anyám elé tettem az írást, komoly műítész lévén vagy csak mit sem értve a művészetre neveléshez, megalázó pofonokkal dicsérte irodalmi kísérletemet. A helyesírási szarvashibák jobban foglalkoztatták, mint írásom tartalma, amelyben persze, semmi szívderítő nem volt egy anya számára, minthogy perverz, szadista gyilkosok, fekete mágia, halál-fantazmagóriák és egyéb borzalmak tobzódtak benne, ami egy 11-12 éves kisfiú részéről mindenképp ijesztő teljesítmény volt.
De Poe iránti, kezdődő rajongásom pofonokkal nem volt megfékezhető. Sőt! Éveken át ontottam magamból a Poe stílusában írt (meglehetősen dagályos) rémtörténeteket, majd később, költészetének másolataként, platói szerelmeimhez írott rímes botlásokat is. Popsztárként imádtam őt. Poe delíriumba hanyatló életének történetét ismerve, ihlető forrásként még az alkohollal is próbálkoztam, és komolyan teljesítendő életprogramom lett (elsős gimnazistaként) a negyven évesen rám köszöntő halál, amely Poe esetében a gyógyíthatatlan alkoholizmus következménye volt.
A városi könyvtárból ellopott arcképét fényes ezüstkeretbe foglalva, sarkát fekete gyászszalaggal átkötve az ágyam feletti polcra tettem. Így lett Poe a barátom, néma tanácsadóm, hallgatag beszélgetőtársam. Néhány évvel később, amikor e szerelmetes rajongás már alábbhagyott, meglepetten láttam viszont saját történetem e jellemző részletét Francois Truffaut Négyszáz csapás című filmjében, amelyben a fiatal és magányos Antoine Doinel gyújt mécsest a szoba falára ragasztott és gyászszalaggal átkötött Balzac kép előtt.
E rajongást követően, amely filmkészítővé válásom egyik kiindulópontja volt, a magam számára is furcsa, hogy nem készítettem még egyetlen Poe-adaptációt sem, s ezt a jövőben sem tervezem. Hogy miért, arra Poe novelláinak jellegzetességei adnak választ.
*
Legjelentősebb elbeszéléseiben Poe olyan lelki folyamatok pontos ábrázolója, amelyek filmre nehezen (vagy egyáltalán nem) átfordíthatóak, mivel ő többnyire állapotot jelenít meg, nem akciót. Egy hosszabb történés egyetlen időben kimerevített pillanata, vagy egy karakter történés nélkül is bemutatható személyiségrajza, vagy egyetlen végzetes szituáció időbeli kiterjedésének hatalmassá növelése – ezek a meghatározó jelentőségű motívumok adják az alapját a felszín olykor kalandos, cselekményes történéseinek, de a lényeg minden esetben ez a rejtőző fundamentum. Filmre a történet és a történés kívánkozik inkább, lévén cselekményes, elbeszélő műfaj, míg az időben mozdulatlanná merevedő állapotleírás inkább az irodalom terepe. Ez az a pont, ahol a két műfaj, a két egymástól tökéletesen eltérő nyelvi közeg – a film és az irodalom – csak ritkán tud találkozni. Habár a hosszabb-rövidebb Poe-adaptációk száma kétszáz felett jár, talán nem véletlen, hogy köztük nemigen találunk olyat, amely filmtörténeti jelentőségű lenne. Némiképpen felelőtlen ez az állítás, hiszen töredékét sem láttam ezeknek a filmeknek, azonban annyi biztos, hogy az esetleges lappangó remekművek sem nálunk, sem másutt nem emelkedtek ki az ismeretlenség homályából. Árulkodó, hogy a Roger Corman-féle tökéletesen elhibázott és stilisztikailag is félreértelmezett feldolgozásokon kívül csak a három Poe-novellát adaptáló Különleges történetek lett viszonylag ismert. Ám ez utóbbi is inkább csak azért, mert az alkotói névsor (Fellini, Malle, Vadim) jelentősebb, mint maguk a filmecskék. (A Metzengerstein, a William Wilson viszonylag hű, kosztümös adaptációja mellett, a Belzebubé a fejem novellából, melyet Fellini és forgatókönyvírója Zapponi modernizált is, jószerivel csak a poén maradt meg. Ez az epizód a Toby Dammit címet kapta.)
Az én emlékezetemben csupán egyetlen, említhető Poe-adaptáció bukkan elő. Három önálló rövidfilm, korai televíziós élmény, szigorúan fekete-fehérben nézve, valamikor a ’60-as évek végén vagy a ’70-es évek kezdetén. Egy cseh vagy talán spanyol filmrendező munkái – az IMDB nem segített eligazodnom –, amelyek valóban emlékeztettek a Poe-novellák hangulatára (Az áruló szív, Bice-béka, Egy hordó Amontillado volt a három adaptált novella). Animációs filmként több stílusosabb feldolgozás készült – például Jan Svankmajer rendezésében Az Usher-ház bukása és A kút és az inga –, de ezeket a honi mozik és televíziók soha nem mutatták be.
Filmes közhely, hogy egy novella sokkal inkább lehet adaptáció kiindulópontja, mint egy nagyregény, ahogy egy elhibázott, de jó ötletet tartalmazó vagy egy az ötleteket épp csak felvillantó, de nem egészében kibontó elbeszélés is jól kamatoztatható filmalap. A remekművek viszont veszélyesek, mert önálló entitások, amelyek nem véletlenül jöttek létre a saját alkotói, nyelvi közegükben és onnan csak nehezen, vagy sehogy sem kimozdíthatók.
Persze egy filmes adaptációnak nem kötelező ragaszkodnia az irodalmi eredetihez – sőt! Azonban nem lenne baj, ha valaki a Poe nevével fémjelzett filmjében legalább 10 százalékban mégis meg tudná idézni a bűnös léleknek azt a kétségbeesetten önsanyargató, önpusztító, és önfeladást vágyó, rejtőző, de mégis a leleplezést áhító működését, amely sok Poe-történet (Az Usher-ház vége) legmélyebb lényege. Valójában egy-egy ilyen állapot plasztikus megfestése, időben való kitágítása (Poe elbeszéléseinek nagy része az időt végletesen szubjektívvé tevő időtágulat) és ekképpen történő felnagyítása az a technika, ami e történeteket mai szemmel is erőteljes szövegeknek láttatja. Poe, nem csak az írásait a folyóiratokban megjelentető első novellisták egyike volt és nem csupán a (Conan Doyle Sherlock Holmes-a által elhíresült, de valójában az ő Morgue utcai kettős gyilkosság című novellájában elsőként felbukkanó) nyomfürkésző detektívirodalom megteremtője, hanem ő az egyik első bűnügyi „profiler” is. A bűnös lelket emésztő bűntudat személyiségtorzító hatását, egyáltalán a bűn, a bűnbeesés pszichológiáját, a bűn lélektanát legalább annyira és olyan mélyen ismerte (A perverzió démona, A fekete macska, Az áruló szív), amilyen mély és kultúrákon és évezredeken átívelő volt a műveltsége is. Már tizenévesen magába szívta az ókori nyelveket, irodalmat, művészetet. Ez a kultúrhistóriai tudás sajátos részét képezi művészetének, novelláinak gyakran az egyharmada, klasszikus művekből származó görög, latin idézetek sora, amelyek nem csak stilisztikailag tágítják az elbeszélés nyelvi közegét, hanem az értelmezést is gazdagítják. Mindezek nélkül Poe elképzelhetetlen, poe-tlanított. De mindez szinte ábrázolhatatlan a rendelkezésre álló (vagy inkább azt mondanám: az egyre torzuló közízlés és alkotói-nézői közmegegyezés szerint használatban tartott) filmes eszközökkel. Hiszen hogyan lenne megjeleníthető a filmnyelv valós idejű és csak lineárisan működő befogadói (filmnézői) alaphelyzetére építve például az Áruló szív gyilkosának mozdulatlan lassúsága, amint hosszú perceket, órákat emésztő – szinte mozdulatlan óvatossággal irányítja a lámpájának egyetlen tűhegynyi fénysugarát a főbérlője haláltól rettegő, savószínű, mocsaras tekintetébe, amely olyan iszonyatot ébreszt az elbeszélő lelkében, hogy emiatt az ölni is képes. Ebben a hosszan kitartott pillanatban nem a nem is létező cselekmény a fontos, hanem a belső rémülettől való menekülés képtelensége és a menekülés képtelenségéből következő bűnbesodródás irracionalitása. Az említett három (cseh vagy spanyol) filmecskében mintha éppen a bűn időtlenné válásának ezt az öldöklő tébolyát sikerült volna megjeleníteni.
Poe adaptálásának legnagyobb problémája és csapdája éppen az az ellentmondás, hogy a Poe- novellák egyszerre a modern – mert pszichológiai – horror úttörői, másfelől pedig – Poe mély emberismeretből fakadó – bonyolult, szinte tudományos pontosságú és igényű értekezések a psziché beteges működéséről.
Ez a kettősség okozza, hogy habár Poe novelláinak nagy része határozottan filmszerűtlen, a felszínen mégis olyannyira expresszív, hogy ezzel könnyen becsapják a rossz stílusérzékű vagy felületesen gondolkodó filmkészítőt, aki hajlamos engedni a cselekményesség látszatának, egészestés filmmé duzzasztva a maximum rövidfilmként adaptálható történeteket. Én ilyennek látom Roger Corman, általam viszolygással nézett, Poe nevét inkább csak használó – de a történeteinek lényegét meghamisító, konklúzióit meghazudtoló és azokat semmivel sem pótló – adaptációit. Mert mi indokolja a buta filmes önkényen és az olcsó vásári borzongatás szándékán túl például A kút és az inga című remekmű mozgalmas cselekményesítését, amelyben Poe tíz hosszú oldalon át írja le az inkvizíció börtönében priccshez kötözve fekvő, mozdulatlan rab szemszögéből egy felette lengő inga lassú leereszkedését a mennyezetről, amint az borotvaéles pengéjével készül átvágni az elítélt testét, miközben a még ki sem ontott vérre várva patkányok gyülekeznek e mozdulatlanságba börtönzött rab köré? Lehet-e ennél a várakozásnál ijesztőbb, fenyegetőbb és valóságosabb bármilyen cselekményesnek álcázott mese? A válaszom határozott nem. Ez a novella ugyanis (még ha említődik is az első soraiban az inkvizició) nem középkori kalandregény, vagy inkvizíciós börtönnapló, de még csak nem is a Monte Cristo grófja. Poe zsenialitása éppen abban áll, hogy egy teljesen cselekményfosztott helyzetben is képes mozgásba lendíteni az olvasó képzeletét.
Horror, költészet és parabola – ezek adják Poe művészetének sajátos ötvözetét, ahogyan az említett elbeszélés kezdetben mozdulatlannak látszó ingája, mind jobban alászállva és egyre nagyobb ívben kilendülve, egyre vadabb, és a testhez közelítve egyre halálosabb mozgásra gyorsulva, nem csak a fogyó és gyorsuló idő parabolája, hanem a halandó életé is, amely felé mind sebesebben és egyre feltartóztathatatlanabbul közelít a kikerülhetetlen Végzet.
A filmesek között talán leginkább Bresson sajátja volt az az időtlen figyelem, amely képes lehetett volna Poe különleges időkezelését a film formanyelvén újrafogalmazni. Ellentmondásként említhető, hogy Poe sokrétű, az irodalom több műfajában (próza, költészet és esszé) is maradandó életművének számos darabja más elbeszélői technikával készült, ezért azok talán sokkal inkább lennének alkalmasak a filmes adaptációra (Az aranybogár, Történet a rongyos hegyekből, Az ellopott levél stb). Érdekes, hogy senki sem veszi észre töredékben maradt kalandregénye, a Sir Arthur Gordon Pym, a tengerész filmszerűségét, miközben rendre születnek a rosszul kiválasztott elbeszélésekből, rossz stílusban, rossz eszközökkel újrafogalmazott, eleve kudarcra ítélt próbálkozások.
Poe költészetét és elbeszélői művészetét, ahogyan őt magát is, a végletekig feszített, feloldhatatlan, de mégis egymásmellé rendelhető ellentmondásokra épülő kettősség jellemzi: költészet és horror, racionálisan elemző detektívlogika és az irracionális hallucinatív bűntudat, nekrofil halálvágy és az abban kiteljesedő és felmagasztosuló szerelmi vágy – hogy csak a legjellemzőbbeket említsük, nem megfeledkezve a mindezekkel erőteljes kontrasztba állítható fanyar humorról (Hogyan írjunk Blackwood cikket, Kutyaszorító, Belzebubé a fejem).
Ám az ellentmondásos kettősségek e rendszerét a baltimore-i utcán koszlott csavargóként, alkoholmámorban a saját mocskába fagyva elpusztuló Poe nem csupán esztétikai alapvetésként alkalmazta. Poe maga volt a kettősség. Saját személyiségének e meghasadtságából fakadt teremtő zsenije, de ebben fogantak pusztításra éhes démonai is.
A filmesek szerint egy szabályos arcú színész kevésbé érdekes, mint akinek az arca szabálytalan, ahogy egy szabályos szempár is kevésbé képes a nézőre tekinteni a vászonról, mint a kancsa-bandzsa, de mégis a néző szívébe találó, a vászon mögé néző tekintet. Nos, ha e kitételt is figyelembe véve a legismertebb arcképe alapján kellene megítélnem Edgar Allan Poe színészi képességeit, akkor nagyon magasra értékelhetném azt. De miért tenném? Ami a szívembe markol Poe végletesen két félre szakadó, szelíd-tébolyult arcképének láttán, az olyan földöntúli szomorúság, amely még a legzseniálisabb színész számára sem nem eljátszható – csak megélhető.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/03 18-21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10098 |
