Csoma Mózes
Sin Szang Ok az egyetlen koreai rendező, aki a félsziget mindkét felén készített filmeket.
Egy híres koreai regényben a főhős katonatiszt a koreai háborút lezáró fegyverszünet után választás elé kerül: maga döntheti el, hogy a sztálinista Észak-Koreába, vagy az autoriter Dél-Koreába szeretne-e hazatérni. Az illető azonban beleveti magát a tengerbe, mivel egyik rezsimmel sem tud azonosulni. Hasonló gondolatok kavaroghattak a 20. század egyik legismertebb koreai filmrendezőjének fejében is. Sin Szang Ok a megosztott félsziget déli részén vált elismert rendezővé, de a hetvenes évek végén a katonai kormányzat ellehetetlenítette tevékenységét. Nem sokkal később pedig az észak-koreai rezsim elraboltatta, hogy számukra készítsen propagandafilmeket. A rendező elmenekülve Amerikában kötött ki, és csak élete végén tért vissza a közben parlamentáris demokráciává vált Dél-Koreába.
Sin Szang Ok 1926-ban született, a mai Észak-Korea területén lévő Csongdzsin városban. Gyermekkorától nagy érdeklődést mutatott a mozgókép iránt: Chaplin és Eizenstein filmjei mellett látta a japán gyarmati uralom alatt lévő ország filmgyártásának első termékeit is. A legnagyobb hatást az Arirang, a fiatalon elhunyt legendás koreai rendező, Na Un Gju 1926-ban forgatott klasszikusa gyakorolta rá. A tragikus szerelmi történet burkoltan a leigázott ország kilátástalan helyzetét mutatta be, és csodával határos módon sikerült átcsúsznia a gyarmati hatóságok cenzúráján. A koreai nemzeti szimbólumként is számon tartott alkotásból – a korszak legtöbb filmjével egyetemben – sajnos már egyetlen kópia sem maradt fent. Sin Szang Ok tanulmányai egy részét Japánban végezte, ahol kezdetben festőnek készült. A képi világ iránt nagy érdeklődést mutató távol-keleti fiatalember számára ugyanis egyszerre vált elérhetővé a két nagy újdonság: a nyugati stílusú festészet és a mozgókép.
A második világháború utolsó hónapjaiban a szövetséges hatalmak vezérkari főnökei a Koreai-félszigetet ideiglenes jelleggel két megszállási övezetre osztották. A japán hadsereg fegyverletételét északról a szovjet csapatok, délről pedig a partraszálló amerikai hadsereg fogadta. Akkor még senki sem gondolta volna, hogy a hidegháborús szembenállás megkezdődésével az ideiglenes megszállási övezetek rivális államokká fejlődnek majd. Sin Szang Ok a félsziget déli részére visszatérve szerezte meg első filmes tapasztalatait: közreműködött a felszabadulás után készült első koreai film készítésében. Az 1946-os Éljen a szabadság! Csve In Gju rendező nevéhez fűződik, és a gyarmati uralom utolsó napjainak pattanásig feszült hangulatát mutatta be. Az ötvenes-hatvanas évekre Sin Szang Ok az egyik legtermékenyebb dél-koreai filmrendezővé vált: cége több mint 300 filmet forgatott. Az 1926-os Na Un Gju-film, a Néma Szam Rjong újraforgatásával pedig Sin nemzetközi ismertségre is szert tett.
A hatvanas évek végétől azonban a dél-koreai belpolitikai viszonyok egyre kedvezőtlenebb közeget kínáltak a független filmesek számára. Az ország irányítását 1961-ben katonai puccsal magához ragadó Pak Csong Hi tábornok az államhatalom erősítése érdekében felszámolta a parlamenten belüli és kívüli ellenzéket, rendkívüli állapotot hirdetett, valamint szükségrendeletekkel kormányzott. A tekintélyuralmi rendszer kétségkívül számos pozitívummal járt: a belső stabilitás megfelelő hátteret biztosított az exportorientált gazdaságpolitika sikeréhez. A modernizáció pilléreit a családi tulajdonú nagyvállalatok, a csebolok alkották. A kormányzat által kijelölt stratégiai ágazatok fejlesztésében részt vevő vállalatok jelentős állami támogatásokat kaptak: így emelkedett fel a Ssangyong és a Daewoo is. Pak Csong Hi tábornok katonai diktatúrája tehát a legtöbb dél-koreai szemében egyet jelent az ország felemelkedésével, bár a másként gondolkodók ezreit börtönözték be, vagy kényszerítették pályájuk elhagyására. A hetvenes évek második felében a katonai kormányzat cenzúrája egyre nagyobb gyanakvással figyelte Sin Szang Ok tevékenységét is, majd végül 1978-ban bezáratták stúdióját.
Nem sokkal később Sin Szang Ok korábbi felesége eltűnt Hongkongban. Mint később kiderült, a híres színésznőnek számító Csve Ün Hi a koronagyarmat partjainál egy turistáknak fenntartott motorcsónakba szállt, ami meg sem állt egy közelben horgonyzó észak-koreai teherhajóig. Nyolc nappal később pedig már a KNDK-beli Nampho kikötővárosban volt, ahol egy alacsony szemüveges férfi a következő szavakkal fogadta: „Kim Dzsong Il vagyok, nagy szívességet tett, hogy ellátogatott hozzánk!”. A színésznő eltűnése után pár hónappal Sin Szang Ok is Hongkongba utazott, ahol filmjei délkelet-ázsiai exportügyeit intézve gyakran megfordult. A férfi megpróbálta kinyomozni, hogy mi történt korábbi felségével, de rövidesen ő is a KNDK-ban kötött ki. A keményvonalas ország aranyifjú trónörökösének számító Kim Dzsong Il az észak-koreai filmipar fejlesztésével bízta meg a rendezőt. A „dicsőséges pártközpont” és „kedves vezető” címeket viselő ifjabb Kim ugyanis fiatal korától különleges érdeklődést mutatott a filmgyártás iránt, így „helyszíni útmutatásai” alapján Phenjan közelében egy külön stúdió-várost is felépítettek. (A nyolcvanas évek elején erről Benda László készített egy riportfilmet a Magyar Televízió számára, Hollywood Phenjanban címmel.) Sin Szang Ok kezdetben elsőrangú elbánásban részesült, majd egy menekülési kísérletet követően börtönbe került. Később a fővárosba vitték, ahol Kim Dzsong Il javaslatára újra-házasodott korábbi feleségével. A rendező összesen hét filmet készített a KNDK-ban. Ezek közé tartozik az 1985-ben forgatott Pulgaszari, amit a japán Godzilla észak-koreai változataként szoktak emlegetni. A történet a Korjó királyság (918–1392) időszakából fennmaradt legenda alapján készült, egy medve testű, szarvakkal és tigris-lábakkal rendelkező félelmetes lényről. A film érdekes kivétel volt a szinte kizárólagosan propagandacélzatú phenjani alkotások között, ráadásul a speciális effekteket ugyanaz a japán cég biztosította, mint a Godzilla-sorozatnál. A lény mozgatását a japán Satsuma Kenhachiro végezte, aki a Godzilla-filmekben is közreműködött. A Pulgaszarit 1998-ban Japánban, 2000-ben pedig Dél-Koreában is bemutatták.
A Sin házaspár 1986-ban Moszkván keresztül Budapestre érkezett, hogy a Mafilm illetékeseivel tárgyalásokat folytassanak egy koprodukciós Dzsingisz kán-filmről. A házaspár évekkel később megjelent visszaemlékezése szerint házasságukat a Mátyás-templomban tartott gyűrű-cserével erősítették meg. A Magyarországon töltött napokat követően Ausztriába akartak menni, hogy létrehozzák a Shinfilm produkciós irodát. Ennek lényege az volt, hogy a helyi színészek közreműködésével készített filmeket osztrák gyártásúként lehessen bemutatni, az észak-koreai eredet ugyanis a legtöbb esetben eleve megpecsételi az alkotások sorsát. Sinék már előre elhatározták, hogy Bécsben vagy legkésőbb Kelet-Berlinben megpróbálnak kereket oldani.
Végül is az Egyesült Államok bécsi nagykövetségén kértek politikai menedékjogot, majd Amerikába kijutva a rendező Simon Sheen néven még forgatott pár kevésbé jelentős filmet. Ezek közé tartoznak a Három nindzsa-sorozat harcművészeti filmjei. A rendező kezdetben vonakodott visszatérni Dél-Koreába, ugyanis attól tartott, hogy az érvényben lévő nemzetbiztonsági törvény alapján felelősségre vonhatják az Észak-Koreában töltött évekért. 1994-ben aztán visszautazott Szöulba, ahol folytatta munkáját. Utolsó alkotása a 2002-ben forgatott Téli történet. Az idős rendező nem sokkal később máj-transzplantáción esett át, majd 2006-ban a felmerülő komplikációk következtében elhunyt. Ro Mu Hjon akkori államfő a művészi tevékenységért adható legmagasabb koreai kitüntetés poszthumusz odaítélésével ismerte el az elhunyt rendező munkásságát. Sin emlékét a Szöultól délre fekvő Kongdzsu városban évente megrendezésre kerülő Sin Szang Ok Ifjúsági Filmfesztivál őrzi.
A szerző az ELTE Koreai Tanszékének adjunktusa.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/03 44-45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10093 |
