Hirsch Tibor
Jancsó nem korhű Mátyás-filmet forgatott, a királycsinálás és hatalomgyakorlás praktikája örök. Ami volt, az lesz újra.
Mindig helyzet van. Mindig van helyzet. Vagyis errefelé örök időkre kerülhet üzemanyag a Jancsó-életmű motorjába, ha egyszer az ország, ahol élünk, mindig történelmi modell-helyzetekbe keveredik, mondhatni, példaértékű cseberből jut parabola-szintű vederbe. És ez még nem minden: a Mestert negyvenöt esztendeje mindig párhuzamosan ihleti meg ősrégi fóliáns és aznapi vezércikk, vagy amit sorai közé rejtettek ennek is, annak is. És mindegy, hogy milyen rendszerben vagyunk. Nincs itt hely számba venni sem a modellezésre ihlető jelen-pillanatokat, sem a jelent helyettesítő történelem-szekundumokat. Aki akarja, és emlékszik, vegye listába negyvenöt esztendő mindenféle politikai kulcsszavait és persze tulajdonneveit kül- és belföldön: Nagy Imrétől Guevarán át Gorbacsovig, Az ilyen bátor ember írja listájára a Vörös Brigádokat és a csehszlovákiai bevonulást, peresztrojkát és visszarendeződést, a spontán privatizációt és a kormányváltásokat mindenféle színben. Persze hogy megtalálja hozzájuk a Megfelelő Jancsó Filmet, és persze mindegyikben a csavart, hogy ez több önmagánál, hogy ez tízezer esztendeje van, volt és lesz, és így ugyebár, a Nagyvilágra tartozik. És akkor még az ismétlődésről nem is beszéltünk. Arról, hogy az, ami a késő Kádár-korban rohadt, az rohadásban volt már a késő-reneszánszban, kora-barokkban is, amikor például az 1982-es A zsarnok szíve játszódik.
És ha már éppen a zsarnok szívénél tartunk, a régi időben, akkor mindjárt meg is érkeztünk a mostani történethez, ami megint rohadás, megint késő-reneszánsz, vagyis utal előre-hátra, oda-vissza, egy szép, lassú, pontos filmben, ami dupla időutazás: egyszer mert több mint félezer éves, Mátyás uralkodásának kezdeti- és végnapjaiig röpít minket, másrészt több mint negyedszázados, mert messze a Pepe–Kapa előtti, és messze az öltönyös-monitoros filmek előtti Jancsó közeget idézi. Ettől persze még nem nosztalgia-utazás, hanem mai és egyetemes, ha egyszer rohadás-témában minálunk nem változik semmi, és így a jancsói ismétlődések játéka szinte magyaros indás- kacskaringós népi díszítő mintának tűnik. Konkrétan: tekeredik a Mester régi filmjeinek indája, hajt néhány virágot további udvari orgyilkosok áldozatainak ravatalán, tetszetősen körbekanyarítja Rudolf trónörökös sírját (Habsburg- és Horthy-időkben különösen dús a burjánzás), de a lényeg, hogy Grósz Károly miniszterelnökségét előkészítő, korai trón-utódló pártértekezletekig meg sem áll. Az volt akkor a Rendszerváltás előszobája, stílusosan szólva pitvara, amennyiben Jancsónál a Zsarnokszívben pitvarból jutunk a Kamrába, ahol most vagyunk. A reneszánsz, a kombinátorok, a cselszövők kora, azért alkalmas allegória-idő újra, mert újra itt a szocialista agonizálás tulipántos motívuma is hozzá, akárcsak ’82-ben! Éppen csak kicsit másképp, kicsit puhább ecsettel, és kicsit más a fejeket kaszaboló törökökkel a mostani film végén.
No és miképpen volna ez megint hasonló igazságos Mátyás királyunk történetéhez? És miért éppen az elejéhez és végéhez, amit szigorú feliratok választanak el a filmben? Mert hogy az eleje és a vége: az az ismerős, az a mi világunk, a mindig friss, mindig aktuális hazai közélet. A film elmeséli, ahogy a fiatal királyt megválasztják az urak, mert nincs jobb, és bábunak gondolják. Szabnának neki feltételeket, amit a király bolond volna betartani. Megosztás és uralkodás, Szilágyi Mihály fűbe harap – ismerős, idáig otthon vagyunk. Aztán állítólag a siker jönne: ezt írják a történelemkönyvek, de olyasmit innen, 2010-ből elképzelni sem tudunk. Kimarad tehát a történet közepe, csak hogy megint ismerős lehessen a vége, ahogy a politikai osztály lesi, mikor tűnik ki már a megtépázott tekintélyű rozzant főnök a képből, vagy szépszerével, vagy erőszakkal, az meg kapkod fűhöz-fához, piszmog az utódlással, gyűjtené be a hűségesküket, de röhög rajta mindenki, aki meg nem röhög, bamba apátiában várja a törököt.
Ha a színtiszta történelemfilozófiai absztrakciót keressük: mindenki ismétel, minden ismétlődik. „Ami volt, az lesz újra, és ami történt, az történik megint: semmi sem új a nap alatt.” Így tanítja ezt a Prédikátor könyve, melyből részleteket hallunk, mely éppenséggel a mostani filmhez kínál nyomatékkal idézett vezérfonalat. Ha meg nem akarjuk ezt a mostani történetet ilyen elegánsan elvonatkoztatni? Kínos, de akkor tényleg ott van egy kormánykoalíció friss, napi aktualitású bukásával. Most volt meg nekik a fiatal király, okították is rendesen, de visszafeleselt, hiába figyelmeztették, hogy „vigyázz a szádra! Ne esküdj meg semmire! Mert aki nyakra-főre esküdözik, az előbb utóbb hazudni fog” A királyválasztó urak mindenesetre összezavarodnak, kombinálnának tovább, de már késő, vége, utód nincs, lehet játszani vegetáló túlélésre, lehet játszani sunyi átállásra, és persze lehet játszani a halálra.
De napi, földhözragadt politikai áthallások nélkül is izgalmas, ahogy az öreg Mester saját szavaival, és főleg képeivel lefordítja nekünk, mit is tanít a Prédikátor. Megtanítja tehát, hogy az Ember unatkozik és ismétel. No de mit tesz eközben az Isten? Ugyanazt. A nézőt mégis ő szólítja meg elsőnek: fiatal csuhás képében, aki elfoglaltságot keres, aki unatkozó Úristen és unatkozó Öreg Filmművész egyszerre. Csendes kamaszhangon „időtöltést” emleget a fiúcska, amibe beleférne, hogy bizonyos bábukat frakkba-nyakkendőbe bújtat a játék kedvéért, de számolhatna homokszemeket is, és nyilván gombolyíthatna mindenféle történelemgombolyagot, aztán nézhetné, ahogy kuszálódnak a szálak a szokásos módon. Éreznünk kell: nem először csinálja. Sem a Művész, sem az Isten. Persze az ember sem, aki tehát megint játékos és játékszer a történelemben, mert el kell töltenie az időt. Hol vannak már rossz és jó ügyek manipulátorai Szegénylegényektől Fényes szelekig? Hol a hataloméhség? Ebben a mostani filmben végső helyére teszi mindezt a Prédikátor. Versengés a hatalomért: az is csak időtöltés. Mert unalom van, az unalom a biztos, ami meglódít, előrepöcköl Mátyás-mesét, párt- és kormánybukás-mesét, mindenféle mesét. Ez annyival teszi könnyebbé az egészet, hogy míg a Mester régebbi kombinátor-történeteiben legalább néha összevonta szemöldökét hóhér és cselszövő, ha csakis a játék kedvéért, itt már szinte örökké mosolyognak. És nem is a Rendszerváltás-körüli filmek fenyegető mosolya ez. Annál többféle: keserű, fájdalmas, néha bölcs, néha csak egy szórakozott grimasz. Szigorúbban szólva: ennyi idült vigyor még nem ült dance macabre-ban foglalkoztatott Jancsó-hősök képén, mint itt. Ebben a mostani filmben vihogósan gyengeelméjű a fojtogató gyilkos is. Nincs itt már semmi, ami a régi filmek keménykedőire emlékeztetne, hacsak a trágár beszéd nem. Ez újdonság éppen, mert mintha egyesek gátlásos amatőrszínészként formálnák a tabu-szavakat: hogy tudniillik, ők csak azért is kimondják. Egyébként is, gyanúsan sok itt a fiatal: Isten úgy űzi el a maga unalmát, hogy belekever a szokásos, tehát vigyorogva is baljós hatalmaskodás játékba némi gyermekelőadás-hangulatot.
Amúgy , mint szó volt róla, időutazáson vagyunk: nem csak A zsarnok szíve királygyilkosai jöttek el megint, de mintha mindenki ismerős volna valahonnan. Itt a vezér és célpont, fogoly és nagybecsű vendég az 1971-es Sirokkóból, ő volna maga a koronázás előtti Mátyás – itt vigyorog a korábbi király képében visszatérve a Csend és kiáltás áldozati vöröskatonája, akit mérgeznek, pedig tud róla. Éppen csak már nem terjeszti szét két karját, fájdalmasan kereszthalált imitálva, hanem mosolyog, és udvarias németséggel megköszöni a gyilkos csemegét. Van májusfa, talán a Még kér a népből, van úton keresztbe fektetett emberi csalétek, talán az Égi bárányból, és főleg innen van a Hegedűs – örökös nótafa – „nótás kapitány” –, aki húzza a talpalávalót bárkinek, aki mosolyogva éppen a semmibe táncol, ahogy persze ebben a filmben is mindenki. Szóval az új mű szövetéből fölsejlenek a régi Jancsó-filmek színei, mintái. Nem először esik meg ez sem az életműben, és talán nem is az az érdekes, ami újra fölbukkant, hanem az, ami éppen most maradt ki. Két korszak: egy negyedszázad. Mert hogy nincsenek a tegnapelőtti – 1986 és ’94 közötti – ködök és monitorok, és nincs az örökké cifrázott világvégéről mesélő tegnapi bohóckodás sem. Vigyázat: a mosolygás más. Az nem világvégi, az éppen csak örökkévaló.
Ami biztos: Jancsó Miklós megint várfalak tövébe költöztette kosztümös figuráit. Megint, nincs fedél hősei feje fölött, megint akad a képen fű-fa, futtában követett női meztelenség, akad víz a tisztuláshoz, és a zavarosban halászáshoz, a film elején régi ismerősként megint ott bólogat a kantárszáron vezetett hatalom fehér lova. És nem mellékesen: megint a réges-régi jancsói gépmozgással keresi tárgyát a kamera, és a képből lassan ki-belebegő hősöket követve a film végén megint finom szédüléssel hagyjuk el a nézőteret, ahogy régen is, a hajdani míves, hosszú beállítások után.
Természetesen az új Jancsó csinálta ezt a régi Jancsó filmet. Az a Jancsó, aki ezredvégi történeteiben már többször kivégezte, eltemette önmagát, magányosan, vagy még Hernádi Gyulával, aki búcsúzott már nevetve, hidegzuhannyal, és vizionálta a világvégét napfogyatkozás közben. Az a valaki, akinek elege lett a maga keserű vicceiből személyes-, nemzet-, és glóbuszhalálról, és most megint meg akart szólalni halkan és komolyan. Megtehette: nem ez a legjobb régi filmje, viszont a legszerényebb. Csendes, szomorú intés, bölcs emberhez illő. „És adám az én elmémet mindazok vizsgálására és bölcsen való tudakozására, melyek lesznek az ég alatt. Ez gonosz hiábavaló foglalatosság, melyet adott Isten az emberek fiainak, hogy gyötrődjenek vele.” Rendben van, Isten gyötrődésnek adta. És mégis. A Prédikátor, és aki őt idézi, soha nem unatkozott. Gyötrődött.
ODA AZ IGAZSÁG! – magyar, 2009. Rendezte és írta: Jancsó Miklós. Kép: Jancsó Nyika. Zene: Rossa László. Vágó: Csákány Zsuzsa és Jancsó Dávid. Hang: Christof Ebhardt és Christian Bischoff. Producer: Berger József és Dieter Pochlatko. Szereplők: Gálffi László (Mátyás király), Ladányi Jákob, Daniel Olbrychski, Cserhalmi György, Mucsi Zoltán, Nagypál Gábor, Mundruczó Kornél, Pindroch Csaba. Gyártó: Mythberg Films. Forgalmazó: Mozinet. 85 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/03 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10089 |
