Hollywood öregszik, az ezüstvászon egykori tánckirálya John Travolta is úgy látja jobbnak manapság, ha feles energiáit inkább bárgyú, geronto-vígjátékok burleszk-poénjaiban vezeti le – Walt Becker direktorral karöltve immáron második alkalommal humorizálgatnak a késő 50-es generáció kapuzárási pánikjain. Kétségtelen, hogy a téma kifogyhatatlan; nincs is mókásabb dolog a pukizós vicceknél, derékfájásoknál, szívgyógyszer-mellékhatásoknál, és a magas koleszterinszintnél.

Dan és Charlie 100 éve üzlettársak, 200 éve szimbiózisban élő barátok, az idővel való méltatlan ám roppant agilis harcuk új fordulatot vesz, amikor Dan életében felbukkan egy kellemes színfolt a múltból, aki hozza magával egyéjszakás kalandjuk gyümölcseit is: egy hét éves ikerpárt. A felnőtt-gyerek kapcsolat mindig súlyos áldozatokkal jár, a bevált hollywoodi vígjáték-recept szerint sorjáznak tehát a hajmeresztő kalandok: műemlékek válnak a tűz martalékává, milliós üzleti szerződések hiúsulnak meg, törnek a farcsontok, gyűrődnek a ráncok, és természetesen Walt Becker-i szerzői motívum szerint, ha labda van a színen az előbb-utóbb kényes testrészeken (ágyék, fej) pattan.

Nem valószínű, hogy a Vén csontok alkotói a filmcímmel reflektálni kívántak a mű minőségére is, de sikerült nekik: a mindössze 88 pilledt percet kitevő darab alapötletét és gegparádéját tekintve is jócskán túl van szavatossági idején. Becker néhol próbálkozik, például a sztorizgatós flashback-eket igyekszik – cirka 10 évvel ezelőtt trendi – hip-hop montázzsal üdíteni, sőt túlsúlyos zsírpárnák sem türemkednek ki a tucattörténet vonalvezetésén, a 20 évvel ezelőtti macsó férfidezodorok illatán azonban átüt az enyhe izzadtságszag – no persze vannak páran, akik épp ezt szeretik.