Kovács Marcell
Tell Tale – amerikai-brit, 2009. Rendezte: Michael Cuesta. Írta: Edgar Allan Poe története alapján Dave Callaham. Kép: Terry Stacey. Zene: David Buckley. Szereplők: Josh Lucas (Terry), Lena Headey (Elizabeth), Brian Cox (Van Doren), Beatrice Miller (Angela), Ulrich Thomsen (Lethe). Gyártó: Artina Films / Poe Boy / The Steel Company. Forgalmazó: Best Hollywood. Szinkronizált. 92 perc.
Dicséretes az a megértő figyelem, amit a feltörekvő hollywoodi forgatókönyvíró, Dave Callaham az egyedülálló apáknak szentel. Az apokalipszis lovasaiban egy két fiúval küszködő rendőrnyomozóra bízta a misztikus gyilkosságsorozat ügyének felgöngyölítését, most pedig egy kislányát egyedül nevelő informatikus kerül bajba, pedig amúgy sem könnyű az élete. Szívátültetés után lábadozik éppen, miközben a fejlődési rendellenesség következtében mozgáskorlátozott kis Angelának is fokozott gondoskodásra van szüksége. Szerencsére az új szív jól működik, csakhogy nem várt mellékhatásként hamarosan lidérces látomások jelentkeznek, és ez még csak a kezdet.
Callaham azzal biztosan nem vádolható, hogy rózsaszín szemüvegen keresztül láttatná a világot, számos egyéb tekintetben azonban joggal érheti kritika. Először is csalafinta módon Poe-adaptációnak tünteti fel sztoriját, holott azt nyilvánvalóan a hongkongi Pang fivérek szervcserés horrorfilmje, A szem ihlette. Nagyobb baj, hogy ezúttal sem tudott választani a családi melodráma és a B-kategóriás thriller között, és ezzel jócskán megnehezítette Michael Cuesta rendező dolgát, aki derekasan egyensúlyozik az érzelmek és az izgalmak határán, ám végül egyikből sem mutat eleget. Itt is, ott is felvillannak érdekes motívumok, de a kibontásuk rendre elmarad, így a hihetőség és a hitelesség is súlyos csorbát szenved. A komolykodó hangvétel és a képek modoros eleganciája mélyreható élményt ígér, de a mélységek csak nem akarnak feltárulni. Egyes pillanatok szinte shyamalani feszültséget sugároznak, máskor mintha A gépész bizarr titokzatossága áradna a vászonról, és a melankólia széles hullámai időnként majdnem Az amerikai barát magasságába csapnak. De mindig csak szinte, és mindig csak majdnem.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/02 58-59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10073 |
