Reményi József Tamás
A Hajónapló kisjátékfilm-sorozat kortárs magyar novellákból. A műfaj újrafelfedezése önmagában is méltatásra érdemes.
A mozikból száműzött művészfilm (nagyjátékfilm) menedékre igen, de otthonra nem találhat a tévécsatornák szecskaszerűen felaprított műsoridejében, ahol a hierarchia csúcsán a lottósorsolás és a repedtsarkúak vetélkedője áll. Az egykor kedvelt kamaraformát, a tévéjátékot végleg fölváltotta a szappanopera, amelyben szöveg és színészet az eredeti esztétikai funkció paródiájaként működik (ettől még színvonalas is lehetne, a termés kilencvenöt százaléka nem az). Önálló munkára, megmutatkozásra várnia tehát egy filmesnek erodáló megpróbáltatás. Ez az egyik oldal. Van ugyanakkor a másik oldalon a magyar prózának egy napjainkban reneszánszát élő műfaja, a novella, amely soha nem látott gazdagságban termi változatait. A Tömörkény- vagy Kosztolányi-hagyományokat az epikum felől még inkább a lírai tömörség felé hajlító variációk, a groteszk rövidtörténetek, a szociográfiás terepmunkából kinyert monológok remek sora áll előttünk. S miközben folyvást arra áhítozunk, hogy közelmúltunkról, tételesebben szólva: a rendszerváltásról szülessenek meg a nagyregények (nem születtek, s „irányregényként” igazi művészi erővel nem is születhetnek meg), novellisztikánk már tengernyi dolgot elmondott. Irodalom és film itt, ezen a ponton találkozhat a legtöbb eséllyel, nem csupán praktikus szempontból (műsoridő, költségvetés), hanem az alkotói szimbiózist tekintve is: a regényre támaszkodó forgatókönyv (sok szomorú példát láttunk erre) legtöbbször az adaptáció vereségét rejti magában az eredeti műhöz képest, egy kis szövegtérben játszódó kompozíció inkább kecsegtet a közös játék sikerével. (Tanulságos, hogy a méltatható regényfeldolgozások mind kiskompozíciók füzéréből születtek.)
Huszonöt perces darabok. A beharangozó szerint „a rendszerváltás óta eltelt húsz év történelmének Nagy Elbeszélését ’mesélik szét’ kis személyes történetekké”. Tizenegyet láthattam eddig, s 2010-ben további tízet forgatnak, amelyek az újabb kiírás szellemében „elrugaszkodnak aktuális világunk problémáitól, eltekintenek nyűgtől és bajtól”, jellemzőjük az erotika és a kaland lesz, azaz a színházi repertoárok analógiájára a dráma után vígjáték jár majd a nézőnek, ami persze a projektek sablonos ellentétpárja csupán, hiszen egyébként örömben és bánatban ugyanannak a világnak kell izzania. Az első sorozatnak humánpolitikai megfontolásai is voltak – többnyire egészen fiatal rendezők dolgozhattak többnyire egészen középkorú írókkal –, de ennek az ötletnek volt alkotáslélektani hozadéka: az újabb művésznemzedéknek nem frusztrációja, hanem előzetes információja a ’89-es korszakhatár, ilyen értelemben is történhettek találkozások.
A novellák nagy része alig ismert, nem rögzült a közönség emlékezetében, a filmnek tehát nem kell irodalmi előképpel megküzdenie. Küzdelem folyik viszont a szövegnyelv és a képi nyelv között, a filmesek derekasan széttrancsírozták, a maguk eszközeivel körbe- és felülírták a választott-kapott anyagot. Cserhalmi Sára például a forgatókönyvében új főhősöket választott Parti Nagy Lajos Vadhussához, mert a novella médiumát, a balatoni üzletvezetőt maga a roncsolt nyelv jeleníti meg, ott metonimikusan a beszéd áll az egész ember helyett, a filmben e beszéd mellé rendelt figura/színész fölöslegessé, külsőlegessé válhat. Ami megmaradt az eredeti „témázás”-ból, az még így is üresen, modorosan szól – Cserhalmi Sára döntésének köszönhetően azonban nincs túl nagy súly rajta. Az ő változatában a család, a kispénzű, mindenféle agressziónak és szűkösségnek kiszolgáltatott család kerül a középpontba, ahogy elveszetten „mulat”, üdül a saját országában, akárha idegenben. Figyelmes dramaturgiával az apa-anya-gyerek hármasán belüli szokásos feszültségekkel, kényszercselekvésekkel is finoman jelzi a film, hogy ami „intéződik” körülöttük, az kívülük, nélkülük, ellenükre intéződik. (Az írás első, tárcaváltozata 1992-ben született, Parti Nagy a gebinszellem vállalkozói metamorfózisát születésének pillanatában rögzítette.)
Korunk hősét, a vállalkozót preparálja ki Zoltán Gábor/Bodzsár Márk filmje (Levegőt venni), hűvös pillantást vetve a versenyben kiüresedett lélek gyilkos ösztöneire. Az alapötlet épp azért működik, mert roppant banális, mindannyiunk által átélt motívumra épül: ki ne káromkodott volna, amikor egy ellenszenves pali az eszét játszva eltempóz mellette az uszodában. Ilyenkor két dolgot teszel: tüntetően ráérősre veszed a dolgot, te nem versenyzel ilyen barmokkal, lélekben pedig akkurátusan belefojtod őt a vízbe. Csakhogy történetünkben van egy csavar. Nem az úszócsoda az ellenszenves, immár halmozottan utálható élet-császár, hanem a lehagyott… Szépen fölépített darab a Levegőt venni, kár, hogy a környezet s a főnök gesztusrendszere nem gépies, hanem vicclap-szinten sematikus, így sem az áldozatnak, sem a gyilkos áldozat-mivoltának nincs miben megjelennie.
A mindenkit leugató újundok felbukkan Spiró György/Török Ferenc bagatelljében is (Itthon), ő az, aki (Nagy Ervin remek improvizációjával) az új éra nem-emberi hangját hallatja a régi „felállással” szemben: egy disztingvált polgár (Garas Dezső) képviseli a hallgatásba zokuló többséget A színészi jelenlétnek (a főszerepet Csomós Mari játssza) különös súlya van az egyébként kizárólag a tárgyi világra koncentráló filmben. Az eredeti novella csattanószerű végén a szegények leadott telefonjai gyűlnek halmokban, akár Auschwitzban „a cipők, a bőröndök, a babák”, s a film ezt a kegyetlen képzettársítást érvényesíti. Eltűnt villamosmegállók, ismeretlen célból emelkedő épületszörnyek, a mozi helyén megfizethetetlen bútorok diszkontja, egyáltalán a hétköznapi élet sivár geometriája, a barakkszerű falsíkok, a rácsok, liftajtók, kint az úttest terelővonalai mind valóban a börtön képzetét keltik. A „kisember” rendszerváltása nem más, mint régiből egy új börtönbe kerülni, és ebben a folyamatban a hagyományos túlélési technikák segítenek a vegetációt fönntartani: engedelmesen sorba állni, hőségben elsötétíteni, akár bombázáskor, pénzt a törölközők közé rejteni…
Az erőszak természete fölülír mindennemű ideológiai és politikai változást, csupán alakot vált. Kemény István, a polgári közép egyik legérzékenyebb kritikusa a Frusztra című írásában kitűnően montírozza egymásra az úttörőtábori és a hitéleti agressziónak, a közelmúlt, illetve napjaink lélekcsendőreinek a képét, s velük szemben a magánszférában sérülten meghúzódó lelkek stratégiájának folytonosságát. A rendező, Bagota Béla még annak az istenkísértésnek is engedhetett, hogy a gyerekszereplő rajzai nyomán animációs technikát keverjen filmjébe. A rajzok nem válnak puszta sormintává, dramaturgiai funkciójukat pontosan, gazdaságosan töltik be, s gügyögés nélkül segítenek át a történet időutazásának szürreáliájába.
„Mit csinálunk mi Magyarországon?” – kérdi a délvidéki háború magyar katonaszökevénye társától Darvasi László/Jánossy Natália filmjében (Baleset). Tanácstalansága, menekülésvágya metaforikus, mert noha a háború űzi egy mesterségesen meghúzott határon át az ismeretlenbe, szónoki kérdését ugyanaz a rettenet szüli, mint ami a sorozat többi filmjének hőseiben él. Kemény Istvánék munkája időben egymásra épülő emlékekkel operál, Darvasiéké a más-más síkon megélhető halál élményeivel, s egy közúti baleset abszurd, magányos végkifejletét párosítja a fegyverbe kényszerített ember abszurd, „közösségi” pusztulásával. Stilárisan azonban megoldatlan maradt a két sík viszonya, a színen időnként átvonuló ganajtúró bogár látványa hiába adna közös metafizikai távlatot a történteknek.
Ugyanígy szétesik Balázs Attila hármashistóriája. Két fiatal 1914-es, 1971-es és 2006-os, egymásra rímeltetett, széttört románca a balkáni és általában az európai vágyak, remények ismétlődő csődjéről regél, de Balázs az eredeti rocknovella szigorúan egybentartott beszédmódját forgatókönyvében szétoldotta a Kinek Észak, kinek Dél című regényére hajazó laza repetícióvá, s a példázatok elveszítik feszültségüket. Van persze e száz év őrületnek egy finom sugalma: emlékezetünkben a nők nem öregszenek meg.
Párhuzamos életrajzok, de azonos időben Kiss Noémi és Mátyássy Áron darabjában is (Május/Június). Azonos magányra kétféle válasz, egy matektanárnő az „egészséges életbe” menekül, egy szoláriumos lány a drogokba. Találkoznak, de természetesen semmire nem jutnak egymással, csupán közös terepük, a menedékszerű erdő biologikuma fogadja be őket együtt. Mondhatnánk, ha a pályázati kiírásra pillantunk, hogy „napjaink egyik égető kérdése”, a kábszerezés illeszkedett itt a korképbe, de hál’istennek efféle didaxisról szó sincs. Furcsa mód inkább didaktikus és tételszerű Tasnádi István és Fonyó Gergely krimije (A rejtvény), amely az olajmaffia működését mutatja be, bűnügyi regényekbe illő dramaturgiai ötlet köré szőve a cselekményt. Ami mégis megemeli a látottakat, az a film centrumában Kovács Lajos barázdált, sokat és megadóan szenvedett/szenvedő arca, sokmillió honfitársainak emblémájaként. A legjobb mondat is az övé, egyszavas válasza a sérüléseit firtató kérdésre: „Elestem”.
Nagyon sokat markol Grecsó Krisztián és Miklauzic Bence a Barbárokban. Már maga a Móricz-allúzió is szétfuttatja az asszociációkat, s ehhez társul még a Húsvét szakrális ideje, egy hajléktalan (anti?)krisztusi figurája, a vidéki és városszéli Magyarország családi bornírtsága, elszállt ifjúkori tervek kísértetjárása… Kitűnően fényképezett (Miklauzic Márton) kamarajáték ez, rutinos színészi alakításokkal (Újlaki Dénestől Pokorny Liáig igazi csapatmunka), de kevesebb több lett volna.
Szőcs Géza és Nagy Viktor Oszkár hőse viszont, a nagy író mint egoista, embergyűlölő kispolgár talán akaratlanul is több lett egyszerű karikatúránál (Hajónapló). A francia kultúráról és az erkölcsi tartásról papoló művész, az egykori juttatások és állami megbecsülések díszletei között eléldegélő babéros szerző elszakadása az élettől egyúttal az irodalom fölöslegessé válását is jelzi. Az irodalom partra vetett hal, senkit nem érdekel igazán (legkevésbé magát az írót), tévé és nézője pusztán egy idolt tisztelnek, egy sztárt a szövegei nélkül. Valami passzé – Rajhona Ádám arcára mintázva.
Persze az irodalom mégis él, mert élni akar, lám, a végére egy remeklést hagyhattam (személyesebben szólva: azt a filmet, amelyik a legjobban tetszett a csaknem tucatból). Garaczi László és Horváth Lili etűdjében (Hazafelé) három ember indul útjára külön-külön, s mire kiderül, hogy egyazon család tagjai egyazon úticéllal, már pontosan ismerhetjük azokat az apró csúsztatásokat, kegyes vagy kényelmes hazugságokat, amelyek végül is összetartanak bennünket. Ha tetszik, korjellemző információkat kapunk, de a látvány lényege egy-egy kitartott mozdulatban, apró gesztusokba rejtett botrányok tárgyszerű tudomásulvételében rejlik. Oldott, de összefogott mese, hibátlan ritmusban. Valami groteszk nyugalomban.
Hiszen béke van.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/02 08-09. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10060 |
