Baski Sándor
Doyle legendás detektívje viktoriánus akcióhősként születik újra.
A klasszikus irodalmi és filmes figurák sorsa, hogy időről időre újjászülessenek, idomulva az éppen aktuális (tömeg)kulturális trendekhez. Ebből az aspektusból nézve egy kicsit sem meglepő, hogy Sherlock Holmes 21. századi megtestesülése éppen annyira hasonlít Sir Arthur Conan Doyle legendás detektívjére, amennyire Indiana Jones egy igazi régészprofesszorra. Az ezredforduló ideáltipikus hőse – hívják éppen James Bondnak, Jason Bourne-nek, vagy Bruce Wayne-nek – mindenhez értő, multifunkciós szuperember, ennél fogva az új Holmes sem engedheti meg magának, hogy csupán a dedukció tudományát művelje magas fokon: egyszerre kell harcművésznek, anatómiai és kémiai ismeretekkel felvértezett helyszínelőnek, és szellemes egysorosokkal operáló debattőrnek lennie.
Guy Ritchie mesterdetektívje maradéktalanul megfelel ezen kívánalmaknak, a helyszín (London) és az idő (1891) ellenére alig különbözik az olyan (poszt)modern akcióhősöktől, mint a Vasember arrogáns címszereplője; nyilván nem véletlen, hogy mindkét figurát Robert Downey Jr. Alakítja, nagyon hasonlóan. A tét így persze már nem lehet csupán egy közönséges gyilkosság vagy holmi ékszerrablás felderítése, az alaposan kigyúrt, közelharcban is jártas Holmes-nak egyenesen a világot kell megmentenie egy fekete mágus okkult praktikáitól, állandó partnere, Watson doktor közreműködésével.
Bár a klasszikus detektívtörténet steampunk akció-kalandfilmmé transzformálása a keményvonalas Holmes-rajongók számára akár blaszfémiának is tűnhet, Ritchie filmje nem megcsúfolása, hanem nagyon is átgondolt, konzekvens újraértelmezése a mítosznak. A többi apokrif feldolgozáshoz hasonlóan a Sherlock Holmes is többnyire az alaptörténet eredetileg homályban hagyott vagy kevésbé hangsúlyos vonatkozásait gondolja tovább saját céljainak megfelelően, de ugyanígy reflektál az ismert filmes és televíziós adaptációkra. Holmes, példának okáért, már Doyle történeteiben is képzett harcművész és fegyverforgató, csak jóval ritkábban gyakorolja ezt a képességét, ahogy a filmben fontos szerepet játszó Irene Adler is felbukkan a novellákban, igaz – egyetlen alkalmat leszámítva – csupán említés szintjén. Ugyanígy Downey depresszióra hajlamos, egoista és cinikus Holmes-figurája sem idegen a detektív irodalmi alakjától, ha előbbi a komikum érdekében kellően el is van rajzolva.
Watson doktor, aki az alaptörténetben alig több Holmes zsenialitását kitartó lelkesedéssel dokumentáló belső narrátornál, az új változatban – hasonlóan a korábbi vígjátéki átértelmezésekhez (Sherlock és én; Sherlock Holmes magánélete) – kilép a mikrofonállvány szerepéből. A Sherlock Holmes legügyesebb húzása, hogy felteszi az ortodox adaptációkban nem firtatott, de a történet alaphelyzetéből adódó, nagyon is logikus kérdést: milyen kapcsolat szövődhet két férfi között egy ilyen szokatlanul hosszú együttélés során? Bár nem állítja, hogy Holmes és Watson viszonya túl lenne a barátságon, de azt igen, hogy megtévesztésig hasonlít egy civakodásokkal és féltékenységgel tarkított „igazi” párkapcsolatra – Ritchie filmje ebből a szempontból nem csupán mintaszerű buddy movie két, a nyomozás és közelharcok során egyenrangú partnerként fellépő férfival, de életképes variációja az utóbbi időkben divatba jött bromance „műfajának” is. A házasodásra készülő Watson alakja azonban hiába különbözik elődeitől, az alapképlet változatlan marad: az excentrikus és bohém Holmes mellett ezúttal is ő képviseli a normalitás kontrasztját.
Egy modern szuperhősnek persze nem csak sidekickre (Watson), imádott-gyűlölt női ellentétpárra (Adler), hanem egy méltó főgonoszra is szüksége van. Mark Strong karizmatikus, de elnagyolt Lord Blackwoodja ebből a szempontból csupán a felhozó ellenfél szerepét játssza, a klasszikus Holmes-nemezis, Moriarty professzor azonban már feltűnik a háttérben, jelezve nem csak a folytatás lehetséges irányát, de azt is, hogy maga a film is csupán bevezető epizódja egy multiplex-kompatibilissé varázsolt új szériának.
A Sherlock Holmes a mitológia újraértelmezésének vállalását maradéktalanul teljesíti is, noha nincs különösebben nehéz dolga, hiszen a különc nyomozózseni archetípusa soha nem is ment ki a divatból, hála a reneszánszukat élő procedurális televíziós krimiknek, sőt Dr. House álnéven Holmes jelenleg is heti rendszerességgel praktizál. A film legfeljebb akkor értékelhető kudarcként, ha a poszt-Tarantino korszak egyik legmarkánsabb műfaji filmesének stílusjegyeit kérjük rajta számon. Hőséhez, Sherlock Holmes-hoz hasonlóan, immár Guy Ritchie is készen áll rá, hogy betagozódjon Hollywoodba.
SHERLOCK HOLMES – amerikai, 2009. Rendezte: Guy Ritchie. Írta: Michael Robert Johnson, Anthony Peckham, Simon Kinberg és Lionel Wigram. Kép: Philippe Rousselot. Zene: Hans Zimmer. Szereplők: Robert Downey Jr. (Sherlock Holmes), Jude Law (Dr. John Watson), Rachel McAdams (Irene Adler), Mark Strong (Lord Blackwood), Kelly Reilly (Mary Morstan). Gyártó: Lin Pictures / Silver Pictures / Village Roadshow / Wigram. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 128 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/02 33. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10052 |
