Schreiber András
Ironikus, de nem felhőtlen szekciót szentelt a közép-európai demokráciának a hatodik alkalommal megrendezett Verzió Fesztivál.
Húsz éve olvad, de még mindig bokáig járunk a latyakban – ez a kelet-közép-európai rendszerváltozások komorabb (pesszimista, de nem semmiképp sem demokrácia-szkeptikus) olvasata. És bár a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál minden bizonnyal nem szándékozott efféle mérleget vonni, Húsz év demokrácia elnevezésű szekciójának zömével mégis a szürkés-fekete képet erősítette. Nem mintha egy deklaráltan az emberi jogok iránt elkötelezett dokumentumfilm-fesztiváltól csupa örömódára számítottunk volna – a program szimpatikus vállalása az volt, hogy felvázolja „a totalitárius rezsimek alkonyát követő demokratizálódási folyamat erőfeszítéseinek eredményeit, kihívásait és útvesztőit”. A hét filmet tömörítő blokk mindemellett – ha ez nem is volt kitűzött célja – felzárkóztató jelleggel is bírt. „2009-ben a kommunizmus összeomlásának 20. évfordulóját ünnepeljük Közép-Európa-szerte” – áll a szekció ismertetőjében, és bár a folytatásban erről nem esik szó, a mondat mégis folytatható lenne: felnőtt egy generáció, amelynek nincsenek személyes emlékei a pártállamok széthullását megelőző időszakról. Igaz, a programból éppenséggel hiányzott egy olyan riportázs, amely a mostani huszonéveseket szólaltatja meg, és teszteli totalitarizmus- és demokrácia-ismereteiket. Helyette többségében a kilencvenes években befejezett darabok, kor-mementók kerültek egymás mellé – és együtt, egymásra válaszolva adtak képet a rendszerváltásokról, az előzményektől az eredményekig.
A Verzió történelmi kirakósában szimbolikus mű Gazdag Gyula 1991-es alkotása, a Magyar krónikák, amely négy ember sorsán keresztül ábrázolja az 1956 és 1989 közötti időszakot. Négy sors egymásra rímeltetéséből (munkás, tiszt-feleség, titkosrendőrből lett vidéki tanító, internált értelmiségi) éppen olyan kihívás minden megszólaltatott számára elfogadható (mégis objektív) elbeszélést kerekíteni, mint öt ország hét filmjével (ha nem is egységes, de átfogó) portrét rajzolni a demokratikus átalakulásról. Négy krónikának is lehet közös csomópontja – ahogy az eltérő történelmi eseményekben is van azonosság (vagy legalábbis: hasonlóság). A demokrácia-portré kiindulópontját Gazdag filmje és a szlovák Duąan Hanák rendezte Papírfejek adja – utóbbi ironikus tabló, rendkívül jó érzékkel szerkesztett doku-szatíra a szocialista Csehszlovákiáról. Hanák archív felvételeket (híradó- és propagandafilm-részleteket) vegyít személyes riportokkal, ezekből kerekedik ki a csehszlovák szocializmus kegyetlen és barbár arcképe (és általánosságban: a kommunista és poszt-szocialista társadalom kor- és kórrajza). Munkaverseny és internálótábor, május elseje és mezőgazdasági válság, politikai agitprop-beszédek és koncepciós perek – az eszközök és eredmények az egykori szocialista keleti blokk minden társadalmában emlékezetesen hasonlatosak; beleértve a rendszerváltás örömét viszonylag hamar felváltó kiábrándultságot, Hanák 1995-ben készült filmje emellett sem megy el szó nélkül.
Pedig a nép egyszerű gyermeke nem vágyik sokra: szeretne boldog lenni. Ezt az – életkor- és rendszerfüggetlen – evidenciát erősíti meg a cseh Jan ©páta riportfilmje. A Legnagyobb kívánság (1990) rendezője 1964-ben és 1989-ben teszi fel ugyanazt a kérdést járókelőknek, munkásoknak, hivatali dolgozóknak, szórakozóhelyek fiataljainak, beat- és rockkoncertek közönségének: „mi a legnagyobb kívánságod?”. Nem éppen a legeredetibb munkamódszer, mégis, a válaszokból nem csak az egyéni boldogulás, az anyagi jólét, az érvényesülés igényét ismerhetjük meg. A hatvanas évek elején, amikor ©páta először tette fel egyszerű kérdését, Csehszlovákiában éppen viszonylagos enyhülés ment végbe – legalábbis eltávolították a sztálinista Gottwald bebalzsamozott testét a nemzeti Pantheonból, eltüntették a prágai Sztálin-szobrot, felülvizsgálták az ötvenes évek kirakatpereit –, nem csoda, hogy a megszólaltatottak némelyike még finoman bírálni is merte a szocializmust. És az sem csoda, hogy a filmet kisvártatva betiltották – egy huszonöt évvel későbbi újabb enyhülés („bársonyos forradalom”) szolgáltatott apropót ©pátának, hogy újból kérdezzen, és így kerekedett a Legnagyobb kívánság a boldogságra vágyó csehszlovák kisember generációs krónikájává.
Hogy a boldogság, vagyis inkább a boldogulás sokak számára éppoly elérhetetlen demokráciában, mint autoriter rendszerben, arra a Verzió demokrácia-szekciója két filmes példát hozott. A lengyel A kecskesétáltatóban (Bartek Konopka, 2003) a rendszerváltással padlóra került egykori téesz-munkások megsegítésére a wroclawi egyetem különös-groteszk programot dolgoz ki. Társadalmi kísérlet keretében egy évszázados lengyel agrár-hagyományt igyekszenek feléleszteni: segély helyett a rászorulóknak kecskét adnak, hogy a családok így jussanak élelemhez. Bartek Konopka filmje – hiába a kedves humor, az egyébként jó stílusérzék – túlságosan könnyedén (majdhogynem könnyelműen) dolgoz fel egy meglehetősen komoly témát. A kifejezetten vidám A kecskesétáltatónál jóval komorabb (tegyük hozzá: realista) képet fest a rendszerváltással talajvesztett emberekről Schiffer Pál klasszikusa, A Videoton-sztori (1993). A székesfehérvári Videoton gyár, a magyar elektronika fellegvára, a szocialista ipar csúcsüzeme a rendszerváltást követő piacvesztés miatt csődbe ment, a munkásokat méltatlan körülmények között néhány óra alatt szélnek eresztették. A címmel ellentétben Schiffert nem a Videoton-sztori, nem a nagyvállalat sorsa, hanem a munkanélkülivé vált, magára hagyott egykori dolgozók életének váratlan fordulata érdekli. A munkanélküliség és a bizonytalanság drámája. A totális csőd: az állami beruházásokkal elhalmozott csúcsüzemből kiesni a semmibe – egy olyan történelmi pillanatban, amikor az emberek még nem sajátították el az önállóság tudományát, híján vannak a versenyszellemnek, elvárva az állam gondoskodását, egyik pillanatról a másikra „senki gyermekeivé” lenni.
Schiffer hősei értetlenül állnak – az értetlenkedő, megdöbbent arcok a legemlékezetesebbek Thomas Heise Az anyag című, 1988 és 2009 között, a berlini falomlás előtti és az egyesítés utáni Kelet-Berlin életéről forgatott filmnaplójából. A szabadon, lazán egymáshoz illesztett epizódokból álló, finom narrációval összekötött dolgozat legerőteljesebb jelenete egy skinheadek által szabotált mozielőadáson játszódik – a közönség jobb érzésű része a ruhatárhoz húzódik, döbbenten nézi a kopaszok tombolását, majd néhányan számonkérik az eseményeket rögzítő stábot, hogy jönnek ahhoz, hogy ilyesmit felvegyenek. Az agresszió erőszakot szül, csak éppen mindig új áldozatokat keres magának.
A programban némiképp műfajidegennek tűnő (de éppenséggel Heise avantgard filmnaplója miatt is több szempontból helyet követelő) animációs mini-szatíra, A sztálinizmus vége Csehországban (1990) a hagymázas politikai ideológiák folytonosságára emlékeztet, egyszersmind választ ad arra is, mit keresnek példának okáért Kelet-Berlinben a rasszista skinheadek. Jan ©vankmajer történelmi relikviák, korabeli poszterek, újságfotók újrafelhasználásával néhány percben ragadja meg a populizmus körforgását az 1945-ös „felszabadítástól” az 1989-es bársonyos forradalomig. Szimbolikus és szürreális ©vankmajer filmje: egy felmetszett Sztálin-mellszobor belsejéből mindenható sebészkezek kiemelik Klement Gottwald büsztjét, majd sorban jön Novotny, Dubček... és a politikai eszme-sebészet 1989-cel sem ér véget. A régi kacat kiemelkedik a szemétből, Sztálin gipsz-mellszobrára a korábbi kezek a cseh trikolórt mázolják, hogy kisvártatva újabb császármetszéssel egy új – 1990-ben még homályos arcvonású – gyermeknek adjanak életet. A történelem a szürreális, mert a történelem újrahasznosítja magát – egyszerű, frappáns üzenet.
A Verzió demokrácia-szekciójának nagy erénye volt, hogy a politikát történelmi távlatba helyezte; olyan alkotás nem akadt, amely a parlamentáris demokrácia kurrens betegségeit vette volna számba. A történelmi tények így maradhattak evidenciák – húsz év keserű tapasztalata, hogy lassan már az evidenciák is belevesznek a közélet kollektív monológjainak sűrűjébe. Hogy a demokratizálódás „eredményeit, kihívásait és útvesztőit” számbavevő válogatás összességében borús képet fest az elmúlt húsz évről az azért is van, mert a dokumentumfilmesek alapvetően elfogultak: elkötelezetten a vesztesek mellett állnak. Az eredmények felsorolása politikai feladat – a dokufilmesé (többek között) pedig az, hogy a fejünket a csillagok felől a talaj irányába nyomja. A sarat akkor lehet a lábtörlőn hagyni, ha észrevesszük, hogy koszos a cipőnk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/02 46-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10049 |
