Filmvilág

Ken Loach

Szabad világ, Barátom Eric

Egy szelíd szabadságharcos

A Loach-formula ma is működik: hétköznapi történetek, amatőr szereplők, realista stílus, hajthatatlan szolidaritás.

Ken Loachra második nagyjátékfilmje, a kerek negyven évvel ezelőtt bemutatott Kes (1969) nyomán figyelt fel először az angol közönség és kritika. Nálunk is evvel mutatkozott be a rendező, tisztes sikerrel.

Ma már Ken Loach a mozi „nagy öregjeinek” egyike, napjaink filmművészetének egyik kulcsfigurája, sokak mestere és példaképe. Egy ideje valóságos alkotói reneszánszának vagyunk tanúi: 1990-től lényegében minden évben új filmmel jelentkezett, rangos díjakat nyert (a Felkavar a szél 2006-ban az Arany Pálmát vitte el Cannes-ban), és a szélesebb közönség körében is sikert aratott újabb keletű munkáival. Most két legfrissebb filmje, a Szabad világ (2008) és a Barátom Eric (2009) különösen jó alkalommal szolgál arra, hogy egy pillantást vessünk az idén hetvenhárom éves rendező mai világára, a „kései” Loachra, s mérlegre tegyük, mennyit változott, és működik-e még a rendező negyven évvel ezelőtt szabadalmazott formulája, az a képlet, amely első érett filmjeinek, a Kesnek és a Családi életnek (1971) adta meg összetéveszthetetlen újdonságát.

Ehhez persze nem árt felleltározni, hogy miből is tevődött össze a Loach-formula. Volt egyrészt a Free Cinema öröksége, Richardson, Reisz, Anderson, Schlesinger akkoriban már erősen elülőben lévő „új hullámának” néhány tanulsága: szociális realizmus, „a másik nemzet”, a közép- és észak-angliai iparvárosok életének felidézése, a munkásosztály tematikus és nyelvi emancipációja, s mindehhez tudatos, vagy legalábbis érzelmi elkötelezettség, kritikus, baloldali állásfoglalás. Ehhez járult egy sajátosan „életes” filmkészítői módszer: Loach – a cinema direct programjával rokon módon – kezdettől a moziközönség számára ismeretlen színészekkel, olykor fél- vagy egészen amatőrökkel dolgozik, olyan szereplőkkel, akiknek társadalmi háttere és egyéni élettapasztalata hasonló az általa elképzelt filmbeli figuráéhoz. Filmjei „megírt” filmek, a szorosabb értelemben vett rögtönzés csupán kevés teret kap bennük, viszont a szereplőkkel közösen kialakított helyzetek és párbeszédek mindig életszerűek és a totális spontaneitás illúzióját keltik. Szereplőit gyakran hozza pszichológiailag reális „élethelyzetekbe” a kamera előtt, például nem közli velük, hogy a jelenet többi szereplője hogyan fog viselkedni vagy mit fog csinálni a felveendő jelenetben, így a szereplők, mondhatni, kénytelenek őszintén és spontán módon reagálni, azaz megélni és nem csupán játszani a szerepüket. Harmadik elemként társult ehhez a két összetevőhöz valami nehezen leírható jelleg, amely filmjei elbeszélésmódjával kapcsolatos. Legjobb filmjeinek története mindig afféle „kis történet”, első látásra szinte az érdektelenségig ismerős a maga esetleges, laza, „szerkezettelen” módján lepergő, egyszerű és mindennapi história, mely az élet henye tempójában csörgedezik, ahelyett, hogy a filmdramaturgia művi kívánalmainak – feszültségnek, ritmusnak és hasonlóknak – engedelmeskednék.

Ez az emberi jelentőség politikai kérdés is. Loach filmjei ritkán szólnak hozzá közvetlen formában a politikához, de – változó súllyal ugyan, viszont többnyire politikai-társadalmi aktualitásokhoz kapcsolódva – mindig hírt ad bennük magáról a rendező zsigeri politikai-hatalmi látomása a társadalomról, amely személytelen és közönyös gépezetként manipulálja, zúzza tönkre és akadályozza meg eredendő szabadsága kibontakoztatásában a társadalmi ranglétra legalsó fokára szorult, kiszolgáltatott és elnyomott egyént. Azt az egyént, akinek a szabadságáért a Loach-filmek a maguk szelíd, ám következetes módján mindig is szót emeltek.

Így volt ez negyven évvel ezelőtti filmjeiben, és így van a legújabbakban is. A korábbi Loach-filmekhez hasonlóan a tavalyelőtt bemutatott Szabad világnak is megvan a maga napi társadalmi-politikai aktualitáson alapuló publicisztikai vetülete: a történet hátterét a bevándorlási probléma adja, a jobb életre vágyó, az elnyomás és a nyomor elől Nagy-Britanniába menekülő és ott – akár legálisan, akár illegálisan, azaz „feketén” – munkát vállalni próbáló „migránsok”, akiknek hadát az utóbbi években a kelet-közép-európai munkakeresők tömege duzzasztotta áradattá. A film nyitójelenetének Katowice a helyszíne: egy angol közvetítőcég éppen lengyel munkaerőt toboroz az angliai munkaerőpiacra. (Lengyelországból, elsősorban a lerobbant dél-lengyelországi ipari körzetből az utóbbi években legalább félmillió ember költözött át Nyugat-Európába, közülük több százezren Angliában és Írországban kezdtek új életet.)

A jelentkezők meghallgatását Angie végzi, harmincas éveiben járó, rámenős és belevaló teremtés. Munkája nem tart sokáig, mikor visszatér Londonba, cége megszabadul tőle. Nem sokáig szomorkodik, úgy határoz, hogy barátnőjével, Rosie-val kettesben létrehozzák a maguk saját munkaközvetítő cégét. Rosie honlapot készít, Angie motorbiciklin száguldozik körbe-körbe, gyárakban munkaadókat keres, kocsmákban munkavállalókat toboroz. Az üzlet beindul, Angie, aki eddig a gépezet kiszolgáltatott áldozata volt, most végre szabad ember, a maga ura, sorsának alakítója.

Ám hamarosan elkapja a gépszíj. A legális munkakeresők után az illegálisan Angliában tartózkodók következnek, s velük a csalás, vesztegetés, hamis útlevelek beszerzése, végül a lelkiismeretlen manipuláció, a bevándorlók kiszolgáltatott helyzetével való gátlástalan visszaélés a még nagyobb haszon reményében. Aknák kezdenek robbanni körülötte: fia, akit egyedül nevel (pontosabban nem nevel, mert kiadta megőrzésre a szüleinek), súlyos verekedésbe keveredik az iskolában, apja, idős szervezett munkás, undorral elfordul a lányától, aki mélyen a kötelező szakszervezeti minimálbér alatt fizetett szerencsétlenekkel folytat emberkereskedelmet. Munkaadó-kuncsaftjai is vízben hagyják: egyikük lehúzza a redőnyt és eltűnik, mielőtt kifizetné az Angie által kiközvetített lengyel munkások több havi bértartozását.

Angie azt hitte, megszabadult, de most be kell látnia, hogy csupán az egyik rabságot, az áldozatét cserélte be a másikéra, annak a rabságára, akit nem ereszt a maga teremtette elnyomó és kizsákmányoló gépezet. Ám a helyzetén már nem tud változtatni. A film zárójelenete Ukrajnában játszódik, Angie – immár szabad és önálló cégtulajdonosként – munkaerőt toboroz. Rezzenetlen arccal teszi zsebre a munkát kereső ukránoktól kapott kenőpénzt. Szüksége van rá, mert londoni lengyel kuncsaftjai megfenyegették: ha nem fizeti ki elcsalt bérüket, végeznek a fiával.

Azaz a Szabad világ valójában a rabság világa, angolnak, lengyelnek, ukránnak egyaránt. Loach társadalomkritikai indulata és erkölcsi hajthatatlansága ebben a mi közös szép új világunkban is a régi. A formula is régi fényében ragyog: Angie szerepében az eddig sehol sem volt Kierston Wareing éli önmagát, s a többiek, angolok, írek, lengyelek, irániak is nagyszerűen játsszák el saját magukat. A kis történetből viszont nagy – vagy nagyobbacska –történet lett, s ezúttal kiszámítottabb, megcsináltabb, „filmszerűbb” minden, mint a klasszikus Loach-filmekben. Műfajilag kevertebb, ezért talán kompromisszumosabb is a film: szerelmi románc (Angie viszonya Karollal, a jóképű lengyel munkással) és krimi (az Angie fiát túszul ejtő álarcos lengyelek zsaroló akciója) élénkíti – és tegyük hozzá: teszi eladhatóbbá – a Szabad világot.

Duplán igaz ugyanez a 2009-es Barátom Ericre. Kedves, szívhezszóló, őszinte és emberi munka – közben meg igencsak zavarba ejti a Ken Loach-minőség tisztaságának igézetében felnőtt kritikust. Egy negyvenes éveiben járó manchesteri kisember (postás) története, akinek az idegei felmondták a szolgálatot: évtizedek óta vezeti körbe ugyanazon az úton a posta furgonját, de most az ellenkező irányba fordult a körforgalomban, ütközött és kórházba került. Otthon a szokásos zűrzavar, megoldatlan és céltalan élete fogadja. Elvált feleségével húsz éve nem váltott egyetlen szót sem, két fogadott fia keresztülnéz rajta, egyikük rossz társaságba keveredett: manchesteri alvilági figurákkal adta össze magát.

Barátai, a többi postás, akik – Erichez hasonlóan – mind Manchester United-szurkolók, megpróbálják felvidítani. Közös autogén szeánszot tartanak, melynek során mindenkinek maga elé kell képzelnie egy hírességet, akire felnézhet, és akivel azonosulni tud. Eric a Mamchester United kilencvenes évekbeli sztár-futballistáját, a francia származású Eric Cantonát képzeli maga elé.

Innentől kezdve Eric Cantona maga is megjelenik a filmben, persze Eric képzeletében csupán, de a nézők számára a maga nagyon is valóságos személyében, s tanácsokkal látja el Ericet arra nézvést, hogy miképp álljon a sarkára, és hogyan hozza rendbe életét és rendezze viszonyát feleségével. A sokat látott mozinézőt persze ezen a ponton elfogja némi feszengő repríz-érzés: Humphry Bogart próbált ugyanígy lelket önteni Woody Allenbe a Játszd újra, Samben. S feszengésünk csak fokozódik a Manchester United-meccsbejátszások láttán, majd amikor a stáblistán megpillantjuk Eric Cantona nevét a film producerei és szponzorai között. Talán nem kellene ügyet csinálni a dologból, de akárhogy is forgatjuk, Ken Loach – mellékesen vagy nem mellékesen – ezúttal egy Eric Cantona promóciós filmet is csinált – vagy Eric Cantona csináltatott Ken Loach-csal egy promóciós filmet önmagáról.

A film maga a Loachnál egyre gyakoribb népmesei hepienddel (lásd az 1993-as Kőesőt) végződik: az Eric fiát a markában tartó alvilági figurákból a postások kollektívája egy lelkesítően valószínűtlen jelenetben nyilvánosan bohócot csinál, Eric és felesége között pedig rendbe jön minden.

Hát, hát. Mondjuk azt, hogy Ken Loach őszikéi közül láttunk egyet, szelíden megbocsátó darabot ezúttal: ha az életben semmi sem változott, sőt minden rosszabb lett az elmúlt negyven évben, ami a Kes óta eltelt, legalább a mesében forduljon jóra minden.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2010/01 40-41. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10039