Orosdy Dániel
Az egyetlen magyar „teleregény” útja a létező (avagy gulyás) szocializmusból a kereskedelmi tévék fénykorának kezdetéig. A rendszerváltást dokumentáló tévésorozat 13 éve.
A rendszerváltás előtti korszakról dokumentum- és játékfilmek tömege ad pontos helyzetjelentést, lassan elkészülnek a kilencvenes évek elejétől máig tartó vadkapitalizmust feldolgozó alkotások is, de az átmenet lényegéhez nem jutottunk sokkal közelebb a Moszkva tér fiataljainak nemtörődöm értetlenségénél. Kevés filmes próbálta megragadni ezeket az éveket, még kevesebben jártak sikerrel, egy tévésorozat azonban öntudatlanul is érzékletes képet ad a változásokról. A bő egy évtizeden át húzódó lakótelepi sagában lassan ér véget a nyolcvanas évek, és még lassabban indul el a kilencvenes.
Az elsősorban Horváth Ádám nevéhez fűződő széria ma hasonlóképpen jelenik meg szellemi horizontunkon, mint a 2001. – Űrodüsszeia fekete monolitja: állandóságot sugárzó, tökéletesen egységes, sima felületű tömbként. A Szomszédok 331 epizódjára gondolva változatlannak tűnik a szereplőgárda és a fő alkotók személye, akárcsak a mindennapok problémáihoz való hozzáállás, a cselekmény szerkezete és logikája. Nyilatkozataiban mintha maga Horváth Ádám is ezt a képet erősítené, a sorozat mindenkori meghatározó szerzőjének szerepében azt a benyomást kelti, hogy a teleregény koncepciója végig ugyanaz maradt, önálló véleményt sosem formálva reagált az aktuális társadalmi-politikai eseményekre a kisember szempontjából, mintegy a társadalom lelkiismereteként. Ezzel a monolitikus képpel maga a Szomszédok számol le, amelynek néhány évenkénti ismétlése rendre figyelmezteti a nosztalgiára vágyó nézőt arra, hogy ez a produkció is csak a legkülönfélébb ellentmondásokba bonyolódva, folyamatos, de jelentős változások árán tölthette be történelmi szerepét, a rendszerváltás dokumentálását.
Az egyre változó történelmi helyzet kikényszerítette válaszok és a „gyorsreagálás” beépített csapdái mellett a szerzői következetlenségek sem segítették a Szomszédokat abban, hogy hosszabb távon egységes alkotás legyen. Az eredeti elképzelés egyszerű volt: társadalmunk alulnézetből. Három család a lakótelepen, benne gyerektől nyugdíjasig minden korosztály és osztály: ilyen-olyan munkások, „alsó” és „felső” értelmiségiek, maszekok, művészek, tanulók és a kimeríthetetlen egyéb kategória. Az egy-egy családért felelős szerzőtrió (Miskolczi Miklós, Polgár András, Szabó György) olyannyira komolyan vette feladatát, hogy az egymást keresztező fő- és mellékszálak csakhamar fojtogatni kezdték a sorozatot. Az első epizódok sugárzásával (1987) párhuzamosan egyre nagyobb sebességre kapcsoló társadalmi-politikai változások néha szabályos csomót kötöttek a dramaturgia egyébként sem túl finom szövésű hálójára. Néhány év elteltével hármas nyomás alá került a sorozat: egyaránt gondot jelentettek a színpadra tömegével behurcibált pisztolyok (lásd a színház régi szabályát a fegyverről, amelynek el kell sülnie, ha már a nézők elé kerül), az alkotók életének letagadhatatlan eseményei (betegség, terhesség, halál) és a történelem nekilódulása.
Az ily módon többszörösen mellékvágányra terelt eredeti dramaturgiai koncepció felelősei egy idő után bedobták a törölközőt: hagyományos eszközökkel, megfelelő tapasztalat és pénz hiányában egyszerűen nem lehetett történeteket kerekíteni egy olyan sorozathoz, amely állandó, nemes céljainak érvényesítése mellett folyamatosan lépést akart tartani a világ eseményeivel, méghozzá „real time”-ban, kéthetente 14 nap eseményeit összegezve.
Panelpublicisztika, közérthíradó, taxisbölcselet
A tarthatatlan helyzetre maga Horváth Ádám szolgáltatta a megoldást, aki 1989 végén egy huszárvágással végleg felszámolta a dramaturgiai részleget, önmagát téve meg forgatókönyvírónak – ez hosszabb távon magának a hagyományos értelemben vett dramaturgiának a felszámolását is jelentette. Miután a megmaradt lehetőségek és követelmények között nem is nagyon lehetett előre megtervezni a cselekményt, a teleregény „önmagát írta”, méghozzá mindig az aktuális közéleti, magánéleti és reklámkövetelmények függvényében. A történet puszta vázként, már-már csak ürügyként szolgált egy saját rovatokkal rendelkező kétheti videómagazin számára, amelynek szereplői valójában szócsövek, és legtöbbjüknek az a közös tulajdonsága, hogy Mórickához hasonlóan mindenről egy „p” betűs szó jut az eszükbe, ami azonban ezúttal a tág értelemben vett Politika.
Elsősorban a hazai és napi politika, vagyis a híradó aktuális eseményei köré szerveződtek a szereplők gondolatai, de tudatosan foglalkozott a részterületekkel, egyes társadalmi csoportokkal is. A Szomszédok sajátos időkezelése egyébként is inkább a folyóiratjellegnek kedvezett, hiszem nem évadokra bontva, napi szinten adta elő egy rövidebb időszak szinte minden fontos történését (mint például a Barátok közt), hanem egész évben folyamatosan tájékoztatott egy párhuzamos „majdnemvalóság” eseményeiről, havonta két epizódban, csütörtök este. A szereplők így minden döntésüket éppen két héttel későbbre tolták, s gyakran olybá tűnt, mintha valamiféle hibernált állapotban várnák a második csütörtököket, hogy kiadhassák magukból az összegyűlt gondolatokat, legyen az magánéleti probléma, vagy sommás meglátás a világ helyzetéről – akár az újságírók, akik lapzártáig gyűjtik az anyagokat.
A magazinokhoz hasonlóan a teleregényben is szabályos rovatok működtek, erős volt a tájékoztató – gyakran leplezetlenül híradós – jelleg. Bármelyik karakter élhetett (és élt is!) a jogával, hogy megszólaljon a közélet kérdéseiben, párhuzamot vonjon saját helyzete és az államé között, de tulajdonképpen a mentőorvos, erdész, pedagógus etc. mind-mind a társadalomnak üzent, illetve hivatása aktuális problémáit csatornázta. A kisegítő nyugdíjas és a vállalkozó alul- és felülnézetből modellezte a közösséget, a taxis és az ex-intézetis nyomdász morálból és önérzetből tartott továbbképzést, a laza keramikus nagyi a hitelesség szimbólumaként lépett fel minden helyzetben de bármikor megjelenhetett egy ismert személyiség is, hogy lassan, tagolt mondatokban felhívja a figyelmet valamilyen közelgő, jeles eseményre…
Ügyek és vélemények
Mire 1999 végén leforgatták és bemutatták az utolsó epizódot, a nézők fejéből az első évek eseményei és visszás eredményű dramaturgiai kísérletei túlnyomórészt kitörlődtek. A lakótelepi élet és a jószomszédi viszony szépségeit szajkózó szereplők helyét frusztrált, ismétlésekbe és önellentmondásokba bonyolódó nyárspolgárok vették át, akik maradi nézeteiket a kisember bölcsességének álcázva adták elő. A rendszerváltás idején a változatosság zavaró, a szólásszabadság irritáló volt, bizonyos alapigazságok azonban alig változtak: sehogysem jó itt semmi, a magyar megoldás tipikusan rossz, a gazdagok felületesek és sznobok, a hivatal rosszul működik és a hivatalnokok packáznak az emberrel, tisztességesen egyszerűen lehetetlen megélni, a szegénység erkölcsi tartást ad, a vállalkozás gyanús dolog. És persze rögzült a Szomszédok sajátos nyelvezete és értékrendje is, például „lovagok” és „háverek” kerülgetik a gyakran furcsa párokba szerveződő szereplőket, akik legszívesebben füstös kiskocsmában pörköltöznének, és minden további nélkül tesznek afféle kijelentéseket, hogy „olyan vagy, mint a kormány”.
A kormány pedig rendszeresen cserélődött a Szomszédok regnálása alatt, s vele a lakótelep lakásaiban, utcáin elemzésre váró helyzet is. A kultúra és a mindenkori szociális állapotok (azaz a Gazdagrétet valami miatt folyamatosan belengő mélyszegénység) mellett a karakterek rendszeresen megtárgyalták a napi politikát is, bár az egyértelmű állásfoglalástól többnyire tartózkodtak. Egy szolid MDF-plakát a rendszerváltás hevében égő tanáriban még kevés a nyílt propaganda vádjához, a népszavazások, választások azonban minden alkalommal megmozgatták a szereplők fantáziáját. Az alapelv persze: felelős állampolgárként dönteni, nyilatkozni kell, tehát irány a szavazófülke! Pártokhoz ekkor sem húznak a szomszédok, legfeljebb tendenciákat érezni némelyiküknél, és gyanús lehet egy-két pártpolitikában megmártózó színész hirtelen eltűnése is – a sorozat az első évek finoman kritikus, de „elvhű” alapállásáról lassan átváltott az „örök” értékeket szajkózó, óvatos egyensúlykeresésére. Vagyis a NATO-hoz inkább csatlakozzunk, mint sem, de a nagy ünnepek idején nem szabad a feszültséggel foglalkozni, csak az a fontos, hogy mind magyarok vagyunk, és belül üdvözöljük a jeles évfordulót.
Érdekes, hogy a reflektálás iránti folyamatos igény annyira erős volt a Szomszédokban, hogy az alkotók önmagukat sem kímélték, sőt, szinte örömmel (és ugyanolyan kritikával, vagy inkább öngúnnyal) vonták be a történetbe a médiát, tévét, tévéket, tévéseket, műsorokat és – túlzás nélkül posztmodern gesztusként – magát a sorozatot. Ebben az egy dologban végig következetes volt a széria: az első epizód ugyanúgy tudomást vesz önmaga létezéséről, mint az utolsó, akárcsak a jubileumokra, stábtagok civil életére kikacsintó számtalan egyéb epizód.
A teleregény elsősorban a hibáinak köszönhetően vált kultikus alkotássá, ezek teszik olyasféle bűnös élvezetté, mint amilyet Edward D. Wood, jr. filmjeinek megtekintése okoz. Másodsorban a nosztalgia miatt vonzó a Szomszédok, ahogy minden mondata és képe naplózza azt az eltűnt korszakot – sőt, azt a kéthetes periódust! –, amelyben készült. A 2001 fenséges monolitjával ellentétben Horváth Ádám teleregénye nem sugároz állandóságot és egységet. Inkább emlékeztet egy kupac megsárgult újságra, amelyet nem szívesen dobnánk ki, mert néha jól esik beléjük lapozni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/01 42-43. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10033 |
