Parragh Ádám
Vajdovich Györgyi és Varga Zoltán vámpirológiai esszégyűjteménye új színfoltja a hazai szakirodalomnak.
Az ezredelő popkultúrájának termelékenysége eltökélten mélyítette el azt a tudatot, miszerint ma mindennek reneszánsza van; a folytatások, az előzmények, az újrák monoton komótossággal érvénytelenítik a klasszikusok távolságtartó tiszteletét és az eredetiség igényét. Mindez magában hordozza a filmtörténet egyik legfontosabb alakját illető, sztoikus legyintés kényszerét is: „már megint egy…” Holott a vámpír hihetetlen gazdagságnak örvendő alakja több mint toposz, több mint legendárium. Az állati és emberi, élő és holt létállapotok mezsgyéjén rekedt – erotikusan félelmetes – árnylények számára a mozgóképi kifejezésnél aligha lehet üdvözítőbb megjelenési forma, hisz annak – az ölés és ölelés aktusait végtelenségig variáló – médiuma a vibráló bizonytalanság mindenkori határállapotában mutatkozik meg, félúton valóság és álomszerűség között. A vámpír 1922, Friedrich Wilhelm Murnau remeke óta folyamatosan szomjúhozza a vetítőtermek fénykévéjét, elszenderedései a legritkább esetben mérhetők években. A több száz, talán ezernyi vámpírfilm a filmtörténet egészét reprezentálja.
Vajdovich Györgyi és Varga Zoltán műfajtipológiai elemzés-csokrában, A vámpírfilm alakváltozásaiban, a szerzők röpke filmelméleti és irodalomtörténeti felvezetést követően rugaszkodnak a sziszifuszi vállalkozásnak. Az átölelhetetlen mennyiséggel dacoló esszégyűjtemény új, üde színfoltja a hazai szakirodalomnak, mely így faraghat valamicskét lemaradásából az erősen tematikus elméleti munkák külhoni, összehasonlíthatatlanul nagyobb piacához képest. Az első, Vajdovich Györgyi által jegyzett fejezet, A Drakula-mítosz filmen (a kritikai és közönségsiker akár együttes jelenlétével hitelesített klasszikusok időrendi lajstromba vételével ez adja a könyv gerincét) nyelvezetében és szerkesztettségében is követi e hagyományokat. Rutinszerű analitikai ív és szakaszosan ismételt tételmondatok jellemzik. Nem a például Noel Carrollnál is tapasztalható, kissé túlzott nyomatékosítások, sokkal inkább az alkalmanként megbokrosodó részletezések hatnak zavaróan. Hogy a Hays-kódex vagy a direktori hepp miatt került képszélen túlra egy-két intimebb vagy förtelmes mozzanat, az valóban fontos, a lakberendezési magazinokkal vetekedő bútorzati leírás talán kevésbé. Még akkor is, ha ezáltal nyílik kényelmes rálátás olyan összefüggésekre, ami felett az egyszeri fogyasztó átsiklik.
A második és harmadik fő egységben Varga Zoltán elemzése szintén bírja ezt a terjengősséget, noha ez nem újdonság, ő mindig is nagy előszeretettel gyakorolta a cselekmény magyarázó kommentárokkal bővített taglalását. Leendő nézőként olvasva ilyenkor az oldalnyi bekezdés(ek) átugrása javallott – a brutális műveltségét izgalmas átkötésekkel és rámutatásokkal mozgósító Varga elemzései ugyanis így sem veszítenek élvezeti értékükből. Jellemző, hogy nem csupán e fejezet (A női vámpírok mítosza), de a teljes kötet elegánsabb tételei azokhoz a filmekhez kapcsolódnak (például Vampyres), melyek összefüggő történet híján nem igénylik ezt a kifejtést. (A kulturális beágyazottság a könyv e feminista felhangoktól is fülledt tagozatánál – a szexvámpírfilmeknél – különösen bájos domborítást kap.)
A vámpírmítosz dekonstrukciója alcím alatt a műfaji keresztezések, illetve az oeuvre-orientált alkotások sorakoznak; Varga nagy magabiztossággal vezet a remake-ek és sequelek, hangsúlyeltolódások és motívumkincs-újrahasznosítások, főhajtó és frivol gesztusok útvesztőjében, ám az oly sűrű és kiterjedt, hogy teljes egészében átláthatatlan, Olvasó a talpán, aki a kettővel korábbi kanyarra emlékszik. A Konklúzióban ugyan kapunk egy sietős nagytotált,Lugosi Béla delejes tekintetétől Robert Pattinson mangahajzatáig, de a kivonat súlytalansága inkább arra ösztönöz, hogy találomra megint beletúrjunk a kötetbe, és hagyjuk magunkat újfent elkallódni.
Igazán örvendetes a könyv által megütött hangnem. A két szerző a lelkes antropológusok tárgyilagosságával vallatja azokat a fősodorbeli vagy margóra szorult darabokat is, amiken a hazai, alapvetően normatív természetű kritika csak a nyelvét élezi. Vagy élezné, amennyiben tudna róluk. A Penge: Szentháromság című valami kapcsán oldalakon át kerülni a gúny minden árnyalatát legalábbis teljesítmény, ám ilyen mérvű rajongás és lexikális tudás mellett kérdéses, hogy a hasonlóan nehezen értékelhető Ezt éld túl! miért került az írók látószögén kívül. A Báthory Erzsébet mondájában megmártózó intermediális kólakísérő esetleg említést érdemelt volna – ha már Lusta Dicknek jutott hely, csak mert szemfogainak fehérjét bátorkodott megvillantani.
Meridián 2000 Bt., 2009.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2010/01 47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10031 |
