A thillerek nem AIDS-esek, pusztító kórjuk velükszületett. Rendszerint képtelenek megbirkózni egy ellentmondással: egyedül akkor működőképesek, ha elhitetik, szereplőik köznapi emberek, történetük velünk is megeshetne tehát, ugyanakkor a műfaj dramaturgiája annyira kötött, sablonos, hogy teljességgel valószerűtlenné teszi a szokásos életmegnyilvánulásokat is. Minél több darab születik e műfajban, annál elrugaszkodottabbak hősei, amit a jobb ösztönű alkotók mérhetetlen mennyiségű hitelesítő szövegeléssel és gátszakító érzelgősséggel igyekeznek feledtetni. Attól viszont bepállik a sztori, és a vérszagra, rettegésre betért néző ásítozik. Kaplan filmjében negyven percig kell várnia, amíg a felső középosztálybeli bártulajdonos végre ráébred, hogy feleségére szemet vetett egy – mondjuk: alsó középosztálybeli – pszichopata rendőr, majd újabb húsz perc telik el fenyegetőnek szánt álmosító közbeszéddel, mialatt a félközeli szereplőkön, valamint a személyiségükhöz illő, lélektelenül berendezett háttéren legeltethetjük szemünket, mígnem döcögve beindul a halálos masinéria. Ám az effektusok arra valók, hogy csigázzanak és fárasszanak, következésképpen a műfajban járatos nézőnek legföljebb annyi szórakozása marad, figyelje a szokvány trükköket. Ha a film elején jelentőségteljesen ránéznek egy tárgyra, kulcsszerepet kap-e majd az a tetőponton, ha a gyilkos feltűnő helyen hagy egy revolvert, félrevezeti-e vele kiszemelt áldozatát és ha elrejt egy másikat, vajon rosszul teszi-e......