Szilágyi Ákos: Mi az a különös, az a hasonlíthatatlan érzés, amely hatalmába kerít, hatalmában tart bennünket, amikor ezeket a filmeket nézzük, s amely annyira különbözik a történelmi dokumentumfilmek bármely műfajának hatásától? Kézenfekvő a válasz, hogy ez a különös érzés a filmek anyagából adódik. Míg az Ismeretlen háború című koprodukciós alkotás vagy Forgács Péter Privát Magyarországa és Alfred Behrens–Michael Kuball Népmozi és Családi mozi című sorozatai amatőrfilmekből építkeznek, egyes esetekben az amatőrfilmek saját építkezési módjára, „naivitására” mintegy ráhagyatkozva, addig a hagyományos történelmi dokumentumfilm a hivatalos híradó- és dokumentumfilm-anyagból dolgozott, olyan anyagból, amelyet a politikai propaganda vagy – ritkábban – a piaci eladhatóság szempontjai „preformáltak”, amelyben szelekció, beállítás, tagolás mind-mind ideologikus üzenetet hordozott. Ezt az anyagot a történelmi dokumentumfilm ideologikusan „átírhatta”; ironikusan idézőjelbe helyezhette, „leleplezhette”, „átvilágíthatta” avagy – az amatőrfilmekből építkező költői dokumentarizmushoz való közvetlen átmenetként – a túlélők emlékezetének megszólaltatásával, a magánemberi szólamok Pergőtűz-típusú kibontásával dimenzionálhatta át. Mégis úgy gondolom, hogy az a hasonlíthatatlan érzés, amiről beszélek, nem pusztán a kétféle anyag különbségéből fakad, végtére is az amatőr filmanyag sem eleve „ártatlan”, a híradófilm pedig nem eleve alkalmatlan arra, hogy „privatizálják”, vagyis költői módon „mögé” vagy „belétekintsenek” és felfedezzék benne azt a mély, a nézőt óhatatlanul felzaklató szomorúságot, amely a történelem mozgóképéből – a vissza-nem-fordítandó visszaforgatásának képéből – árad. Talán nem véletlen, hogy legalábbis Magyarországon a kezdetet éppen egy ilyen híradófilm „privatizálása” jelezte. Bódy Gábor és Tímár Péter emlékezetes Privát történelem című kisfilmjére gondolok, amelyben a szerző ugyan még nem annyira lírikusként, gondolkodóként, „nyelvjátékosként”, mint inkább kísérletező-felfedező és defetisizáló szakemberként hatol be az ideológiailag kész, lezárt híradófilmbe, de már nem ideológiai szándék – például a leleplezésé – vezérli, és azért „utazik el” az 1943-as vagy 44-es év magyar filmhíradójának képkockájába, hogy a privátembert, az egyes emberben „lakozó" történelmet „kinagyítsa”. A technikai virtuozitás, ha tetszik, a „történelemnagyítás” technicista jellege, a racionális-távolságtartó analízis, valamint a „privát” és a „történelmi” szembeállítása azonban jelzi, hogy Bódy és Tímár filmje még a posztmodern világállapot előtt született, mégha éppen azt a pillanatot testesíti is meg, amikor az avantgardista alapállás átfordul, átcsúszik posztmodernbe....