Ritka élvezet, ha az ember egy filmben csupa olyan képet lát, amelyről úgy érzi, már számtalanszor lepergett képzelete vetítővásznán. A Római szonáta, Gaál István szeretetteljes, érzékeny tisztelgése az „örök város” előtt ezzel a kivételes élménnyel ajándékoz meg, függetlenül attól, hogy nézője járt-e már valaha az olasz fővárosban, vagy sem. Filmje hatására az ő kamera-tekintetéhez hasonlóan meghatva-megigézve tapadunk a város ezer és ezer csodájára: az ókori, középkori, reneszánsz, barokk és modern kori Róma egymás fölé vagy mellé épült, egységes látvánnyá szervesült építészeti remekeire, a műkincsek már-már nyomasztó gazdagságára, a jól ismert útvonalakon, épületeken is felfedezhető újabbnál újabb, szépséges részletekre, a színek, formák, gesztusok és zajok sokféleségére, a mindenütt és állandóan zajló commedia dell’arte-jelenetekre....